Volt, aki az életét kockáztatta azzal, hogy részt vett a Panama-iratok feldolgozásában – mondta a Magyar Nemzetnek adott interjújában Frederik Obermaier. A Süddeutsche Zeitung oknyomozó újságírója Bastian Obermayerrel közösen írta meg hazánkban tegnap bemutatott könyvét munkájukról, Panama-iratok (Egy világraszóló leleplezés története) címmel.
– Hogyan értesült Bastian Obermayertől arról, milyen információk birtokába jutott?
– Telefonon. Éppen gyesen voltam. Bastian – aki amúgy mindig rengeteget telefonál – felhívott, hogy kapcsolatba lépett vele valaki, de többet nem mondott. Találkoztunk egy görög étteremben, ahol mesélt nekem John Doe-ról [angolszász területeken elterjedt álnév – a szerk.], az általa Bastiannak eljuttatott Mossack Fonseca-dokumentumokról. Már akkor izgatott lettem, mivel korábban két olyan nyomozásunk is volt, amelyeknél a nyomok a panamai ügyvédi irodánál értek véget, de tőlük nem sikerült adatokat szereznünk. Örültem, hogy végre megtudhatjuk, ki a két cég igazi tulajdonosa. Ám aztán meglepett, mekkora mennyiségű adathoz jutottunk hozzá.
– Mikor kezdték írni a könyvet?
– Idén áprilisban publikáltuk a Panama-iratokkal kapcsolatos első cikkeket, akkor azt mondtuk, több mint egy éve voltak birtokunkban a dokumentumok. Tavaly nyáron kezdtük írni a könyvet, amikor már tudtuk, hogy nemzetközi oknyomozó újságírói projekt lesz belőle. Először az újság kiadójához fordultunk, ám ők nemet mondtak. Ezért megkerestünk egy olyan kiadót, amellyel korábban is együtt dolgoztunk, és amely örömmel bólintott rá az ötletünkre. Először saját magunknak írott naplóként indult a könyv, többnyire éjjel dolgoztunk rajta. Nehezen hoztuk össze, de öröm látni, hogy Magyarországon is megjelent. Mármint, német újságíró vagyok. Ez menő!
Panamából jelentjükJó érzés látni, hogy az újságírók igazán hasznos munkát végeznek, és felfedik a visszásságokat, de azért támadhat némi hiányérzetünk. További részletek itt.
– Mi történt azóta, hogy megjelent a könyv? Vannak új esetek – hallhattunk például a Bahama-iratokról –, lesz-e újabb könyv?
– Vannak ötleteink egy új könyvvel kapcsolatban, de korai lenne még nyilvánosan mesélni erről. Követjük a Panama-iratok sorsát, annyi sztoriról nem tudtunk írni, vagy nem tudtuk befejezni őket… Kaptunk rengeteg tippet is, sok közülük persze hülyeség, de igyekszünk minden hozzánk befolyó információt ellenőrizni, mert bármiben lehet jó sztori. Persze közben igyekszünk valamennyit pihenni is, mert nagyon ránk fér. Őrült időszak volt. Megígértem a lányomnak, hogy áprilisban, a Panama-iratok megjelenése után két nagyon stresszes és hektikus hetünk lesz. Akkor életemben először vesztettem el az irányítást a postafiókom felett, nem tudtam mindenre válaszolni. Kaotikus volt az egész, telefonhívások, interjúk tömkelege… Ám azóta sem tudtam leállni, folyamatosan dolgozom, de most kezd egyre nyugodtabbá válni a helyzet. Innen Panamába repülök tovább, aztán szabadságra megyek, hogy a családommal legyek. Nagyon várom már a karácsonyt! Utána szeretnék kicsit más témákkal foglalkozni, mint az offshore, mert már az a veszély fenyeget, hogy szakértő szemmel szakértőknek írom a cikkeim, nem a normális embereknek.
– Melyik volt a kedvenc sztorija?
– Talán a Modigliani-festmény története. Meglepő volt, hogy adóparadicsomokban kutakodtunk, de egy maroknyi történelemre bukkantunk: egy szefárd zsidó származású műkincskereskedő Franciaországban rájött, hogy a nácik elkobozták felmenőjétől Amadeo Modigliani Ülő férfi bottal című festményét [az ügyben egy magyar származású család is érintett, az MNO-n áprilisban hosszabban feldolgoztuk a történetet – a szerk.]. A jogos tulajdonos azonban nem tudta visszaszerezni a festményt, mert a jelenlegi birtokos offshore cégek mögé rejtette el személyazonosságát. Ám a Panama-iratokból kiderült a kiléte. A legsokkolóbb történet pedig az volt, ahogy Basár al-Aszadhoz köthető cégekkel levelezett a Mossack Fonseca –
ott jöttem rá, hogy az ügyvédi iroda alkalmazottjai magasról tesznek a törvényre.
