Az önálló magyar államiság 16. századi megkérdőjeleződése, majd bukása óta határozza meg a közpolitikai vitáinkat a kuruc-labanc szembenállás. Ebben az ellentétpárban a kuruc a nemzeti szuverenitást önerőből teremtené újra vagy erősítené meg, a labanc a nagy, leginkább nyugati birodalmakhoz igazodna. Mindkét oldal korról korra a másikat okolja a zsákutcás fejlődésért, feloldhatatlan törzsi háborút eredményezve.
Mohács óta kevés olyan pillanata volt a magyar történelemnek, amikor a nemzet jól sáfárkodott volna a lehetőségeivel és fogyó szerencséjével. A 1526 óta eltelt századokat sokkal inkább határozta meg az építő szándékot gúzsba kötő törzsi háborúság, a parttalan viták. A kuruc-labanc szembenállás a fekete-fehér logikát, a kizárólagosan jó vagy kizárólagosan rossz ítéletét honosította meg a magyar közpolitikai vitákban.
Félreértés ne essék, a jelen közéletét átszövő emlékezetpolitikai viták, és az abból fakadó bűnbakképzés nem magyar sajátosság,
csak éppen az elszenvedett nemzeti tragédiáink súlya teszi a vitáinkat nemzetközi összevetésben is kirívóan engesztelhetetlenné. A Trianonhoz vezető útról emiatt aligha folytatható a hitvitán felülemelkedő emlékezetpolitikai diskurzus.
Ráadásul fájdalmas tény, de Trianon nem ugyanúgy fáj a százegy évvel később élő magyarok mindegyikének.
A romantikus ideálképet, ha valaki még addig megőrizte, kíméletlenül rombolta le a 2004. december 5-i népszavazást megelőző kampány, ami aljas módon fordította szembe az anyaországi magyart a külhonival. Kevés olyan momentuma van a közelmúltunknak, ami hasonló, nehezen jóvátehető sebeket ejtett volna a nemzeten.
A feloldhatatlan kuruc-labanc vitával nyakon öntöttük önnön trianoni megosztottságunkat, hogy amit Trianonban a nagyhatalmak testileg szétdaraboltak, azt lelkileg is szétszakítsuk.
Innen nézve már egészen érdektelen, mi vezetett Trianonhoz, mert az emlékezetpolitikai vitát a hétköznapi kisember kenyéririgységének szintjén folytatjuk le.
Pedig a Trianonhoz vezető út megkerülhetetlen tanulságokat hordoz. Figyelmeztető jelből is akad elég,
a kiegyezést megkötő nemzedék teljesítményét a régi századforduló olcsó bohózatra emlékeztető konfliktusaival összevetve, az emberi minőség perdöntő szerepére következtethetünk. Ez még akkor is így van, ha a történelmi Magyarország felbomlása a huszadik század elején elkerülhetetlen volt.
Mi azonban nemcsak a háborút, a békét is elveszítettük. A ránk mért ítélet súlyosságát az ország pillanatnyi sebezhetősége határozta meg leginkább.
A ha-val kezdődő mondatok a történelemben nem sokat érnek, és egy pillanatra feledkezzünk meg arról, hogy az összehasonlítás sem feltétlenül adekvát, de az Oszmán Birodalom romjain megszülető Törökország Atatürknek, és a formálódó Szovjetunióban újjászülető orosz nagyhatalmi politikának köszönhetően csak jóváírta a maga Trianonját.
Mindennek tetejébe a trianoni megosztottságunkat mi magunk tesszük teljessé. Az a nemzet-rész, amelyik a százegy évvel korábbi tragédiára méltó módon már emlékezni sem tud, önmaga írja alá a nagyhatalmak által rákényszerített diktátumot.
A megosztottság magyar átok, jó, ha tudjuk, annak magvait nem a Trianon-palotában békét konferáló cilinderes urak vetették el. Mi hagytuk, hagyjuk szárba szökkenni.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
