Pósa Zoltán József Attila-díjas író, költő, újságíró és irodalomtörténész író-olvasó találkozó vendége volt Rimaszombatban. A Matej Hrebenda Könyvtárban tartott esten Bodor Szilvia beszélgetett a szerzővel, aki ezúttal legújabb önéletrajzi regényét, az Önreflexiók II. (1973–1976) – Barna Mártáról és az igaz szerelemről című kötetet is magával hozta. A könyv 2026-ban jelent meg az IdőJel Kiadónál, és a 2024-ben kiadott első kötet folytatása.
Pósa Zoltán (Debrecen, 1948) sok műfajban alkot: költőként, prózaíróként, újságíróként és irodalomtörténészként is jelentős életművet épített. József Attila-díját 2000-ben kapta meg; pályáján versei, regényei, novellái, kritikái és irodalomtörténeti írásai egyaránt helyet kaptak.
Az Önreflexiók című tetralógia (de elárulta, lehet lesz az hétrészes is) életének és a közelmúlt magyar történelmének személyes nézőpontú feldolgozására vállalkozik.
Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
Költő vagy író? – „Egy olyan költő, aki főleg prózában nyilatkozik”
A rimaszombati beszélgetés egyik fontos kérdése éppen az volt, minek tartja magát inkább: költőnek vagy írónak. Pósa Zoltán erre szellemesen és önironikusan válaszolt: „Egy olyan költőnek, aki főleg prózában nyilatkozik.”
Elmondta, pályája elején avantgárd költőként indult, később azonban egyre inkább a lírai, realista próza felé fordult. Saját bevallása szerint a vers születése egészen más természetű folyamat, mint a prózaírás:
versírás közben olykor úgy érzi, mintha „egy másik fej” ülne a fejére és diktálna, míg a prózánál tudatosabban érzi jelenlétét az alkotói folyamatban.
Műfaji sokszínűségéről beszélve azt is hangsúlyozta, hogy újságíróként több ezer cikket írt, s irodalomtörténészként és kritikusként is jelen volt a magyar kulturális életben. Mindezeket nem különálló szerepekként kezeli: egyetlen alkotói személyiség különböző megnyilvánulásainak tekinti őket.
Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
A diktatúra, a szorongás és az Istenhez vezető út
Bodor Szilvia kérdései nyomán szó esett Pósa Zoltán költészetének fontos rétegeiről is, az istenes és hazafias versekről, a szorongásversekről, valamint a groteszk és abszurdba hajló líráról. A szerző felidézte, hogy a Kádár-korszakban az istenes versei miatt hamar megkapta a „klerikális reakció” bélyegét, miközben a rendszer számára a szorongásról szóló költemények bizonyultak könnyebben elfogadhatónak.
Egész életpályát végigkísérő gondolat, az alkotónak nem feltétlenül a körülményekhez kell alkalmazkodni, hanem ahhoz kell hűnek maradni, amit igaznak gondol.
Pósa Zoltán az írói tehetséget sem egyszerűen saját érdemének tekinti. Úgy fogalmazott, hogy azt Istentől kapta, ezért nincs oka dicsekedni vele. Ez a hit az alkotói alázat egyik alapja számára.
Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
A hibák is hozzátartoznak az emberhez
A beszélgetésben külön kérdésként merült fel, hogy az első önéletrajzi regényben miért vállalta olyan őszintén a botlásait és azokat a döntéseit is, amelyeket ma már másképpen hozna meg.
A válasz egyik legfontosabb gondolata az volt, hogy a múlt hibáit nem lehet egyszerűen kitörölni az ember életéből. Felesége, múzsája, Barna Márta, aki három éve tért meg Teremtőjéhez, éppen arra ébresztette rá, hogy a hibákból is lehet tanulni, sőt azok nélkül maga a regény sem születhetett volna meg úgy, ahogyan megszületett.
„Ha ezeket nem követtem volna el, akkor nem tudom megírni azt a regényt így” – fogalmazott.
Pósa Zoltán nem akart idealizált önarcképet rajzolni magáról. Beszélt fiatalkori önhittségéről, egyetemistaként megélt nagyképűségéről, tévedéseiről és olyan döntéseiről is, amelyeket ma már másképpen lát. Egykori tanársegédi pályájának megtorpanását is összekapcsolta egy fiatalkori, rendszerellenes megnyilvánulással. Utólag azonban úgy látja: éppen ezek a kerülők tették lehetővé, hogy olyan emberekkel, élethelyzetekkel és sorsokkal találkozzon, amelyekből később íróként meríthetett.
Megerősítette, nem biztos, hogy az élet kerülőútjai elvesztegetett évek. Lehet, hogy később éppen ezekből lesz az ember tapasztalata, tudása és végül a műve.
Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
Barna Márta – a múzsa, az első olvasó és alkotótárs
Az Önreflexiók második kötetének központi alakja Barna Márta, aki nemcsak a szerző felesége, hanem múzsája, első olvasója és szellemi társa is volt.