Tudjuk, mi történik Szíriában, tudjuk, miért sújtottak szankciókkal ottani cégeket, ám a Mossack Fonsecát ez nem érdekelte, üzleteltek velük tovább. Ez mutatta meg, mennyire hidegen számítók.
– Mi történt a Panama-iratokat kiszivárogtató John Doe-val? Biztonságban van, tartják vele a kapcsolatot?
– Csak remélni tudom, hogy remekül van, senkitől sem hallottam, hogy baj érte volna. Valószínűleg tudnánk róla, ha valami történt volna vele, de ha erről értesülnénk is, sosem tudnánk meg, pontosan mi és hogyan történt. Viszont jó volt, hogy nem ismertük John Doe-t, így ugyanis nem tudtunk a szándékairól, ráadásul rákényszerültünk, hogy mindent többször ellenőrizzünk, mint egyébként tettük volna. Úgy gondolom, John Doe csupán egy személy, nem valami csoport, akivel ráadásul nemcsak az anyagokról, hanem hétköznapi témákról is beszélgettünk, mint hogy milyen borzasztó az időjárás, vagy mit gondolunk az amerikai előválasztásról. Ezen beszélgetések során átjött a humora, ebből is sejtem, hogy egy személyről van szó. Ő egyébként nem volt kifejezetten boldog attól, mit hozott a Panama-iratok, szerinte a média hibája is, hogy nem volt közismert téma az offshore.
– Milyen hatást vártak a Panama-iratoktól?
– Én személy szerint reménykedtem, hogy téma lesz a közbeszédben, és így is lett. Megvolt a nyilvános közfelháborodás, pár politikus megbukott, aztán szakértők és politikusok kezdtek egyeztetni arról, miként lehetne változtatni a hatályos törvényeken. Azt hiszem, ez elég jó következmény, ráadásul megtanultam, hogy politikusok esetében mindig a rokonság ügyleteit kell figyelnünk. De nem gondolom, hogy újságíróként az én dolgom lenne megítélni a hatást; az oknyomozó újságíró ugyanis nyilvánosságra hozza az információkat jól megszerkesztett, közérthető formában, és kész. Megmutattuk a világnak, mi folyik a háttérben, most a politikusokon és jogalkotókon a sor, hogy kezdjenek ezzel valamit.
– Úgy tapasztaltam, nagyon nehezen átlátható, felfogható ügyekről van szó. Mit gondol, befolyásolhatta ez, hogy milyen hatást érnek el a Panama-iratok?
– Igen, iszonyat nehezen értelmezhetők.
Tudtuk, hogy nagyon jogászkodósak a sztorik, de mindent megtettünk azért, hogy közérthetően tálaljuk őket az olvasóknak. Nem kell jogi vagy közgazdasági diploma annak, aki megveszi a könyvet, hogy átlássa a benne szereplő történeteket. Hogy sikerrel jártunk-e? Nem tudom, majd az olvasók eldöntik. De remélem, hogy igen.
– Együtt dolgoztak az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciuma (ICIJ) nevű szervezettel, amelynek az egyik fő támogatója Soros György. A magyar kormányzati kommunikációban Soros a világ egyik leggonoszabb embereként jelenik meg, de mit gondol róla ön?
– Sorost rendkívül gazdag embernek látom, aki pénzt adományozott az ICIJ elődjének. Látom az őt ért kritikákat, azt viszont nem látom, hogyan tudna egy korábbi adományozó hatással lenni egy komplett újságírói szervezetre. Az ICIJ alapvetően nem nagy szervezet, főleg koordinálómunkát végez. Bizton állíthatom, hogy sem az ICIJ-nek, sem másnak nem engedném, hogy beleszóljon, miről írhatok és miről nem.
Amikor én nyomozok egy ügyben, én döntöm el, mit írok meg, és ennyi.
Ha lesz egy botrányosnak látszó sztorim és némi adatom Sorosról, meg fogom írni, mert piszkosul nem érdekel, hogy az ICIJ adományozója-e vagy sem. Ha valamilyen törvénytelenségre bukkanunk, kötelesek vagyunk megírni.
– Szorosan együtt dolgozott a Panama-iratok magyar szálait feldolgozó Pethő Andrással (Direkt36)?
– Igen, rendkívül szoros volt az együttműködésünk. Kétféle segítségnyújtó ember van: az egyik, aki azért segít, mert valami hasznot vár cserébe, a másik pedig önzetlenül. András utóbbi csoportba tartozik, ráadásul azon kevesek közé tartozott, akik leginkább megértették, mekkora ügyről is van szó.
Panama-iratok: egy nyomozás elképesztő részleteiA legmodernebb adatelemző rendszerek segítették a szövevényes Panama-iratok feltárását. Interjú Michael Hungerrel, az egyik ilyen szoftver megalkotójával a Magyar Nemzet Magazin október 15-ei számából, itt.
