Prohászka Ottokár: Az örök élet hite (1899)
K. T. U. 1 Haec dies, quam fecit Dominus, exultemus et laetemur in ea! Hogyan érzi magát az ember a húsvét ünnepének hajnalán? Mint akinek szívéről legördült a sírkő; fellélegzik, hálás tekintetet vet az égre, aztán a felfordított sírkőre, mint gondjainak s vágyainak nyugtató párnájára hajtva fejét mondja: feltámadunk! A feltámadt isteni Megváltó dicsőségének fénysugarát látjuk átsiklani a földön; megmozdítja futtában a hitetlenség nagy szemfodőjét, mely a szellemek világára ereszkedik, megmozgatja, de le nem szedi egészen. Megsajnáltatja velünk azt a sötét éjt, melyben mindazok botorkálnak, kik az örök reménytől elesnek és az Úr Jézustól elfordultak. Megvilágítja azt a gyászos szomorú világot, a lemondás iskoláját, a vakmerő oktalan lényeket, kik kétségben nevelkednek, és szívüknek nagy és nemes vágyait örök lemondásra akarják tanítani; gimnazista gyermekeket, akik hitetlenséggel kérkednek, művelt és intelligens világot, amelynek a hit nyűg, amelynek a szárny teher, s melynek az örök remény illúzió, világot, melynek evangéliuma a hazugság, mely Krisztusból csak Ecce homót csinál, és az ő félreértett szent tanának rongyait akasztja rá, a kételynek töviskoszorúját nyomja fejére, s miután lemondott hitről s reményről, s elnyomorította Krisztust s meghamisította tanát, nem tud meghajolni és hódolni szívből úgy, hogy igazán öröme telnék a föltámadás ünnepén abban, hogy: Surrexit Christus, spes mea.
De ezen a viharos tengeren vannak Krisztus óta egész a mai napig illatos szigetek, a keresztény egyházak. Ebben a nagy sivatagban vannak pálmás virágzó oázok; a hitetlenségnek szürke homokjából emelkednek ki azok a titkos, elzárt kertek, s azokon az oázokon és szigeteken ma ünnepet harangoznak; harangozzák a nagy sabbatnak ünnepét. Igazán, úgy-e, sabbat van? Pihenő van? Ez a sabbat egyfelől emlékeztet arra a nagy pihenőre, mikor kétmilliónyi nép nekivágott a tengernek és átment rajta, és a másik parton felcsendült az ének: Cantemus Domino, gloriose enim magnificatus est; iszonyú, félelmetes éj után a hajnal sugárinál zengett a pihenők éneke: átmentünk éjjelen, tengeren, és íme az Úr keze kiemelt minket. Ó, de fenséges pihenő volt ez a pusztában! Másfelől ez a nap pihenő a lelki életben, mert az ember a sírnak éjén át, az élet zivatarán át Isten erejével és hatalmával átkel, és tudja biztosan, hogy egyszer majd ő is rázendíti az éneket, a mulandóság tengerén áthaladva az Úr Jézus előtt meghajtja pálmáját: Cantemus Domino, gloriose enim magnificatus est! De nemcsak ezt a két pihenőt jelenti a húsvét; még az életben is fenséges pihenő a húsvét napja, hitünknek, reményünk pihenője; a felfordított sírkő a mi hitünk alapja, a láthatatlanoknak látható argumentuma; reményünk biztosítéka: substantia sperandarum rerum, argumentum non apparentium, s az ember az ő lázas, a kételyektől s kétségtől gyötört homlokát megnyugtatja, ráhajtja az Úr Jézus sírkövére. Ha az ember nem tud hinni, ha nem tud remélni, csak menjen a feltámadás hajnalába, menjen kenetes szívvel, mint ahogy tették a jámbor asszonyok, az isteni Megváltó sírjához, hajtsa fejét a sírkőre, biztosítom őt, hogy megnyugszik a szíve. Ha nem is emészt a kétely, ha reményteljes is a szívünk: erős hitre, szilárd reményre mindig rászorulunk; menjünk tehát mi is az Úr Jézus sírjához, és élesszük fel ott magunkban az örök élet hitét!