A kötet ismertetője szerint a regény az 1973 és 1976 közötti időszakot, a fiatal Pósa Zoltán életét, a hetvenes évek világát és mindenekelőtt a Barna Mártával való kapcsolat kibontakozását állítja középpontba.
A találkozón külön kérdésként hangzott el: hogyan talál rá az íróra a múzsa, és hogyan születik meg az „örök hűség”? Pósa Zoltán története egyszerre volt derűs és megható. Egyetemi évei után találkozott a fiatal lánnyal, akit azonnal különlegesnek talált. Később három kéziratát is elvitte hozzá egy szatyorban. Márta elolvasta őket, és saját magát is felfedezte bennük. A történetből végül szerelem lett.
A kapcsolat azonban nem merült ki a magánéletben. Márta Pósa Zoltán első számú kritikusa és szerkesztője is lett. A szerző elmondása szerint kezdetben tiltakozott, amikor felesége megnyesegette a jelzőket, vagy szólt, ha szerinte rossz irányba indult az írás. Később azonban rájött: „igaza van”.
A valódi alkotótárs tehát nem feltétlenül az, aki mindent dicsér, hanem aki mer szólni, amikor az alkotó tévúton jár.
Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
„Az irodalomnak küldetése van”
A beszélgetés talán legfontosabb kérdése az irodalom küldetésére vonatkozott. Pósa Zoltán korábban is vallott arról, hogy a valódi irodalomnak missziója és metafizikai üzenete van. Rimaszombatban ezt részletesebben is kifejtette.
Szerinte az irodalom nem pusztán szöveg. Az írónak lehet közvetlen vagy közvetett üzenete az olvasó számára, s az alkotásnak társadalmi és erkölcsi dimenziója is. Ugyanakkor ez nem jelenthet didaktikusságot: ha az író közvetlenül akarja „megtanítani” az olvasót valamire, abból nem feltétlenül születik jó irodalom.
Az üzenetnek a mű szövetében, képeiben, történetében kell jelen lennie.
Pósa Zoltán számára ennek a küldetésnek keresztyén értelme is van. Úgy fogalmazott: az ember azért kapta az életét, hogy teljesítse a küldetését, és emberhez méltó módon éljen. Az irodalom egyik legfontosabb feladata pedig szerinte az, hogy segítsen az embernek a jó irányba fordulni.
Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
Az olvasó a cél, de nem szabad neki megfelelni
Arra a kérdésre is válaszolt, jelen van-e írás közben a fejében az olvasó. Egy buddhista példázatot idézett a céllövőről: az igazi íjász nem görcsösen a céltáblára koncentrál, hanem szinte eggyé válik a céllal, az íjjal és a nyíllal – és így talál középre.
Pósa Zoltán szerint az olvasónak is jelen kell lennie az író tudatában, de nem szabad közvetlenül az olvasó kedvére írni. Ha az alkotó mindenáron meg akar felelni neki, könnyen elveszítheti saját hangját.
Ez a gondolat szorosan kapcsolódik az est egyik visszatérő útmutatásához: az író legyen önazonos, de közben tudja, hogy amit létrehoz, annak akkor lesz igazán értelme, ha egyszer eljut valakihez.
Fotó: Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma
„Remélem, hogy megigazul valamennyire”
Végül az is elhangzott, mit szeretne, mit vigyen magával az olvasó egy-egy könyve elolvasása után. A válasza minden korábbinál tömörebb és egyértelműbb volt: „Remélem, hogy megigazul valamennyire.” Az Önreflexiók ennek jegyében nem csupán egy élet története.
A szerző egyszerre akar emlékezni, számot vetni, megőrizni és továbbadni.
A második kötetben különösen erősen jelenik meg a szerelem, a hűség, a veszteség, a hit és az a felismerés, hogy az emberi élet értékét nem kizárólag a történelmi körülmények határozzák meg.
A beszélgetés végén a szerző arról beszélt, szeretné, ha könyvei példát adnának arra: a házasság, a hűség és az egymás mellett való kitartás akkor is érték, amikor egy korszak éppen az ellenkező irányba próbálja terelni az embert. A könyv tehát egyszerre emlékezés és vallomás, ugyanakkor útmutatás is.
Talán ezért is találó az Önreflexiók cím, amit még Barna Márta adott a sorozatnak. Pósa Zoltán nemcsak a múltra tekint vissza, hanem folyamatosan önmagára is reflektál:
mit rontott el, mit tanult meg, kitől tanult, miért írt, kinek írt – és mindenekelőtt miért érdemes tovább írni.
Az est alkalmával megtanulhattuk, a múltat nem azért kell újra felidézni, hogy változtathassunk rajta, hanem azért, hogy megértsük, mit kezdjünk vele a jelenben.
HE/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
