Meghalt a ’68-asok egyetlen igazi renegátja

„Mondd az igazat.
Mondd legalább a magad igazát.
Aztán lesz ami lesz:
tépjék szét legkedvesebb versed,
hulljon kőzápor ajtódra
álljanak körül az emberek
mint egy csodát
vagy mint egy tetemet.”

(Heberto Padilla: Poétika)

Látott Habermas-köteteket perui gránátvetők tüze alatt és nevetett. A ’68-asok bécsi vezéralakja volt, utóbb mégis jobboldali lett. Bejáratos volt Fidel Castróhoz, majd katonákat készített föl a kommunista gerillák ellen. Elítélték ellenforradalmi szervezkedésért és ült dezertálásért is – szabadulása után pedig kommunistából Carl Schmitt-tanítvány lett. Mindez hihetetlenül hangzik, de címszavakban csakugyan így élt Günter Maschke, a német szellemi élet egyik legnagyobb kalandora. 2022. február 7-én hunyt el.

Günter Maschke gyermekkorát Trierben töltötte. Nem annyira a hely szelleme tett rá nagy hatást, mint inkább a város egykori leghíresebb lakója, Karl Marx. Fiatalkori kommunizmusát később azzal magyarázta, hogy ez volt a legjobb módja annak, hogy a hagyományosan katolikus Trierben a provokátor örömeit élvezhesse. Született provokátor volt, s ezt a hajlamát a hatvanas években bőven volt lehetősége kiélni. Az évtized elején a legjelentősebb utópikus marxista filozófus, Ernst Bloch hallgatója volt, a Felforgató Akció („Subversiven Aktion“) tagja lett és a későbbi ’68-asok köreibe került. Megjárta Párizst és részt vett a szélsőbaloldali diákok bécsi szervezkedéseiben is („Kommune Wien”), háború-ellenes tüntetéseket és Adorno-előadásokat szervezett. Aktivizmusa miatt ebben az időszakban ragadt rá a „bécsi Dutschke” elnevezés is, bár maga Rudi Dutschke, Maschke későbbi politikai realizmusát mintegy előrevetítve, inkább „Maschkiavellinek” nevezte. Nem a ’68-asok tipikus útját követte. Miután egy tüntetés alkalmával letartóztatták, a Németországnak való várható kiadatása miatt meglepő lépésre szánta el magát: menedékjogot kért a kubai nagykövetségen.

KUBA – KIÁBRÁNDULÁS ÉS KATARZIS

Jürgen Habermas a „hatvannyolcas mozgalom egyetlen igazi renegátjának” nevezte Maschkét, de nem azért, mert Kubába menekült, hanem mert ott sem tudott nyugton maradni. Mind fizikai, mind szellemi értelemben folytatta útját, hogy végül jobboldaliként térjen vissza Európába. A kubai emigráció valójában csak kezdetben tűnt jó ötletnek. Maschke a szélsőbaloldali eszmék teljes kiüresedését tapasztalta meg, a kommunista rendszer intellektuális légkörét fojtogatónak találta, és csalódnia kellett a vidéki gerillák forradalmi háborújáról szóló propagandamítoszban is. Fidel Castro kezdetben szimpatizált a német elvtárssal, akit megkért, hogy foglalja neki össze az Európában működő baloldali diákmozgalmak tevékenységét, ám a szöveget átfutva állítólag ingerültség lett úrrá rajta. „Ez az egész felesleges! Ez hedonizmus!” – csattant föl. Reakciója a forradalmi puritanizmuson túl azt is érzékelteti, valójában mekkora szakadék tátongott a ’68-asok – e lényegében posztmodern liberális életmód-forradalmárok – és a kényszerrel páncélozott államszocializmus között.