1. Miféle argumentummal birjuk mi aggasztó és emésztő kétségeinket megnyugtatni? Mindenekelőtt szeretném kegyeteket beállítani az utolsó vacsorának hangulatába, estéjébe. Kedves Barátaim, az isteni Megváltó nagyon jól tudja, hogy az emberi szívnek mi esik nehezére, hogy mi a terhe és bánata. Az ész nem világítja be élte útjait, rendeltetését, szívének érthetetlen elégedetlenségét; hinnie kell. Egyrészt érzi, hogy haza kell mennie, de másrészt nem tudja biztosan, merre van az a haza, s még kevésbbé tudja az utat, amely haza vezet. Az Úr Jézus az emberi szívnek, ezen gondjaival és aggodalmaival szemben áll életének utolsó estéjén s búcsúünnepet tart; meg fogja-e nyugtatni az aggódó, kétkedő embert? Bizonyára, hiszen minden, ami ott történik, bizalmat és szeretetet lehel. Az isteni Megváltó érzi, hogy neki azt az ő szívét még ki kell egyszer tárnia, és tanítványait barátjaivá kell avatnia; érzi a szükségletet, hogy mindazt, amit szívében hordozott, kitárja és hűséges szívükre bízza. S tényleg beszél; beszél szerető, jót akaró szívvel; beszél a búcsúzó édes atyának indulatával; összefoglalja mindazt, amit eddig mondott, s nyomósítja s belevési hallgatóinak szívébe végrendeletét. Elmondja, hogy hazamegy, s nemsokára értük visszajön. Fellebbenti egyszersmind a jövőnek fátyolát, s rámutat az árulásra és saját gyalázatos végére, megismerteti velük a nagy kísértéseket, melyek tanítványait a Megváltó iránt való bizalmukban megrendíthetik. Mint mikor este van, és a távoli hegyek már ködfátyolba borulnak, de még a lég telítve van a napnak aranyos sugarától, még teljes a harmónia, de tudjuk, nemsokára itt lesz az éj, amely minden színt kiolt, úgy vagyunk az utolsó vacsora hangulatában. Mindenki érzi, hogy jön az éj, és hogy az a kísértet éje lesz, most azonban még itt van a szerető szív, melyen függünk, melyből élünk, mely aggodalmainkat s kételyeinket eloszlathatná; ha valahogy megnyílnék, ha beszélne nyomatékkal, félreérthetlenül, kétséget kizárólag. Ó, szólj, beszélj Jézus! beszélj úgy, hogy megnyugodhassunk végleg benned. És íme, az isteni Megváltó szól, beszél utoljára, beszél meggyőzően, beszél hódítóan; s mit mond? Ezeket mondtam nektek, mert elmegyek, ha nem volna így, megmondtam volna nektek.
Ezt kell egy aggódó és Krisztusban kételkedő szívnek mindenekelőtt megfontolnia : «ha nem volna így, megmondtam volna nektek». Tudjátok, hogy szeretlek titeket, most búcsúzom tőletek: higgyetek bennem, «ha nem volna így, megmondtam volna nektek». Az isteni Megváltó elmegy, tudja, hogy apostolaira ráborul a kétségnek éje, nagyon jól tudja, hogy megrendül a hit az élet nagy kísértéseiben, és mindezzel szemben mit rendel? Mire appellál? Minő biztosítékot, minő megnyugtatást nyújt tanítványainak? Csakis ezt: ha nem volna így, megmondtam volna nektek. Rá akarja bízni tanítványaira a legnagyobb titkait, de épen ezek a titkok sziklák és szirtek, amelyeken a hit hajótörést szenved; hogyan mentheti meg a lelket e nagy veszedelmekből? Appellál szent szeretetére; a búcsúzó lélek karjaival átkarolja a szegény, kételkedő lelkeket, és megnyugtatja őket: ha nem volna mindez így, amit tanítottam az örök életről, a végleges feltámadásról, mindnyájunk egyesüléséről, megmondtam volna nektek, mert most elmegyek. És tényleg Szent Pálra is ez a gondolat tett mély benyomást: In fide vivo filii Dei, qui dilexit me! Nem szabad megfeledkeznünk a hitnek e hatalmas, megrendíthetetlen argumentumáról: bízom az isteni Megváltóban. Miért? Mert szeretett engem. Ha nem volna így, megmondta volna nekünk.
