Tari Irén negyven évvel ezelőtt tette le első fogadalmát. Akkor lépett be az idén százéves Szociális Testvérek Társaságába, amikor még nem lehetett előtte szerzetesi életpélda. Keresése mégis elvezette a hivatásához. Gyógypedagógusként, fejlesztőpedagógusként dolgozott, jelenleg a budapesti Kolping-iskolában tanít. A tanévkezdés idején a fejlesztésre szoruló gyerekek segítéséről is kérdeztük.
– A családjától kapta a hitét?
– Lajosmizsei születésű vagyok, ott is nőttem fel. A szüleim nem gyakorolták a vallásukat. Édesapám katolikus volt, és bár majdnem szemben laktunk a templommal, csak karácsonykor ment misére, akkor is egy eldugott helyre ült le, mert ő volt a posta vezetője. Az 1960-as években egy vezetőt a párt állandóan ellenőrzött, és következményekkel járt, ha templomba ment. Édesanyám református volt. Alsó tagozatos koromban a szüleim mégis beírattak hittanra, hogy elsőáldozó legyek, ezzel is kifejezték a hit melletti kiállásukat. Felső tagozatos voltam, amikor bekerültem a plébániai ifjúsági csoportba. A plébános mellett szolgált két fiatal káplán, akik sokat tettek a fiatalokért. Ahogyan egyre közelebb kerültem a Jóistenhez, édesanyám is elkezdett szentmisére járni, sőt még rózsafüzérre és litániákra is. Édesapámat tizenegy éves koromban hosszú betegsége után elvesztettem.
– Hogyan ismerte meg a szociális testvéreket? Hiszen abban az időben még titokban működtek.
– Ez kalandos történet. Amikor gimnazista voltam Dabason, éreztem, hogy nagyon keresek valamit, de fogalmam nem volt, hogy pontosan mi az. Tudtam, hogy mérhetetlenül fontos nekem a Jóisten, az egész életemet betölti. A lajosmizsei káplánok sejtették, hogy szerzetesi hivatás van kialakulóban. Mindketten sokat köszönhettek Viktória testvérnek, aki emblematikus szociális testvér volt. Kiskundorozsmán dolgozott védőnőként, még a feloszlatás előtt lépett be a Szociális Testvérek Társaságába. Cigányokkal is foglalkozott, jól tudott bánni velük. Olyan vonzó példát nyújtott, hogy a szegedi kispapok is kijártak hozzá lelki táplálékért. Az egyik káplán atya összeismertetett engem Viktória „nénivel”, akit akkor még nem hívhattunk testvérnek. Később, amikor Budapestre kerültem, hogy gyógypedagógusnak tanuljak, megismertettek Sztrilich Ágnessel, aki fiatalokkal foglalkozott a Krisztus Király Plébánián.
Jelentkeztem nála, mondtam, hogy szeretnék jönni a hittancsoportjába. Akkor még én is csak ennyit tudtam a dologról, nem találtam különösnek, hogy csak lányok vannak ott. Mindenesetre otthon éreztem magam közöttük.
– Mikor döbbent rá, hogy ők tulajdonképpen szociális testvérek?
– Világos volt, hogy összetartoznak, de hogy ez egy szerzetesközösség, az csak később derült ki. Nem beszéltünk kifejezetten a szerzetesi életről. A közösség lelkiségének anyagait is úgy vettük végig, hogy nem volt kimondva, ez a Szociális Testvérek Társaságának benedeki gyökereihez tartozó regula. Csak annyit tudtunk, hogy Szent Benedek Regulája. Ugyanígy ismertük meg a szabályzatot és a lelkiségi irodalmat is. Szép lassan belenőttem a közösségbe. Ha ma egy fiatal a szerzetesi utat keresi, általában hivatástisztázó lelkigyakorlatra megy, majd közösséget választ. Annak idején ez nem így történt, hiszen az üldöztetés, az illegalitás miatt minden rejtve volt a nyilvánosság elől. Kerestünk valamit, de nem tudtuk pontosan, mi az, mert nem volt előttünk példa. Én akkor úgy éreztem, megtaláltam, amit kerestem, majd szép lassan megfogalmazódott bennem, hogy ez a szerzetesség.
