Az írást szállító médiumhoz képest meghökkentően józan hangvételű, okosan érvelő véleménycikk jelent meg a New York Times véleményrovatában. A RAND Intézetnél dolgozó Samuel Charap és kollégája, az Európai Külkapcsolati Tanács (European Council on Foreign Relations – ECFR) elemzője, Jeremy Shapiro publikációjukban egy meghaladhatatlannak tűnő ellentmondást próbálnak meg feloldani. Miként lehet befejezni a háborút úgy, hogy közben sem Oroszország, sem a Nyugat nem engedheti meg, hogy elveszítse azt?
Hetekkel ezelőtt megírtuk, jelentős változásokat tapasztalni az amerikai mainstream sajtóban. Egyre több írás szorgalmazza a háború tárgyalásos rendezését és az Egyesült Államok oroszstratégiájának átalakítását. Nemcsak konzervatív amerikai lapok, hanem a demokrata sajtó olyan zászlóshajói is, mint a New York Times és a Washington Post az eszkaláció veszélyeire hívták fel a figyelmet.
A ma megjelent NYT-cikk pedig talán minden eddiginél világosabban figyelmeztet, párbeszéd híján az orosz-ukrán konfliktus eszkalációja, azaz egy NATO-orosz „világháború” elkerülhetetlen.
A háború kitörése óta az Egyesült Államok mintegy 24 milliárd dollárnyi hadisegélyt folyósított már, illetve ígért be Ukrajnának, négyszer annyit, mint Ukrajna 2021-es teljes hadikiadása. Az európai államok is vállaltak már mintegy 12 milliárd dollárt, Kijev mégis mind a mai napig újabb fegyvereket követel – írják a NYT szerzői, akik szerint a kérések és a gyakorlati segítség közötti eltérés annak bizonyítéka, hogy a nyugati szövetségesek bár készek segíteni Ukrajnának, igyekeznek elkerülni a nyílt háborút Oroszországgal.
Mégis, az eszkaláció lassan így is elkerülhetetlennek látszik.
Ördögi körben vagyunk! Minden egyes nagyobb nyugati fegyverszállítmányra orosz agresszió a válasz, minden sikeres orosz támadásra pedig újabb Nyugatról érkező csodafegyverek. Azzal ráadásul, hogy a felek nem jelölték ki egyértelműen saját vörös vonalaikat, még nehezebb kenelben tartani a háború kutyáit.
A szerzők szerint az amerikai álláspont jelenleg arra épít, amíg Ukrajna nem kap nagy hatótávolságú rendszereket, amellyel bombázhatják az orosz hátországot, addig a Nyugat nem lépi át ezt a bizonyos vonalat. Csakhogy Charap és Shapiro szerint az egész gondolatmenet hibás. Moszkva számára ugyanis elfogadhatatlan vereség lenne, ha visszavetnék Oroszországot a 2014 előtti határai közé, míg a Nyugat számára az orosz győzelem elfogadhatatlan. Jelen állás szerint, írják, egész egyszerűen nincs mindkét fél számára egyaránt elfogadható lehetőség a háború befejezésére.
A szerzők szerint ebből a rettenetes spirálból egyetlen kiút van, a párbeszéd.
Miközben a Nyugat továbbra is fegyverekkel és humanitárius segítséggel támogatja Kijevet, lassan és óvatosan, ukrán egyetértés mellett el kell kezdeni a puhatolózást – írják. Párbeszéd hiányában ugyanis képtelenség lesz kitörni az eszkalációs spirálból. Érdekes módon a két külügyi szakértő épp a New York Times hasábjain számol le azzal a tévképzettel is, hogy Oroszország „kellő” anyagi és katonai veszteségek elszenvedése után egyszerűen befejezi a háborút és kivonul az eddig megszállt területekről. Oroszország folytatni fogja a háborút és mindenre hajlandó, amivel biztosíthatja a győzelmet, vagy legalábbis a vereség elkerülését – írják. Ez annak fényében különösen igaz, hogy Moszkva a háború kitörése óta gumicélokat tűzött ki maga elé, amelyeket a harcok aktuális állása szerint könyvelhet el győzelemként.
A cikk zárása különösen megszívlelendő, érdemes szó szerint idéznünk:
Egy klasszikus spirál tanúi vagyunk. Amint az egyik oldal elért valamit, a másik fél rögtön úgy érzi, még többet kell tennie. Csak egy módon érhetjük el, hogy ez a folyamat ki ne kerüljön az irányításunk alól. Beszélni kell, mielőtt túl késő lesz!
Párbeszéd Bucsa után?
Végezetül egy rövid kiegészítés a cikkhez. A szerzők, egyébként nagyon helyesen, nem foglalkoznak a „tárgyalás” erkölcsi
Akadnak a közösségi médiának olyan bugyrai, ahol mindezt nem divatos kimondani, de erkölcsi, morális értelemben az orosz-ukrán háború megítélése igen egyszerű. Az egyik oldalon ott az agresszor, az orosz vezetés, a másikon pedig az egyértelmű áldozat: az ukrán nép. Arról azonban sokan megfeledkeznek, Nyugat-Európában különösen, hogy sem most, sem az írott történelem során bármikor, a nemzetközi kapcsolatokban nincs és nem is volt helye a pusztán(!) morális alapon hozott döntéseknek. Bucsa vagy Irpiny után, a vérengzés nagyságrendjétől teljesen függetlenül, nehéz pragmatizmusra és párbeszédre hivatkozni, de mégis elkerülhetetlen.
A súlyos eszkalációt ugyanis mindenáron meg kell akadályoznunk!
Gyakran elhangzó érv, általában történelemből félműveltek részéről, hogy a nyugati szövetségeseknek ’38-ban, de legkésőbb ’39 nyarán meg kellett volna állítaniuk a Harmadik Birodalmat egy preventív háborúval, így elkerülhető lett volna a második világháború legtöbb szörnyűsége. Csata után persze mindenki tábornok, de a Putyin-Hitler és Oroszország-Németország párhuzam ezen kívül is több ponton sántít. Nem csak az vele a baj, hogy minden eredetiséget és szakmaiságot nélkülöz. A legfontosabb ezek közül igen egyszerű, Hitler Harmadik Birodalma, atomfegyverek hiányában, képtelen lett volna kifordítania sarkaiból a világot, Putyin Oroszországának viszont megvan a képessége és lehetősége rá. Önsorsrontó naivitás az atomháború lehetőségét kivonni az egyenletből, ha pedig benne hagyjuk, egyetlen eredményt kaphatunk: x = „nem szabad nyílt háborúba keverednünk Oroszországgal”.
Ha a nyugati vezetőknek az a célja, hogy minimalizálják a háborúval járó szenvedést – ne legyünk álnaivak, nyilván nem – akkor ezt a háborút minél előbb be kell fejezni. Bucsa és Irpiny után bizonyára nem lesz könnyű egy asztalhoz ülni az oroszokkal, de ez az ukrán nép érdeke is. Más kérdés, hogy Zelenszkijék ezt tartják-e szem előtt…
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