2. Szegény világ, nem tud hinni a bizalmas, megnyugtató szónak; de hát nem fog-e hinni a tettnek sem? A húsvét nemcsak a szavak, de a tettek napja is. Az egyik tett olyan erős, mint a halál, a másik oly diadalmas, mint az élet. Alighogy elhangzottak Jézus biztató szavai a coenaculumban: «ha nem volna így, megmondtam volna nektek», gyors tempóban következnek az események. A katasztrófát csak néhány órányi köz választja el; a csomó bonyolódott; a Messiás tragédiáján a végkifejlés készül. A hitetlenség s Krisztus Urunk utoljára találkoznak. A rosszakaratú, érzéketlen, kétkedő, hideg kedélyek, melyek Krisztust csak támadni és vele ellenkezni tudnak, el akarják fojtani az eddig csak tartózkodással megnyilatkozó messiási kijelentéseket. Krisztus Urunk az ő szemükben úgy viselkedik, mintha a Messiás szerepére vágyódnék, de mindeddig hitetlenségüknek megfelelő tartózkodással; Krisztus úgy beszél, mintha szavaiból ki akarná vétetni, hogy ő Isten Fia; nekik ez mind botrány és káromkodás, s azért ki akarják pusztítani őt. Végre tehát törvényszék előtt áll a messiási aspirációkkal vádolt Úr Jézus, a gyanúsan beszélő s magát Isten Fiának mondó Krisztus: úgy-e van vagy nincs? Igazán akar-e minket kötelezni, hogy Isten Fiának tartsuk őt? Kényszerítsük az élő Istenre, hogy mondja meg, ő-e a Krisztus vagy nem. S kényszerítették, s ő engedett s megmondta: én vagyok.
Ez a szó nagy tett, olyan mint a kereszt, olyan mint tengerkín, olyan mint a halál. S ezt is értünk mondta, azaz, hogy megtette. Hallod-e a morajt, mint zúgja és harsogja vissza: Hej, te ki lerontod az Isten templomát… mert mondotta, Isten Fia vagyok. Krisztus vértanúságot szenvedett; vérével tesz tanúságot amellett, hogy ő az Isten Fia. Nem hinnénk egy szerető szívnek, mikor szeretetből halált szenved? Ünnepélyesebb, szentebb, fönségesebb tanúság nincs.
3. De van diadalmasabb! A halál ünnepélyes; az élet diadalmas; hát a föltámadott élet milyen lesz? Krisztus föltámadt, hogy higgyünk benne. Szólt szívünkhöz, hogy higgyünk; szenvedett, hogy higgyünk; de isteni tervei szerint a hit végleges és mindent összefoglaló argumentumául a föltámadást állította oda; a sírkő a hit alapja. Az evangéliumon át vörös fonálként húzódik végig a gondolat: várjatok csak, majd meghódítlak titeket a föltámadással. Sőt meg van győződve, hogy lelkeket nem vonzhat magához azzal az általános hódító erővel, amelynek egy világ lesz küzdtere, mielőtt a sírba nem száll, és abból újra fel nem támad. Nisi semen frumenti mortuum fuerit, ipsum solum manet, cum autem mortuum fuerit, multum fructum affért; a feltámadás mutatja nekünk azt az isteni tervet, hogy a Megváltónak épen a végleges megsemmisülésből kell a legnagyobb dicsőségbe átmennie, a halálból az életet előteremtenie; a feltámadás mutatja a nagy és csodálatos hatalmat, hogy az Úristen ott, ahol minden szétfoszlik és lehanyatlik, ott veti meg dicsőségének alapjait, és valamint tényleg a legszebb gyöngyöket a legmélyebb mélységből kell kihozni, úgy az isteni Megváltó a halál mélyéből, mert nagyobb mélység nincs, hozza ki halhatatlan királyságának és koronájának ékköveit.