Maschke megszédült a szakadék fölött. Egyre kritikusabban kezdte szemlélni a kubai rendszert és fokozatosan rá kellett jönnie, hogy egy propaganda-hazugság áldozata lett: a Castro által megdöntött diktatúra vezetője Fulgencio Batista sem a burzsoázia embere, sem imperialista báb nem volt. Castro a nemzeti függetlenség programjához nyúlt vissza, amely a spanyolok elleni szabadságharc óta lényegében minden politikai erő hagyományához hozzá tartozott, és akiket később ellenforradalmi elemekként bélyegzett meg és üldözött, azok nemcsak a programját osztották, hanem jelentős részben elő is segítették a hatalomátvételét. Castro messze földön híres katonai zsenialitását Maschke közönséges blöffnek tartotta, azt azonban elismerte, hogy Fidel igazi gerilla volt, mert hadmozdulatai során nem a közvetlen harcérintkezést tartotta szem előtt, hanem mindvégig a politikai végkifejletre összpontosított és politikai erőviszonyokban gondolkodott. Ezzel együtt Maschke a gerillaháború khtonikus mítoszát nem tudta mire vélni: információi szerint a felkelők túlnyomó része a deklasszált városi fiatalok közül került ki, míg a parasztok aránya legföljebb 10% volt köztük. Batista ugyanakkor értékelése szerint fatális hibát követett el, amikor megsértette a gerillaellenes hadviselés alapszabályát: nem szabadott volna ugyanis „lehetőséget adni a gerilláknak, hogy rögzítsék a »fókuszt«, és kapcsolatot teremtsenek a lakossággal.” A rendszer ellenzékében – állítja Maschke – nem a gerillaháború tényleges kimenetele biztosított kulcsszerepet Castro számára, hanem a gerillaháború mítosza.

A rendszer valósága és propagandája közötti eltérés miatti elégedetlenség könnyen hasonló sorsra juttatta volna Maschkét, mint barátját, a világhírű költő Heberto Padillát, aki a nemzetközi figyelemtől övezett „Padilla-ügy” keretében a rendszer kritizálásáért került börtönbe. A gyanússá váló német kalandor ehelyett inkább újra menekülőre fogta. Az országból semmit nem vihetett magával, csak egy szál szivart. Így, puszta kényszerből tért vissza Németországba, ahol rögtön meg is kezdhette a dezertálásért kiszabott börtönbüntetést – hiszen emigrációja előtt megtagadta a katonai szolgálatot. A börtönben volt lehetősége átgondolni kubai tapasztalatait. Ugyan csalódott a kommunista rezsimben, magát Fidel Castrót mindent egybe vetve még a későbbi jobboldali korszakában is „Katechonnak” tartotta a globalizáció erőivel szemben, vagyis olyan történelmi-politikai tényezőként tekintett rá, amely a történelem boltozatát fenntartva arra hivatott, hogy késleltesse az apokalipszist. Carl Schmitt, akivel Maschke Németországba való visszatérését követően ismerkedett meg, ezzel a görög kifejezéssel (ὁ κατέχων) hozta összefüggésbe a középkor keresztény birodalom-eszméjét (naplójegyzetei tanúsága szerint hitt is az antikrisztust feltartóztató Katechon üdvtörténeti jelentőségében). Az ekkoriban gyanúsnak számító Schmitt új tanítványa tehát azért folyamodhatott ehhez a szóhasználathoz, mert olyan sötétséget látott megjelenni a globalizációban, amellyel szemben Castro rendszerét nem jó vagy rossz alternatívának tartotta, hanem egy szükséges feltartóztató (Katechon) erőnek. Ebből a különös, apokaliptikus jellemzésből is látszik, mennyit fordult a világ Maschkéval míg Kubában tartózkodott. „Líder Máximo” helyett „Katechon”, forradalom helyett apokalipszis.

