Kikötő címmel a kilencedik verseskötete jelent meg nemrég, a Party című fekete komédiában titkos viszonyt folytató egyetemi professzor, a most forgó Petőfi-filmben osztrák tábornok. A Kossuth-díjas Lukács Sándor 75 éves lett, és vígszínházi tagságának 50. évfordulóját ünnepli.
Ő és a telefon a születésnapján. Ezt is versbe foglalhatná. Kedélyesen meséli: reggeltől éjfélig tízpercenként szólt a mobilja. Élő szóban és írásban rengetegen gratuláltak neki.
Hogy bírta? A nap vége felé nem unta már?
Füllentenék, ha azt mondanám, hogy ideges voltam, vagy nem esett jól. Sokan szeretnek, sokan gondoltak rám. Én az a típusú ember vagyok, aki igyekszik azonnal válaszolni az üzenetekre, így az a bizonyos napom teljes egészében ráment arra, hogy a jókívánságokat fogadtam.
S a múló idővel milyen a viszonya? Bosszantja, vagy már ügyet sem vet rá?
Őszintén megmondom: engem is piszkál a dolog. Hol kicsit, hol nagyon. Amikor már depresszióba kezdenék esni, azonnal leintem magam, hogy nem kell itt a jövőre, az elkövetkező tizenöt-húsz évre gondolni. Elég csak a holnapra. Arra kell készen állni. Rövid határidőket kell szabni, és a legközelebbi feladatokat a lehető legjobban megoldani. Amíg van jártányi ereje az embernek, az agya működik, és képes új dolgokat befogadni, azt kell kihasználni. Remélem, hogy ezt a színházi munkaadóim is követni fogják, és amíg jó erőben vagyok, addig ellátnak szép feladatokkal. Örülök, mert ezekben a napokban is forgatok. A nagy költségvetésű Most vagy soha! című Petőfi-filmben kaptam elég nagy szerepet. Lederer Ignácot játszom, Magyarország császári-királyi főparancsnokságának vezetőjét.
Minden idők eddigi legdrágább magyar produkciója lesz a film. Legalább jól megfizetik?
Elegánsan kezelik a dolgot, annyit mondhatok. És hogy nagyon jók a körülmények. Két tehetséges fiatalember irányítása alatt dolgozom. Lóth Balázs a film rendezője, Dobos Tamás az operatőre, aki nyugodt és tüneményes ember. A képei, a színei, a variációi fantasztikusak. Bármit kérdezek tőle munka közben, azonnal válaszol rá. Remek hangulatban dolgozunk. Tegnap épp egy nagyon nehéz jelenet volt soron. Negyvenfokos melegben, a Fóton felépített hatalmas díszletben forgattunk. Háromszázötven statiszta, lovak, szekerek… a nehéz külső körülmények ellenére kiválóan sikerült a jelenet. Most találkozott Petőfivel az általam megformált Lederer Ignác, Metternich kancellár jobbkeze.
Színészileg mire ad lehetőséget a szerep?
Van mit játszani, hiszen a tábornok kulcsfigurája az 1848. március 15-i eseményeknek. Érdemben mindenben ő dönt. A tilalmaknak, fenyítéseknek ő szab határt. Tőle függ, hogy lőnek-e, történnek-e halálesetek. Ez mind az ő felelőssége. Körül van véve osztrák tisztekkel, szeretné vér nélkül megúszni az eseményeket. Nem szereti a ribilliót. Ezt hangoztatja is több jelenetben. Csendben, fű alatt szeretne intézkedni, hogy Európa ne tudja meg, milyen zavargások vannak Pesten. De hát nem sikerül neki ezt így megoldani.
Úgy állhat a kamera előtt, mint egy 19. századi osztrák portréfestő megelevenedett alkotása.
