Hömpölygő folyam, egekig magasodó sziklaszirtek, zöldellő fák és dús aljnövényzet jellemzi Ferdinand Hodler tájképét, amely a Szépművészeti Múzeum legújabb kiállításán látható. A festmény címe: Schwarze Lütschine.
Ezt a folyóparti tájat 1905-ben festette Hodler Svájcban, Leissigen közelében. A folyó medre az előtérben a kép teljes szélességét elfoglalja, a sajátos nézőpont-választásnak köszönhetően a közel 3690 méter magas Wetterhorn szinte jelentéktelennek tűnik a háttérben, a lombok között. Az égboltot kisebb-nagyobb bárányfelhők tarkítják, még barátságosabbá téve ezt a nyári, alpesi hangulatú tájképet. Ferdinand Hodler legtöbb tájképe azonban nem ilyen derűs, hanem inkább furcsa, sokszor komor, nem éppen életvidám hangulatú alkotás. A néző nagyon is magányosnak érezheti magát az általa festett ember nélküli tájban. Hodler a századforduló szecessziós, szimbolista korszakának az egyik jelentős képviselője volt, sőt az expresszionizmus előfutára. De ne szaladjunk nagyon előre!
Mielőtt folytatnánk Hodler és festő kortársai munkásságának áttekintését, kicsit vissza kell lépnünk pár évtizeddel, a 19. század közepére. És persze arról is szólnunk kell a kedves olvasónak, hogy milyen képek megtekintésére invitáljuk. A Szépművészeti Múzeum izgalmas időszaki kiállítást rendezett A földi paradicsom vágya – A svájci művészet remekművei a Christoph Blocher-gyűjteményből címmel. A tárlat mindenképpen különlegesnek számít, hiszen utoljára 2008-ban volt ehhez hasonló svájci szecessziós kiállítás a városligeti múzeumban. Akkor Ferdinand Hodler képeinek egy szélesebb spektrumát láthattuk, elhozták a leghíresebb – vagy úgy is mondhatnánk, leghírhedtebb – nagy méretű vásznait, köztük például Az éjszaka címűt, amit több példányban is megfestett, illetve a haldokló negyedik feleségéről vagy élettársáról festett arcképeinek sorozatát. Ez utóbbi alkotások megrendítőek voltak számunkra, hiszen nem szokás a haldokló hozzátartozót szenvedésében az utolsó pillanatáig megörökíteni, egészen bekövetkező haláláig ábrázolni. Nem nagyon találunk erre példát a művészettörténetben, Hodler pedig átlépte ezt a határt.
A mostani kiállítás azonban nem erről szól, hanem a svájci képzőművészet kialakulásáról, a realizmustól egészen az expresszionizmusig tartó időszakáról. A Christoph Blocher- gyűjteményből mintegy hatvan kiemelkedő alkotást mutat be a Szépművészeti Múzeum az művészetre fogékony közönségnek. A kiállítás nálunk kevésbé ismert festők munkáit tárja elénk. Köztük van például Albert Anker, Giovanni Segantini, Félix Valloton, Giovanni és Augusto Giacometti (nem keverendők össze Alberto Giacomettivel, a szobrásszal), Cuno Amiet, Adolf Dietrich és nem utolsósorban a már említett Ferdinand Hodler.
„A modern Svájc 1848 óta létezik. Szövetségi demokrácia, négy hivatalos nyelvvel: német, francia, olasz és rétoromán. Dinasztikus gyűjtemények vagy művészeti akadémiák soha nem léteztek itt. A svájci művészek (…) Párizsban, Münchenben és Bécsben váltak nemzetközi hírű alkotókká. A svájci tájak szépségét elsőként külföldiek – például Johann Wolfgang Goethe és William Turner – fedezték fel. Nemzeti »svájci iskola« azonban soha nem létezett. Minden fontos svájci művész saját stílussal rendelkező egyéniség volt, akik nyomot hagytak koruk nemzetközi művészeti fejlődésében. Ennek ellenére vannak közös vonások: az itt bemutatott festők svájci életkörülményeikből merítették motívumaikat, és így fogalmazták meg a földi paradicsomról alkotott elképzeléseiket” – olvashatjuk a kiállításon a svájci művészet történetének alakulásáról.
Érdemes pár szót ejtenünk a gyűjtőről, Christoph Blocherről is. 1940-ben született Schaffhausenben, vállalkozó, politikus, műgyűjtő és mecénás egy személyben. Művészeti gyűjteményében körülbelül hétszáz svájci művészeti alkotás található, a realista művektől az expresszionista képekig. A gyűjtemény középpontjában Anker, Hodler, Giacometti és Dietrich művei állnak. Svájc egyik legjelentősebb magángyűjteményét Blocher a feleségével együtt hozta létre. Amint a kiállításon megtudhatjuk, 2015-ben Winterthurban, 2020-ban Martignyben rendeztek kiállítást a gyűjtemény anyagából. A budapesti tárlat az első bemutató Svájc határain kívül.