– A rend feloszlatása után mindenki külső testvérként élt a szociális testvérek közül. A nyolcvanas években milyen volt ez az életforma?
– Sokan voltunk fiatalok, vagy húszan. Mindenki lakott valahol, hiszen közösségi élet akkoriban nem volt lehetséges. Összejártunk, felmentünk egymáshoz közös lelki programokra. Én egy darabig kollégiumban, majd albérletben éltem. A lelkinapokon sokszor kirándultunk, leültünk egy réten vagy hegytetőn, lelki olvasmányt olvastunk, és arról beszélgettünk. Mindennap megvoltak az imádságaink. Gyakran ugyanoda mentünk szentmisére. Sokféle módon találkoztunk, tartottuk egymással a kapcsolatot.
– Tapasztaltak megfigyelést, zaklatást?
– Tudott rólunk a rendőrség. Voltak testvérek, akiket beidéztek kihallgatásra, azaz „beszélgetésre” hívták őket, például azért, mert ismerték Viktória nénit. Próbálták kiszedni belőlük az információkat, de alapvetően világosan látták, hogy mi történik közöttünk.
– Hogyan kezdődött a gyógypedagógiai pályafutása?
– Nagy álmom volt, hogy pszichológus legyek, de akkoriban ez a tudomány csak a kiváltságosok számára létezett. A gyógypedagógiai képzés másodévében szakot kellett választani. Kettőt kellett megjelölni, s azok közül aztán az egyikre vették fel az embert. Beírtam a pszichopedagógiát, amit nagyon szerettem volna, és kényszerűségből a logopédiát, bár nem akartam logopédus lenni. És mit ad a Jóisten? Logopédiára vettek fel, így logopédus lettem. Amikor végeztünk, mindenki logopédusállást keresett, csak én szerettem volna gyógypedagógusként elhelyezkedni.
– Az elmúlt évtizedekben sokat fejlődött a gyógypedagógia és a fejlesztőpedagógia. A diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia mellett ma már tudunk a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarról (ADHD) is, és közismert, hogy vannak sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekek. Amikor Ön dolgozni kezdett, a tanulási nehézséggel küzdő gyerekeket sokszor egyszerűen csak butának tartották.
– Amikor végeztem, még nem létezett a fejlesztőpedagógia tudománya, de már tanultunk Meixner Ildikóról és a diszlexiáról, továbbá az autizmusról is, de csak érintőlegesen. Elvittek minket Lipótmezőre, hogy nézzük meg az autista gyerekeket, akik oda voltak bezárva. A gondozók nem tudták, mit kellene tenni velük, de azt észrevették, hogy van köztük olyan, aki fejből felmondja a telefonkönyvet.
A kisegítő iskolában, ahol 1981-től 1991-ig tanítottam, a legkülönbözőbb gyerekek ültek a padokban. Ez idő alatt létrehoztak egy kétéves szakiskolai képzést az okosabb értelmi fogyatékos és a gyengébb képességű általános iskolás gyerekek számára, akik így kertésznek, bőrdíszművesnek, varrónőnek vagy segédápolónőnek tanulhattak. Látszott, hogy aki a kisegítő iskolából tovább tudott tanulni, az képes lett volna beilleszkedni az általános iskolába is, de akkor még nem ez a szemlélet volt a meghatározó. Amikor később hitoktató lettem egy, a Rákóczi tér közelében lévő állami iskolában, akkor kezdték el integrálni a tanulási nehézséggel küzdő gyerekeket az általános iskolába. Megkértek, hogy vállaljak fejlesztést, mivel gyógypedagógusi végzettségem van.
