Valójában ebből soha semmit nem értettem, hisz már óvodás korunktól fogva azt tanuljuk, hogy a tiszteletet ki kell érdemelni, meg a férfiak nem sírnak stb.
A nők tisztelete kapcsán is azt vallom, hogy azt ki kell érdemelni, azonban ha mélyen magamba nézek, a feleségemet leszámítva egy olyan nőt sem ismerek, aki kiérdemelte volna a tiszteletem és még nem nagymama korú. Ezzel szemben viszont ezt a küszöböt már számos férfi társam átugrotta, akik között akad olyan is, aki sokkal fiatalabb nálam.
Az érzelmi részt tekintve pedig nem is értem, miért akarják a nők, hogy ne férfiként hanem nőként viselkedjünk, miközben az érzelmeinkről beszélni egy nőnek a saját férfiasságunk lerombolását jelenti.
Ennek ellenére határozottan nem a nőket akarom most kritizálni, hanem inkább a férfiak lelki világának egy apró szegletébe próbálok betekintést nyújtani, egy barátommal nemrégiben lefolytatott párbeszéd leírásával. Maga a történet egy közel ötven éves barátságunk utolsó közel negyven évét is felöleli, és mégsem tudtam róla semmit azon túl, aminek én is részese voltam. Ezzel a cikkel amúgy a nők által annyira kifogásolt, érzelmekről való hallgatást is próbálom névtelenül megtörni és talán érthetőbbé is tenni. Természetesen a történet leírása se volt könnyebb, mint az elhallgatása, majd elmondása, hisz a barátom még némi átírással és a nevének elhallgatásával is csak nagyon nehezen adott engedélyt a megosztására.
Számomra azért is volt a történet annyira megindító, mert részben közöm van hozzá, és az öt évtizede tartó barátságunk legnagyobb krízise volt, amin akár könnyedén segíthettem volna negyven évvel ezelőtt, ha tudok róla.
Így elsőre könnyen lehetne azt mondani, hogy egy újabb „vesztes” sztorit készülök felvezetni, ami azért részben igaz is, de nem kevés tény, logikán alapuló döntések és egy váratlan esemény is befolyásolta a történéseket.
Egy igazi turmix ahol az értelem és az érzelem teljesen összekeveredik, ami talán a nők számára nyújthat nagy segítséget a férfiak egy részének jobb megértéséhez.
A párbeszéd megértéséhez fontos kiemelnem, hogy a barátom mély szegénységben nőtt fel, és napi szinten kellett átélnie súlyos bántalmazásokat az alkoholista szüleitől, és azon belül is elsősorban az anyjától és még a testvéreitől is. Apja halála után az anyja otthagyta őket, mikor ő még csak 15 éves volt. Az önfenntartás és testvérei megélhetésének biztosítása érdekében a gimnázium helyett a szakmunkás képzőt választotta, ami mellett szinte minden nap dolgozott 10-12 órát éjszakánként.
A történet elején már befejezte az iskolát és pár hónapja kezdett el dolgozni, de a fizetése még sem volt elég mindenre, így még egy lányt sem tudott volna meghívni semmire. Ez persze egyértelműen a nullára csökkentette az egyszerű párbeszéden túlmutató ismerkedési lehetőségeit a szebbik nem tagjaival.
Nemrégiben rám írt, hogy szeretne velem személyesen beszélni. Mivel én nem nagyon tudtam elszakadni a munkámtól, meghívtam egy hétvégére hozzánk. Ez nem is az első eset volt és mindig jó kapcsolata volt a családommal.
Egyik este le is ültünk beszélgetni kettesben és egy kérdésével kezdődött a párbeszédünk.
A párbeszédet itt befejezném, a részletes mélyreható beszélgetésünk már túl személyes.
A barátom mindig is magányos farkas volt, sosem volt még élettársa sem, de ennek ellenére van egy fia, akivel mindig is tartotta a kapcsolatot. Vagyis próbált teljes életet élni és egyáltalán nem biztos, hogy nem a gyerekkori traumái miatt nem sikerült megtalálnia élete párját és mellette a boldogságot.
Nem tudhatom biztosan, de a szívem mélyén úgy érzem, hogy nem kevés férfi társunk élhet át hasonlóan mély fájdalmas, és egyben örömöt is jelentő megrendítően mély érzelmeket, amelyek együttesét inkább szenvedésként jellemezném.
Lehet, persze vesztesnek kikiáltani, és vesztett is nagyon sokat, de ha létezik olyan ember, aki képes szépen veszteni akkor az ő. Mély érzelmei ellenére is megtartotta a józan ítélőképességét, és nem tett semmit, amivel megijeszthetné élete szerelmét, vagy esetleg egy zaklatási ügyet zúdíthatna a saját fejére. Persze hibázott is, hisz egész életében abból indult ki, hogy mit tudna adni a másiknak, és ez pont olyan „egysíkú” gondolkozás, mint ami nálam is megfigyelhető a párbeszédben.
Remélem sikerült legalább néhány hölggyel megértetni, hogy a férfiaknak is vannak érzelmeik, és nem is gyengék, de képesek vagyunk ezeken felülkerekedni akár egy életen át is.
Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy a barátom hibázott – e, és ha igen, miben és mi mást tehetett volna, de remélem, többen lesznek akik a hibáztatás helyett inkább a tanulságot vonják le, és adják tovább a következő férfi generációnak.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