Spanyolországban készültek a jelmezek, sőt még a katonai kitüntetések is. Minden korhű a filmben. Lederer Ignác a pályája végén járó tábornok, aki teljes mértékben élvezi Bécs bizalmát. Rosszkor jön neki ez a március 15-i lázadás. Előtte való nap Bécsben is lázongtak a fiatalok, ez is nehezíti a dolgát. Rendkívül súlyos helyzetben kell helytállnia. Izgul, hogyan fog ezzel elszámolni Bécsben. Mi lesz, ha forradalomba csap át a lázadás. Egyetlen nap története a film, reggeltől estig vagyunk az események szemtanúi. Látjuk, ahogy a tábornok a fiatalokkal tárgyal, ahogy megbíz egy magyar titkos rendőrt, aki beépül a fiatalok közé, eljátssza, hogy közéjük tartozik, közben sorozatban adja le a jelentéseit. De minden hiába. Összejön a nagy múzeumkerti gyülekezet. Landerer kinyomatja a 12 pontot. Ha nem is üti meg a guta a tábornokot, rendkívüli módon megviselik az események. Jó a szerep. Meg lehet mutatni benne, hogy Lederer az erő helyzetében jelenik meg először, ő mindenki fölött áll, neki nem parancsol senki, még a helytartó tanács sem, és látjuk, hogy mindennek ellenére hogyan kezd mégis meginogni. A film végére teljesen összetörik, mivel képtelen megoldani a helyzetet.
A vígszínházi öt évtizede alatt a drámairodalom izgalmas szerepeit ölthette magára, jeles rendezőkkel dolgozhatott klasszikus és kortárs szerzők darabjaiban. Az évszámok tanúsága szerint azonban a Vígszínházzal öt évvel korábban kötött „házasságot”, mint a feleségével. Féltékenység szóba sem jött soha a részéről?
Mariban az volt varázslatos már a kapcsolatunk elején, hogy akkor én már napi ötven-hatvan levelet kaptam, amelyben autogramot vagy fényképet kértek tőlem. A Magyar Televízió aranykorában lehettem fiatal, vezető színész. Dúskáltam a feladatokban, a film- és a színpadi szerepekben. De Marinak is volt már akkor szakmai múltja. A filmgyárban dolgozott. Eleinte sminkesként, majd scriptesként, aki az operatőr mellett térképezi fel az egész produkciót, pontosan lejegyezve minden képi beállítást. Nagyon fontos tagja volt a stábnak. Első filmemnek, a Böszörményi Géza–Gyarmathy Lívia rendezőpárossal forgatott Madárkáknak ő volt a scriptese. Házasságunk előtt két évvel ismertem meg őt, amikor még mindketten foglaltak voltunk. Én még éltem a szabad, aranyifjú életemet. Aztán egy este összefutottunk a Fészek klubban. Jaj, mondtam, de rég láttalak, milyen csinos vagy, és meghívtam őt az akkor nagy sikerrel futó Harmincéves vagyok című előadásunkra. Eljött, megnézte, utána elmentünk a Halászbástya étterembe vacsorázni, akkor már mindketten szabadok voltunk, és azóta is együtt vagyunk. A házasságkötésre 1976 karácsonyán került sor, délidőben. Előtte minden este játszottam. Karácsonykor viszont nem volt előadás, ezért kénytelenek voltunk Jézus születésnapjának ünnepére tenni ezt az eseményt. De akkor már részben nála laktam. Mari soha nem volt féltékeny. Sem a Vígszínházra, sem a rajongóimra. Legalábbis nem éreztette velem. Sok más kiváló tulajdonsága mellett ezt is nagyra értékelem benne. Mert valljuk be őszintén, a féltékenység elég rossz állapot. Nem akarom magamat dicsérni, de igyekeztem mindig úgy viselkedni, hogy ne is adjak neki alkalmat a felesleges idegeskedésre.
Nem volt megerőltető olykor ez a nagy igyekezet?
Nem. Tényleg nem. Szépen, természetesen alakult a kapcsolatunk. Mindkettőnknek van humorérzéke, így a vitákat, amelyek a legjobb helyeken is előfordulnak, mindig nevetéssel zárjuk le. Könnyen túl tudunk lépni rajtuk. Ez nagyon fontos.
Szerepei hosszú sorából most nem emelek ki egyet sem. Inkább egy dalt hívok elő a múltból. Leo Ferré Paname című sanzonját, amelynek magyar változatával többször feltűnt már a televízió népszerű kívánságműsorában. Hol érte utol ez a kiváló szerzemény?