„A művészet számomra valóban olyan, mint egy elveszett paradicsom” – írta Albert Anker 1853-ban. A kiállítás első termeiben elsősorban az ő festményeivel találkozhatunk. Az indítókép azonban Giovanni Giacometti műve, az Anyaság (1908), amely talán az egész tárlat emblematikus alkotása lehetne. Álomszerűen derűs, napsütötte, virágos kertben ül egy anya három gyermekével. A bájos jelenetben aranysárga színek keverednek sárgászöldekkel, a háttérben rózsaszín virágok. A festmény valóban jól kifejezi a kiállítás címét: mintha csak földi paradicsomban járnánk.
Ezután Albert Anker családi tematikájú, finoman megfestett, realista olajképei következnek, mint például A nővér (1867) című alkotása. Aranybarna színek uralják a képet, amelyek már önmagukban is melegséget, bensőséges hangulatot árasztanak. Hasonló a Nagyapa két unokájával (1881) című festmény is. Anker többi alkotása gyerekportrék sorozata, ilyen a Krumplihámozó lány vagy a Kisfiú tízórai szünetben (1886) című, amelyek roppant egyszerűen megfestett, szívet melengető alkotások. Anker realizmusa rendkívül érzékeny szellemre utal, semmikképpen sem esik a naturalizmus „bűnébe”, nem akar többet, mint amit ábrázol. Ebben talán leginkább a magyar Glatz Oszkárhoz hasonlít, akit szintén a finom realizmus jellemzett, és mindig nagyvonalú tudott maradni festészetében.
Anker vallja: „Az embert az ember érdekli, mindig ő lesz az elsődleges modellje.” A kiállításon ezt olvashatjuk gyermekportréiról: „Anker protestáns elvei sok tekintetben rokoníthatók a felvilágosodás kori francia filozófus, Jean-Jacques Rousseau neveléselméletével, miszerint a gyermek eredendően ártatlan, míg a felnőttek társadalma már romlott; ezért is szükséges az ifjúság védelme és a rájuk irányuló figyelem. Rousseau-hoz hasonlóan Anker számára is fontos volt, hogy »a gyermeket gyermekként« lássa. Meggyőződése volt, hogy a gyermekek már kora életkoruktól saját személyiséggel rendelkeznek – ezt pedig nemcsak apaként és nagyapaként, hanem festőként is tiszteletben tartotta.” A tárlaton az arcképeihez hasonlóan szépséges csendéleteket is láthatunk tőle.
A továbbiakban Ferdinand Hodler néhány figurális művét tekinthetjük meg, táncoló női például tanulmányt jelentettek a Pillantás a végtelenbe című művéhöz. Aztán egyszer csak eljutunk a tájképeihez, amelyek célja nem kevesebb, mint a végtelen megragadása.
A Genfi-tó öt kopasz fával című képe a legjellegzetesebb műve a mostani kiállításon. A bámulatos érzékenységgel megfestett kép elég nagy méretű, csoda szép kékes, enyhe lilás árnyalatokkal és finom sárgászöldekkel hívja fel magára a figyelmet. Körkörös, vagy inkább, amint az elemzők is írják, elliptikus kompozíció jellemzi, ahogy az előtér zöld partjának íve találkozik az égbolt felhőinek kanyarulatával. Elöl csontvázszerű, kopasz fák koronái segítik belátnunk a teret, egyfajta kapaszkodót adva a szemnek, mielőtt a nagy tó túlsó partjára érne a tekintetünk. A kép valóban rendkívüli, de egyúttal van benne valami nyomasztó is, mint a legtöbb Hodler- mesterműben. Hasonló hatást kelt Az Eiger, a Mönch és a Jungfrau című festmény is, ez sem csak egy „egyszerű” tájkép. A vászon kétharmadát ködtenger uralja, mintha sohasem akarna feloszlani, a hófödte csúcsok csak a háttérben mutatják meg magukat. A kiállításon a következőket olvashatjuk Hodler tájképeiről: „Az emberi alakot száműzi a tájaiból. Ezzel egy időben a civilizációra vonatkozó mindennemű utalást is elhagyja képeiről, sem alpesi falvak, vasútvonalak vagy hegyi menedékek, sem tehéncsordák nem kapnak helyet a tájaiban. Az emberi alak mint anekdotikus jelentőségű, járulékos elem mellőzésével tájképei a fenséges transzcendens élményét hordozó, ikonikus tárgyakká válnak.” Maga Hodler pedig így fogalmazta meg ars poeticáját: „A művész feladata, hogy megragadja a természet végtelenségét, a szépséget, és abból kivonja a lényeget.”
Muszáj néhány szót ejtenünk Adolf Dietrich Esti hangulat az Unterseenél című művéről is, ami teljesen más, mint az eddig látott képek. Erős vörösessárgák és kékek uralják a vásznat, s expresszív módon ábrázolják a naplementét. Dietrich számára az önkifejezés fontosabb a transzcendenciánál.
A kiállítás kurátorai Matthias Frehner svájci művészettörténész, a berni Kunstmuseum volt igazgatója, Lovass Dóra, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Nemzetközi Gyűjteményének kurátora és Bors-Bulbuk Zsuzsanna, a múzeum művészettörténésze voltak.
A földi paradicsom vágya – A svájci művészet remekművei a Christoph Blocher-gyűjteményből című kiállítás június 7-éig tekinthető meg a Szépművészeti Múzeum második emeleti időszaki kiállítóterében.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 19-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
