A közelmúltban több kutatással és pszichológiai eszmefuttatással találkoztam, amelyek egyaránt arra igyekeztek választ kapni, hogy vajon valóban érzelmesebbek-e a nők, mint a férfiak. Ezek a kutatások, elmélkedések rendre arra az eredményre jutnak mostanában, hogy a férfiak magasabb érzelmi töltettel fordulnak partnerkapcsolataik felé. Csak a hétköznapjainkban rendszeresen használt sztereotípiáink fedhetik el sikeresen azt a tényt is, hogy a férfiirodalom korábban több világkönyvtárnyi művet termelt ki a nőket idealizáló, eszményítő szerelmi- és lovagirodalomból és hogy a női irodalomban valahogy nyomokban sem látjuk ennek a tükörképét.
Mindezek ellenére, úgy hiszem, az érzelmi élet körül bonyolódó elmélkedés messze nem lenne egy annyiszor tárgyalt, annyira népszerű kulturális és mentálhigiénés kérdéskör, ha nem mégis pont maguk a nők éreznék egyre húsba vágóbb problémának a két nem érzelmi viszonyulásának átalakulását. Amíg a feminista, befelé forduló, öncélú, elváráselvű gondolkodás formálta meg a modern nő életérzését, addig a férfioldalon egyre inkább egy olyan attitűd látszik kibontakozni, amely a korábban istenített női eszményképekből való mély, visszavonhatatlan kiábrándultságról tesz tanúbizonyságot.
A nők és férfiak érzelmi életét összevető kutatások nyomán böngészve futottam bele Lukács Tünde korábban a harmonet.hu-n megjelent cikkébe, amely azt a kifejezetten ritka női megközelítést tárja elénk, amikor az érzelmi élet modern problémáiról gondolkodó nő nem a szokásos pasiszapulásban, hanem a női önvizsgálatban leli meg a probléma megoldóképletét. A nőket mindenáron, az önáltató hazugságok és sztenderdizált kettős mércék szintjéig kiszolgálni törekvő sajtó világában nem túl népszerű álláspont, amikor a nők megváltozott beállítódásáról a következőképp ír:
Ha mindez valójában átlátható női szemmel is, akkor talán már csak az a kérdés, hogy mikor vetünk véget a férfihibáztató, férfigyűlölő feminizmusnak, és mikor számoljuk fel a férfiakat a kettős elvárások zsinórján marionettbábként rángatni akaró, ádázul férfihibáztató sztereotípiákat. Úgy tűnik, hogy mindez egyre inkább egy olyan létkérdéssé lényegül, amelyen áll vagy bukik, hogy tovább mélyülnek-e az egymás félreértésén alapuló ellenérzések a két nem között, egészen addig, amíg esetleg valóban megállapíthatjuk, hogy egy olyan huszonegyedik századi társadalmat sikerült létrehoznunk, amelyet nemcsak az ezernyi egyéb társadalmi probléma, hanem a nemek közötti megértés lehetetlensége is végletekig atomizált.
Vajon mi történt a nőkkel kapcsolatos eszményképeinkkel? Vajon a nők változtak-e meg, és az új kutatások fényében ezért látjuk ma egyre inkább azt, hogy a férfiak több érzelmi töltettel viszonyulnak partnerkapcsolataikhoz? Esetleg mindig is önmaguk érzelmekben gazdag(abb) belső világát vetítették a férfiak a nőkre, ezért nyüzsögtek romantikus ideáikban, lovagirodalmukban is a csodásan tiszta, meleg érzelmekkel teli, eszményített királylányok? Talán a nők leginkább azért csalódottak manapság, mert a férfiak lassan ébredeznek egy több évszázados romantikus álomból és egyre inkább megkeményednek maguk is?
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