A sors ajándéka volt. A Mikes Lilla vezette, várbeli Korona cukrászdában készültem az első önálló estemre. Nagyon komoly irodalmi műsorok futottak ott Koronaestek címmel, a legkiválóbb művészek, Ruttkai Éva, Darvas Iván és mások fellépésével. Lilla engem is felkért, hogy szerepeljek nála. Először nemet mondtam. Atyaúristen! A Vígszínházban tele voltam szerepekkel, tévéztem, filmeztem. Féltem, hogy nem is tudok megtanulni egy több mint egyórás anyagot. De Lilla addig járt a nyakamra, amíg be nem adtam a derekamat. Hősök és antihősök lett az est címe, és ott énekeltem először ezt a dalt. Szentirmay Ákos ült a zongoránál, aki több versemet megzenésítette. Ezt a szerzeményt Reményi Gyenes István halászta elő, majd hosszas korrepetíció után előadtam. Sokáig énekeltem. Nagyon örülök, hogy a Magyar Televízió megörökítette.
Kilencedik verseskötetének a Kikötő címet adta, de az elmúlt ötven év azt is igazolja: a Vígszínház is egy kikötő az életében. Most megjelent verseinek a többsége a pandémia idején született. Mindaz, ami most történik a világban, sőt a közvetlen közelünkben, miképpen hat költői énjére?
Nagyon nehéz naponta szembesülni a hírekkel, a gazdasági nehézségekkel. Ez engem is mélyen megérint. A háború a szomszédunkban zajlik. Negyvenhetes születésű vagyok. Ötvenhatot, ha nem is felnőtt fejjel, de értelmes, gondolkodó gyerekként éltem meg, és bizony nem gondoltam volna, hogy majd ilyen közelről kell látnom háborús eseményeket. A közmondás szerint az emberben a remény hal meg utoljára. Tényleg abban bízom, hogy minél előbb vége lesz ennek a szörnyűségnek. Csak belátják az illetékesek, hogy a háború a vég felé vezet. Szeretném, ha az okosabb, józanabb emberek ezt megakadályoznák. Hogy miért adtam a friss kötetemnek a Kikötő címet? Mert a kikötő rendkívül izgalmas hely. Ott tenger van, rengetegféle ember megfordul, hajók jönnek-mennek, személy- és kereskedelmi forgalom van, s még a legcsendesebb napokon is történik valami. Nem beszélve arról, hogy a Kikötő című vers a legstabilabb költemény a kötetben. De kötődik a cím Várkonyi Zoltánhoz, egykori vígszínházi igazgatómhoz is. Nagyon régi történet, amelyet most felidézek. Korábban mentem be az esti előadásra, a színésztársalgóban öt-hat kolléga vette őt körül, és láttam, hogy felszabadultan sztorizik. Odasomfordáltam, belehallgattam… az álmát mesélte. Egy holdbéli tájról beszélt, egy ottani állomásról vagy kikötőről, ahol űrlények és emberek találkoznak. Nagyon szuggesztíven adta elő, fantasztikus képességgel. Teljesen lenyűgözött a történettel. Így született meg a vers, és próbáltam felidézni az általa megfogalmazott képeket.
Nemrég jött meg Andalúziából, ahová minden nyáron visszajár. Most volt ott tizedszer…
… vagy tizenegyedszer. Én sem tudom pontosan.
Mi az, ami újra és újra visszacsalogatja?
A mediterrán életérzés. Az ottaniak életvitele, életfelfogása. A sok napfény, a tenger gyümölcsei. Nem lehet véletlen, hogy a mediterrán égöv alatt élnek a legtovább az emberek. Szeretik az életet. Sok mosolyt látok az ottani arcokon. Sziesztát tartanak délután. Éjjel kettőkor még babakocsikkal sétálnak a kikötőben. Rendkívül pezsdítő, kreatív élet, amit ott látok. Tulajdonképpen feltöltődni járok hozzájuk. Nyaranta tíz-tizenkét napot töltünk a feleségemmel Malagától hatvan kilométerre, Marbellában. Az idén Gibraltárban is jártunk. Csodálatos hely. Tele vagyok élményekkel.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