CARL SCHMITT NYOMÁBAN

Maschke nagyrészt Schmitt hatására a konzervativizmus ellenforradalmi hagyománya felé fordult. Nagyra tartotta Joseph de Maistre életművét, amiért a szavoyai gróf határozott nemet tudott mondani a francia forradalom „kannibálhumanizmusára” és a „kor gyöngéden megrontó bölcsességétől” érintetlenül csak egyre radikálisabban védelmezte a maga botrányos igazságait. Maschke egészen mást látott az ellenforradalom szellemi atyjában, mint Isaiah Berlin, aki rendkívül tendenciózus esszéjében az ősfasizmus rémét vélte fölfedezni De Maistre munkáiban. Ezt a vélekedést Maschke egyenesen nevetségesnek találta. De Maistre műveit tanulmányozva épp az ellenkező következtetésre jutott mint Berlin: a Du Pape szerzőjében egyáltalán nem az abszolút államhatalom és a legitim erőszak hirdetőjét fedezte föl, hanem épp a modern szekuláris állam kritikusát, aki – ebben Schmitt és Maschke egyetértettek – nem Hobbes szuverenitástanának katolikus változatát hozta létre, hanem pont a legjelentősebb „ellen-könyvet” írta meg a modern államiság szörnyetegével szemben.

Maschke eszmetörténeti munkássága szerteágazó: Joseph de Maistre és Louis de Bonald átértelmezése mellett elsősorban Juan Donoso Cortés érdekelte, akinek munkáit Kubában szerzett spanyoltudásának köszönhetően maga fordította németre. A kolumbiai remete, Nicolás Gómez Dávila modernitáskritikája is közel állt hozzá, így az ő megismertetéséhez is hozzájárult. Legjelentősebb szakmunkái és kommentárjai Carl Schmitthez kapcsolódnak. Nemcsak a Carl Schmitt halála (Der Tod des Carl Schmitt) című könyvével nyitott új csapásokat a schmitti életmű értelmezésében, a szövegkiadás terén is maradandót nyújtott. Az ő szerkesztésében jelent meg Schmitt politikai térelméleti írásainak gyűjteménye (Staat, Großraum, Nomos) és a Béke vagy pacifizmus című kötet (Frieden oder Pazifismus) illetve a máig legjelentősebb Hobbes-értelmezések közé tartozó Leviatán-könyv (Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes).

Kétségtelen, hogy a háború utáni Németországban nem Carl Schmitt neve volt a legjobb ajánlólevél, még akkor sem, ha bal- és jobboldali gondolkodók egyaránt fontosnak tartották a munkásságát. Titkos tippnek (Geheimtipp) számított, aki a plagizálók igen széles táborában sem örvendett hivatalos népszerűségnek, ellenben zsenialitásával és zavaros múltjával sokakat frusztrált. Maschkét is a Schmittről írott nekrológja miatt rúgták ki a Frankfurter Allgemeine Zeitungtól. Ennek ellenére Schmitt hatása tovább kísérte az életútját. Ezúttal nem államelméleti és jogi írásai jutottak főszerephez, hanem A partizán elmélete (Theorie des Partisanen), amely az irreguláris hadviselés és a politika összefüggéseit vizsgálta. Mint annyiszor, Maschkénak most is szerencséje volt: Peruban a La Punta-i haditengerészeti akadémián pont olyan előadót kerestek, aki tudott spanyolul, foglalkozott Carl Schmittel, a gerillaháború elméletével, és jobboldali volt. A felkelés elleni műveletek oktatójaként Maschkénak lehetősége nyílt elmélyíteni hadelméleti tudását, amit legrészletesebben A gerilla kritikája (Kritik des Guerillero) című művében foglalt össze. Meglátásai a gyakorlatban is vizsgáztak a Fényes Ösvény (Sendero Luminoso) nevű kommunista párt terrorcsoportjaival szemben. Így történt, hogy amikor Ayacuchóban a vörös gerillák gránátvetőkkel lőttek a reguláris erőkre, Maschke egy elhagyatott könyvesbolt mellett bajtársai legnagyobb megdöbbenésére váratlanul hangos röhögésben tört ki és képtelen volt türtőztetni magát. A golyónyomoktól lyuggatott falak közt ugyanis megpillantotta Jürgen Habermas A kommunikatív cselekvés elmélete című könyvének spanyol kiadását. A könyv és a kontextus, amiben látta, mély hatást tett rá. Katartikus találkozás és szinte obszcén kompozíció volt egyszerre: Habermas a gránátvetők tüze alatt. Maschke pontosan azt tapasztalta meg Kubában és Peruban is, hogy a sápadt elméleteket mindig a tények rángatják napfényre. Németországban persze egészen más volt a helyzet.

