Meghalt Nagy Szilvia, a Budapest Pride-ot szervező Szivárvány Misszió Alapítvány elnöke – közölték a honlapjukon.
Nagy Szilvia 1977-ben született Miskolcon. Amerikanisztika szakos bölcsészként végzett az ELTE-n 2002-ben. 1999-ben a Flamingó kör (a mai Szimpozion Klub elődje) egyik alapítója és vezetője lett, 2003-tól pedig az Ösztrosokk leszbikus bulisorozat alapítója, szervezője és DJ-je lett, amit a Baross utcai lakásában tartott házibulijai, majd a híres leszbikus törzselyen, az Eklektika kávézóban rendezett partik előztek meg. 2007-től volt a Budapest Pride szervezője, ahol először a Budapest Pride Filmfesztiválon dolgozott, 2013-től pedig a Budapest Pride-ot szervező Szivárvány Misszió Alapítvány elnöke lett. Hozzá tartozott az Ösztrosokk leszbikus buli, majd a Budapest Pride Fesztivál vizuális megjelenése, arculata és honlapja tartozott hozzá. 2013-ban szervezőtársaival megírták a Budapest Pride manifesztóját, és lefektették az alapjait annak a feminista és antirasszista elveken alapuló, bázisdemokratikusan működő szervezetnek, amit ma is Budapest Pride-ként ismerünk – sorolják "érdemeit".
2016-ban diagnosztizálták rákkal.
A tolerancia sem volt elég neki
Szilvi végtelenül büszke volt a hazai LMBTQ mozgalom eredményeire: hogy abból az 1997-es 300 fős menetből, mára több mint 20.000-es emberi jogi tüntetés lett. Nem elégedett meg a toleranciával, hiszen a toleranciában mindig ott van egy “de”. Felhívta rá a figyelmünket, hogy a toleránsok olyanokat mondanak, mint “Én egy toleráns ember vagyok. Nekem semmi bajom a melegekkel, de ne dörgöljék az orrom alá.” Figyelmeztetett minket, hogy ne érjük be kevesebbel, mint az elfogadás.
Folyamatosan provokálni kell
Szilvi óva intett minket attól, hogy féljünk attól, hogy provokátornak neveznek minket. Úgy látta, azért félünk provokálni, mert ebben az erőszakossá torzult társadalomban megtanultuk, hogy a provokációt valamiféle büntetés követheti – például fizikai bántalmazás áldozata biztos provokált. Viszont nem is tudjuk előre, kit és mivel fogunk provokálni. Egy mondattal, egy nézéssel, egy kézfogással, egy nemmel, egy igennel, vagy éppen a gyülekezési jog gyakorlásával. Kiemelte, hogy a provokáció valójában eszköz arra, hogy változtassunk az előítéleteken. Mert vajon nem provokátor-e, aki megfogja egy vele azonos nemű ember kezét az utcán? Aki nagy nyilvánosság előtt beszél a többségitől eltérő szexuális orientációjáról vagy nemi identitásáról? Emlékeztetett minket, hogy amikor azt mondják, ne provokáljunk, a legtöbbször úgy értik, ne legyünk, vagy ha már úgy esett, hogy vagyunk, legalább ne tudjanak rólunk. Fontos hogy ne hagyjuk, hogy megijesszen minket ez a szó, és ne higgyük el, hogy bármiféle büntetés jogos érte. Hiszen provokáció nélkül most nem lennénk itt, mint Budapest Pride, és provokáció nélkül nem fogunk tudni továbbmenni.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