Elámultam, amikor úgy megoldott egy logikai feladatot, ahogy én nem tudtam. Ez a gyerek nem buta! – döbbentem rá. Csak ki kellett bogozni, hol akadt el. Kiderült, hogy nem tud olvasni, és emiatt teljesít olyan rosszul. A fejlesztőpedagógiának az a gyönyörűsége, hogy meg kell keresni, hol van elakadva a gyerek, és ott kell megsegíteni.Később ez a fiú hatalmas fejlődésnek indult.
– Sokszor nem tudni, mikor teszünk jót a gyerekünknek, aki valamilyen tanulási nehézséggel küzd az iskolában: ha elvisszük a nevelési tanácsadóba, és felmentéseket, fejlesztést kap, vagy ha nem érzi magát megbélyegezve, és mindent úgy próbál teljesíteni, ahogyan a többség. Mi a jó megoldás?
– Mind a kettőre van példa. Egyes szülők túlaggódók, a legkisebb probléma esetén rohannak a szakszolgálathoz, pedig lehet, hogy csak egyenetlenül fejlődik a gyerek. Más szülők pedig nem látják be, hogy a gyerekük súlyos tanulási nehézséggel küzd, hanem a pedagógusra hárítják a felelősséget, mondván, hogy az nem jól tanítja. A szülő sokszor bélyegnek éli meg a diagnózist, nem pedig úgy, hogy segítik a gyerekét az ajánlott fejlesztéssel. Ha egy gyereknek valóban tanulási nehézsége van, csak az vezet megoldásra, ha segítséget kap. Ha nem kap, akkor még jobban kínlódik majd, és egyre frusztráltabbá válik.
– A gyerekek önértékelésére nem hat rosszul egy szakszolgálat által kiadott szakvélemény?
– Legtöbbször inkább a szülőket érinti ez rosszul. Úgy látom, a gyerekek esetében sok múlik az osztályfőnökön. Az osztálytársakat rá lehet vezetni arra, hogy mindenki más, az egyik ebben ügyes, a másik abban. A gyerekek ezt el is tudják fogadni. A gondok ott kezdődnek, ha otthon gyakran szóvá teszik a gyerek hiányosságait. Ismertem olyan autistát, aki annyira bele tudott olvadni a környezetébe, hogy egyáltalán nem látszott rajta a fejlődési zavara. El tudta fogadni önmagát. De ismertem olyat is, aki mindig arra hivatkozott, hogy ő autista. Ezt nyilván otthon hallotta. Mindannyiunknak vannak nehézségeink, bizonyos dolgokban segítségre szorulunk. De nem azt kell elmélyíteni, hogy miben rossz valaki, hanem hogy mi az az adottsága, ami mindenki számára fontos.
– A kisegítő iskola után hova került?
– 1991 fontos időszak volt az életünkben. A rendszerváltás után a szerzetesközösségek előjöttek az illegalitásból. Abban az évben volt egy nagy káptalanunk, amire Amerikából is szép számmal érkeztek testvérek. Akkor ráeszméltem, hogy meg kell tanulnunk angolul, ha meg akarjuk érteni egymást, így kértem, hogy elmehessek angolt tanulni. Először Buffalóban, majd Kaliforniában éltem és tanultam. 1992 végén tértem haza, és visszamentem tanítani a kisegítő iskolába. 1993-ban rám bízták a közösségen belül a fiatal fogadalmas testvéreket. 1997-ben eljutottam a Fülöp-szigetekre, ahol részt vettem a testvérek életében. Onnan hazatérve kerültem a Rákóczi tér közeli iskolába először hittantanárként, majd gyógypedagógusként is, hiszen akkor már fejlesztést kellett biztosítani a tanulási nehézséggel küzdő gyerekeknek. 2008-ban világossá vált számomra, hogy váltanom kell, nagyon nehéz volt az állami iskolában. Akkor találtam rá a Kolping-iskolára, amit nagyon megszerettem.