Ha a kereszténység terjesztését vesszük figyelembe, mibe foglalták az apostolok az evangéliumot? Christus pro nobis mortuus, resurrexit. Szent Pál is mondja: de resurrectione mortuorumego judicor, én ítélőszéketek elé állok, de ha tudni akarjátok, hogy mi a tanom jellemző vonása, halljátok: feltámadunk. A szenvedő Krisztus, az csak a félevangélium, az evangélium teljessége a feltámadt Úr Jézus. Ha az isteni Megváltó csak meghal, senki sem hitt volna benne, de mert föltámadott, mindnyájan hittünk benne; ha az isteni Megváltó csak a szenvedés Ecce homója volna, sajnálnók, megszánnék és elismerésünk adójával tisztelnők meg őt, de a szív örök reményeit nem tennők lába elé; de mivel az isteni Megváltó nemcsak Ecce homo, hanem feltámadt Krisztus, mivel ő maga veszi a feltámadás s az örök élet és végleges győzelem zászlaját kezébe, azért mindnyájan szívesen követjük.
Ha az emberi szív e szerint hitével s örök reményeivel megnyughatik az isteni Megváltón, a föltámadás hajnalán, nemcsak az örök életnek, hanem a Krisztusért való életnek vágyával illik töltekeznünk. Az Isten az Úr Jézusra bízta szivünknek, lelkünknek összes vágyait, örök reményeit, halhatatlanságunkat, magát az örök életet, rábízta bizonyára szívünknek, lelkünknek nevelését, legtökéletesebb kifejtését. Okvetlenül ez a kettő együtt jár. Én tehát a feltámadás hajnalán épen az örök élet vágyával ráfekszem jelenlegi lelki életemre; Christus resurrexit, ut et nos in novitate ambuIemus, feltámadt az isteni Megváltó, hogy mi mindnyájan az élet újságában járjunk. Mi volna remeklő kezének nehéz, talál-e redőt, melyet ne tudna elsimítani; árnyat, melyet ne tudna felderíteni, és keménységet, melyet ne tudna meglágyítani; nehézséget, melyen ne tudna győzedelmeskedni? Bízzuk rá lelkünket; aki föltámadt, az föltámasztani is tud!
Isteni Megváltó, feltámadt Úr Jézus, nézd, van itt egy lélek, mely elnyomorodhatik és a feltámadásnak dicsőségétől eleshetik, hanem Te, nagy küzdő és nagy győző, segítsd és fogadd zászlód alá! Uram, követlek, bárhova mégy! A húsvéti béke, melyet az isteni Megváltó ízlelte tőül nyújt, legyen ösztönünk és buzdításunk; a lágy sequentia, mely Mária Magdolna ajkairól lefolyik, az a könnyes szemű, mosolygó arcú, édes lelki öröm szolgáljon biztosítékul, bátorításul nekünk. Ó, menjünk minden áron az édes Jézus nyomában. Legyen a húsvéti öröm szívünk kifeszítője, lelkünk szárnya, biztatásunk, reményünk. A feltámasztott Úr Jézus hív minket, lengeti dicsőségének zászlaját, s ha nyomában járunk, sír és halál éjén át mi is dicsőségre jutunk.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