JOBBOLDALI ANARCHISTA

Különös csapása lehet a sorsnak, ha valaki egy életen belül kétszer, bal- és jobboldaliként is kénytelen megtapasztalni az NSZK-ban már majdnem ötven éve uralkodó állami igazságrezsim szürke polgáriasságát. Maschke, 1968 előtt még baloldali szervezkedések résztvevőjeként, kubai emigrációja után pedig már jobboldali renegátként érezhette rosszul magát Németországban. Ennek ellenére sosem fásult bele hazája konformizmusába, arra inkább a humor és a düh sajátos keverékével reagált. „A szellemi szabadság tere gyakorlatilag elpárolgott” – foglalta össze benyomásait a német politikai kultúra alakulásáról. „A Szövetségi Köztársaság, félig jól rendezett ipari telephely, félig üdülőövezet rendszeresen ürített hulladékgyűjtővel, e törülköző nagyságú ország-csökevény, amelynek lakói ártalmatlanságra vágynak, egyúttal az az ország is, amelyben mások szemében bárki az alkotmány ellenségévé (Verfassungsfeind) válhat.” Az „alkotmánnyal szemben álló személy”, illetve „alkotmányos ellenség” talányos (és szerencsére magyarra csak körülményesen fordítható) kategóriája bármelyik életszakaszában tökéletesen illett volna Maschke karakterére, a nonkonformista gondolkodó nem is igen érezte ettől rosszul magát. A hatvanas éveket követően Németországban új kulturális hegemónia épült ki. A közfelfogással ellentétben viszont nem a politikai baloldal szerzett kulcspozíciókat a szellemi térben, hanem a liberalizmus sajátosan német változata került uralomra.

A németek liberális önártalmatlanítása kapcsán Maschke Carl Schmitt szavait idézte: „A politikai azzal még nem tűnik el a világból, hogy egy népnek nincs már ereje vagy akarata a politikai szférájában való kitartásra. Ekkor csupán egy gyenge nép tűnik el.” Hogy a politikai dimenzió hullott ki a német valóságból vagy a német valóság hullott ki a politikai dimenziójából, valójában részletkérdés. A lényeg az, hogy 1968 követelései részben állami ideológiává váltak, részben pedig kiüresedtek és az ellentétükbe csaptak át. Létrejött egy rendszer, ami a politika semlegesítésén, a közélet technológiai és üzleti eljárásokra bontásán, individualizmuson és a gazdaság primátusán alapult, mindezt pedig egy komplexusoktól terhelt liberális igazságrezsim koronázta. Németországban minden párt politikusa ugyanúgy néz ki és ugyanúgy is beszél. Nem épp egy szabadon versengő politikai kultúra ismertetőjegye ez, de ez csak azt jelenti, hogy még mindig ugyanazzal a rendszerszintűvé emelkedett és immár a „hatvannyolcasságot” is magába olvasztó hatalommal van dolgunk, ami ellen Maschke lázadt.