– Mit szeret a Kolpingban?
– Amikor odakerültem, még csak százötven gyerek járt oda. Megfogott a családias légkör, ami a növekvő létszám ellenére ma is jellemzi az iskolát. Jó megtapasztalni, hogy a tanári karban egységes az értékrend. Mindnyájan a gyerekekért vagyunk, azért, hogy megsegítsük őket.
– A rendszerváltás után hogyan változott meg a szociális testvérek életformája?
– Visszakaptunk ingatlanokat, így lehetőség nyílt arra, hogy együtt élő közösségek jöjjenek létre. A belső testvérek együtt élnek. Budapesten több házunk is van, vidéken kevesebb testvérünk él. Én külső testvér vagyok, aki egyedül él. Akik együtt élnek, napi szinten csiszolódnak egymáshoz, de azt is megélik, hogy megtartó erő a közösség, hiszen hordozzák egymást. A külső testvér élete magányosabb. Hetente kiscsoportokban találkozunk és osztjuk meg egymással az életünket. Az én helyzetem most eléggé sajátos, hiszen hárman lakunk ugyanabban a házban, de külön lakásokban.
– Miért ad hálát a negyven évre visszatekintve?
– A Jóisten vezetéséért. Az életemet fel lehetne fűzni szentírási mondatokra. Amikor fiatal voltam, sokat imádkoztam ezt a zsoltársort: „Az utat, merre menjek, mutasd meg.” És a Jóisten megmutatta, lépésről lépésre. Amikor a közösségben fogadalmat teszünk, mottót választunk. Az enyém ez volt: „Itt vagyok, Uram.” Ez jól kifejezte a kezdeti lendületet. Nagy alkalmakkor lehetőség van arra, hogy változtassunk a mottón. Én az örökfogadalmamnál ezt választottam: „Nagyobb szeretete senkinek nincs, mint aki életét adja barátaiért.” Aztán idővel rájöttem, hogy ez nagyon nehéz mondat, mert mindennap szembesít azzal, hogy vajon tényleg odaadom-e az életemet. És nemcsak a testvérekért, hanem mindenkiért, aki az utamba kerül. Így aztán a fogadalmam huszonötödik évfordulóján megint változtattam. Hiszen az ember legmélyebb vágya ez: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek”, hogy a Szentháromság dicsősége legyen nyilvánvalóvá az én életemen és a világ életén keresztül.
A tanításban meghatározó számomra ez az idézet: „Szolgálatuk betöltésére neveljék a szenteket.” Mi más lehetne egy pedagógus, egy fejlesztőpedagógus, egy hitoktató vezérfonala, mint hogy meglássa a gyermekben a szent palántát?
– Látja a munkája gyümölcsét?
– Éppen tegnap kaptam egy levelet az egyik szülőtől. Régebben hozzánk került a kisfia, aki alig tudott magyarul, hiszen Romániából települtek át. Nagyon akart tanulni, hihetetlen elszántság volt benne, dühkitörései voltak, ha valami nem sikerült neki. Most végezte el a kilencedik osztályt négyesekkel-ötösökkel, pedig korábban beszédfogyatékosnak sorolták be. Éveken át dolgoztunk együtt. Rájött arra, hogy ha komolyan befektet a munkába, annak megvan az eredménye. Olyan megerősítő látni a gyerekek fejlődését! 2008-tól 2020-ig fejlesztettem gyerekeket az iskolában, sok diákot végigkísértem alsó tagozattól az érettségiig. Számtalan autista vagy beszédfogyatékos gyereket érettségiztettünk le. Aki megtanul együtt dolgozni velem, és otthonról is támogatást kap, annak az élete részévé válik a rendszeres munka, és szép eredményeket érhet el.
Szerző: Vámossy Erzsébet
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. szeptember 3-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