– Nem tudom, hallott-e róla, de Magyarországon a Panama-iratoknak nem lett túl nagy hatása, csupán parlamenti bizottság vizsgálódott az egyik ügyben, de komolyabb dolog nem történt.
– Nem követtem, mert egyszerűen lehetetlen lett volna minden ország történéseit figyelni. De nem gondolom, hogy egy oknyomozást a következmények alapján jól meg lehetne ítélni. Lehet egy oknyomozás fantasztikus, miközben semmi hatása nincs az adott cégre vagy személyre nézve. Az újságíró dolga, hogy megírja a történetet, onnan már a hatóságokon múlik, hogy indul-e nyomozás. Mi is kaptunk kritikákat, hogy nincsenek nagy nevek Németországból a Panama-iratokban. Igen, találtunk néhány kevésbé fontos politikust és közepesen ismert személyt, de volt vagy jelenlegi államfőket, kancellárokat nem. Kit érdekel? Csak azt tudom bemutatni, amim van.
– Bizonyára hallott arról, mi történt a Népszabadsággal.
– Igen, és bár nem vagyok a magyar médiapiac szakértője, látok olyan jeleket, amelyek nem tesznek boldoggá külföldiként.
Nem akarok ítélkezni, de olyan jeleket látok, amelyek arra utalnak, csökkent a sajtó szabadsága.
– Ennek függvényében hogyan látja az oknyomozó újságírás helyzetét a világban?
(Hosszan hallgat.) – Azt hiszem, a világnak most van leginkább szüksége az oknyomozó újságírásra, és látok jó jeleket is. Az általam ismert országokban a nagy médiacégek felfogták, hogy szükség van az újságírás ezen területére, ezért oknyomozó csapatokat hoznak létre, és fizetik sokba kerülő munkájukat. Emellett vannak olyan önszerveződő oknyomozó újságírói csoportok, amelyek saját lapot alapítanak, és így nyomoznak. Abban reménykedem, hogy az olvasók, hallgatók és nézők is megértik, hogy ez nem ingyen jön, az oknyomozó újságírás sok pénzt és időt emészt fel, ráadásul hatással van mindannyiunk életére. Az újságírókéra is, sok helyen az életüket kockáztatják azért, hogy a törvénytelenségeket a nyilvánosság elé tárják. Ezt mindig érdemes szem előtt tartanunk. Én német újságíróként szerencsés helyzetben vagyok, engem sosem fenyegettek meg, csak bepereltek. Ugyanakkor mi is hoztunk óvintézkedéseket: körömlakkal kentük le a számítógépünket, hogy látsszon, ha valaki birizgálta a csavarokat. Az én vezetéknevem nem ugyanaz, mint a családomé, a címemet nem ismerik Németországban, a szomszédaim sem tudják, hogy hívnak. De ez a relatív biztonságérzet nem mindenkire igaz azok közül, akik dolgoztak a Panama-iratokon.
– Ismer ilyen újságírókat?
– Igen. Például török kollégáink életveszélyes fenyegetéseket kaptak telefonon, és tényleg veszélyben is érezték magukat. Ecuadorban kitweetelték a projekten dolgozó újságírók adatait, és arra szólították fel a helyieket, hogy bántsák őket.
De panamai kollégáinkat is említhetnénk, akik a legutóbbi hetekben is csak testőrökkel mentek nyilvános helyre, mert féltek. Ezt mindig észben kell tartanunk, amikor erről a projektről beszélünk.
Mi csak két német újságíró vagyunk, akik elkezdték ezt az egészet, de az igazán kemény melót mások végezték, akár életüket is kockára téve – zárta az interjút Frederik Obermaier, majd recenziós példányunkba az alábbi mondatot írta: „Lehetséges egy jobb világ!”
„Nem sejtettük, mekkora meló lesz”Kedden, a Kreatív által szervezett Média 2017 konferencia keretein belül bemutatták Bastian Obermayer és Frederik Obermaier közös könyvét, a Park Kiadónál megjelent Panama-iratok: Egy világraszóló leleplezés története c. könyvét. Itt Frederik Obermaier elmesélte, volt olyan ismerőse, akinek feltűnt, hogy a nyomozás alatt nem jelennek meg cikkei a Süddeutsche Zeitungban, neki azt mesélte, hogy a főnöke nyugdíjba megy, az ő anyagait kell beszkennelgetni és kereshetővé tenni. A saját főnökeiknek viszont azt mondta az Obermayer–Obermaier-páros, hogy fél évbe telik majd feldolgozni az adatokat – egy év lett belőle, de ha eleve ezzel kezdték volna, nemet mondott volna az újság. „Nem sejtettük, mekkora meló lesz” – jelentette ki, hozzátéve: újságíró-technikailag nem hoztak újat a Panama-iratok. Olyan volt, mint a korábbi nemzetközi oknyomozások, csak többen – 400-an – végezték, az ICIJ néha pszichológusként kellett az újságírókat „kezelje”.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 30.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