Hogy mennyiben jelentett számára fordulatot a jobboldalivá válás, azt nehéz megítélni. Ugyanaz a rendszerkritikus, felforgató hangvételű szerző maradt, mint aki előtte volt és voltaképpen továbbra is csak a fennálló hegemóniastruktúrákat támadta. Igaz, immár jóval kiforrottabb stílusban. Ha ez a mai Európában konzervativizmusnak számít, hát nevezzék annak, nem bánta. Annyi bizonyos, hogy amíg Peruban Habermason nevetett, a német egyetemeken nem A partizán elméletét oktatták, hanem A kommunikatív cselekvés elméletét és A posztmodern állapotot. Buzgón jegyzetelve, komoly arcot vágva, nevetés nélkül. Nem is csoda, ha Maschke sosem bánta meg, hogy renegát lett.

Felhasznált irodalom:

Carl Schmitt: A politikai fogalma. Válogatott politika és államelméleti tanulmányok. Fordította: Cs. Kiss Lajos. Osiris–Pallas Stúdió–Attraktor, Budapest, 2002.

Carl Schmitt: Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes. Sinn und Fehlschlag eines politischen Symbols. Klett-Cotta, Stuttgart, 2003.

Carl Schmitt: Der Nomos der Erde im Völkerrecht des Jus Publicum Europaeum. Duncker & Humblot, Berlin, 2011.

Carl Schmitt: Frieden oder Pazifismus? Arbeiten zum Völkerrecht und zur internationalen Politik 1924–1978. Herausgegeben, mit einem Vorwort und mit Anmerkungen versehen von Günter Maschke. Duncker & Humblot, Berlin, 2005.

Carl Schmitt: Glossarium. Aufzeichnungen der jahre 1947–1951. Hrsg. von Eberhard Freiherr von Medem. Duncker & Humblot, Berlin, 1991.

Carl Schmitt: Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916–1969. Herausgegeben, mit einem Vorwort und mit Anmerkungen versehen von Günter Maschke. Duncker & Humblot, Berlin, 1995.

Frank Böckelmann: Jargon der Weltoffenheit: Was sind unsere Werte noch wert? Manuscriptum, Waltrop – Leipzig, 2013.

Günter Maschke: „Verräter schlafen nicht”: Gespräch mit Günter Maschke. Herausgegeben von Sebastian Maaß. Regin-Verlag, Kiel, 2012.

Günter Maschke: Der Engel der Vernichtung. Angriff gegen den aufklärerischen Optimismus, verdunkelt von Kraftworten: Zum 250. Geburtstag von Joseph de Maistre. Junge Freiheit. 2003/15. 17.

Günter Maschke: Die Zweideutigkeit der »Entscheidung« – Thomas Hobbes und Juan Donoso Cortes im Werk Carl Schmitts. In: Uő: Das bewaffnete Wort. Aufsätze aus den Jahren 1973–93. Karolinger Verlag, Wien – Leipzig, 1997. 99–130.

Günter Maschke: Politik und Guerilla in der cubanischen Revolution. In: Uő: Das bewaffnete Wort. Aufsätze aus den Jahren 1973–93. Karolinger Verlag, Wien – Leipzig, 1997. 9–38.

Juan Donoso Cortés: Essay über den Katholizismus, den Liberalismus und den Sozialismus und andere Schriften, Herausgegeben von Günter Maschke. Karolinger Verlag, Wien – Leipzig, 2007.

Karlheinz Weißmann: Der freie Renegat. Junge Freiheit, 2022. február 10. <https://jungefreiheit.de/kultur/gesellschaft/2022/guenter-maschke-der-freie-renegat1/>

Lorenz Jäger: Der Verfassungsfeind als Intellektueller. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2022. február 9. < https://www.faz.net/aktuell/feuilleton/zum-tod-von-guenter-maschke-der-verfassungsfeind-als-intellektueller-17792425.html>

Michael Klonovsky: Günter Maschke – Der letzte Dissident. Von einem, der das Prinzip Staat gegen real existierende Staaten verteidigt. Eigentümlich frei, 2020/szeptember, 16–19.

Thor v. Waldstein: Maschkiavelli zum 70. Sezession 2013/Februar 44–45.