Egy a mátészalkai kórházban ügyeletet teljesítő doktornő írása olvasható alább, melyet közösségi oldalán tett közzé. A dögevők bosszújának valós veszélye, illetve a valódi áldozatok személyiségi jogainak védelme érdekében nevét nem közöljük, a bejegyzés elérhetősége a szerkesztőségben.
Nem szoktam ilyet tenni, de most mégis… írnom kell…
Ma este háziorvosi ügyeleti szolgálatot teljesítettem Mátészalkán a kórházban. Egy gyermeket hoztak, mert az édesanyja délután észlelte, hogy fáj a lapockája mögött. Természetesen megint 2 kísérő érkezik a gyermekkel, igaz, jogszabály szerint 18. évét be nem töltött személlyel hivatalosan egy, 18 évet betöltöttel egy hozzátartozó sem kellene, hogy bejöjjön a vizsgálatra, s ennek az orvos-beteg közti zavartalan bizalmi kapcsolat lenne a lényege. Mindegy, nincs kedvem veszekedni, meddő vita lenne, fáradt is vagyok… Ma a saját körzetemen kívül kettőt helyettesítettem, s holnap reggel kezdhetem elölről, nem szólok…
Vizsgálom a gyermeket, kérdezem, nem ütötte-e meg stb. Eközben hallom, hogy a nagyi hátulról azt mondja: “Jó, hogy itt vagyunk, legalább megmutatom az oldalam, amit már egy hete beütöttem, hadd nézze meg, nincs-e eltörve…” És itt kezdődött… valami megtört… de beszív-kifúj… Próbálom elmagyarázni, egy hetes panasszal a körzeti orvoshoz kellene fordulni, de ha ütés érte, akkor a baleseti sebészetet kellene felkeresni, mert ránézésre nem tudok választ adni a kérdésre, hogy eltört-e a bordája. Közben kiderül, a gyermeket a trambulinban megrúghatták, sérülés érhette, így újból megkérem őket (közben a gyermeket fájdalomcsillapítóval, terápiás tanáccsal látom el), fáradjanak át a traumára. A nagymama folyamatosan ordít, hogy mért nem nézem meg, el van-e törve, mikor én ezért vagyok itt, ez a dolgom. Utoljára elmondom, hogy ránézésre sajnos ezt nem tudom megmondani (“Há’ mé’? Nem tudja megnézni, lila-e meg puklis?”), Végül átmennek.
Ekkor valóban azt mondom az asszisztensnek: “Ezek után nem csoda, hogy folyamatos gond van az ügyelettel, ha nem lenne kötelező, senki nem csinálná“.
Közben szólítás nélkül bejött a következő beteg, aki meghallotta és szemrehányóan odavágta a szokásost:
– Pedig maguknak ez a dolga, ezé’ vannak itt, ezé’ kapják a fizetést…
– Nem a fizetés az oka, asszonyom, hanem hogy kötelező, és egy maroknyi csapatnak kell megoldania valahogy.
– Akkor meg minek ment orvosnak?
Nos, ez olyan mély morális, elvi, etikai kérdéseket vet fel, hogy ismét nyeltem egyet és úgy éreztem, nem megyek bele a fejtegetésbe. De aki látott embert a halál torkában, aki látott igazi szenvedést, aki látott összetört hozzátartozókat, az érzi és tudja erre a kérdésre a választ, és ez minden, de nem anyagi ok.
Egy percen belül kiderült, hogy fenti beteg nemrég tragikus hirtelenséggel elvesztette egy családtagját a kórházban, s emiatt még meg is sajnálom. De aztán olyan gyomorforgató trágársággal kezd beszélni a kórház összes orvosáról és dolgozójáról…
S nekem eszembe jut az a sok agyonhajszolt, ledöngölt, a szakemberhiány (Nem a pénz! Akkor már senki nem lenne itthon.) miatt irreális mennyiségű órát ledolgozó kollégám és kolléganőm, akik holnap talán az életét mentik meg… És nem csak orvosokra gondolok itt, az éhbérért dolgozó nővérekre és mentősökre egyaránt, akik szó nélkül kell viseljék az ilyen gyalázatos viselkedést.
De nem szólok, csak egyszerűen fáradt vagyok.
A páciens közli: “bocsi, de nincs TAJ-kártyám, otthon hagytam mindent, de be tudom diktálni”. És itt vége. Illetve majdnem vége. Közlöm vele, hogy igaz, már éltek vissza TAJ-számmal, de természetesen ellátjuk, De azért nem ártana tisztázni, hogy mindenféle okirat nélkül meg sem kellene vizsgálnom, mivel semmi jele nincs életet közvetlenül veszélyeztető állapotnak, és hogy ennyit illene tudni.
És itt, gyerekek, elszabadult a pokol… Azonnal panaszkönyvet kért. Mondtam neki, hogy ez nem kocsma, vagy bolt, itt nincs ilyesmi, de tegyen nyugodtan panaszt.
Vergődés, ordítás, fenyegetőzés.
“Megöllek!!! Nem fogsz te sokáig itt ülni!!!”
– itt nem tudtam hogy reagálni, elmosolyodtam. Erre:
“Vigyorogjál csak, te fogas k.rva, te p.csa!!! Nem fogsz vigyorogni, mikor rádküldöm a *** bandát!”
(Itt a település hírhedt csapatát emlegeti, ahol körzeti orvosként dolgozom.)
Kiviharzik. Átmegy a sürgősségire, ott még 2 főorvos, egy mentőtiszt és 2 ápoló előtt mondja még el, hogy mekkora büdös k.rva vagyok, és hogy holnap eljön hozzám és megöl, de előtte még feljelent, kéri a panaszkönyvet…
Szép ez az egészségügy, nem? Megérte tanulni, ugye? Holnap – azaz már ma – valószínűleg kapom a telefont. És kezdődhet a magyarázkodás.
Amikor épp nem az eü-ellenes, többnyire túlzó gyűlöletbeszédeket olvassa az ember a Face-en, akkor ilyenek történnek. Orvosként, családanyaként ezt kapom a társadalomtól, aminek a megsegítésére felesküdtem? Hogy halálosan megfenyegetnek meg lekurváznak, szankció nélkül? Meddig fog ez még menni? Míg nem lesz nyílt erőszak? Míg meg nem ölnek valakit? Vigasz lenne néhány év börtön, amit kap érte?
A fiam orvos akar lenni. Szerintetek mit mondjak neki?
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
