A második világháború óta legdurvább fegyveres konfliktus dúl Európában. De hogyan mérgesedett el ennyire a helyzet? Az éledő orosz birodalmi ambíciók vezettek az ütközéshez, avagy Moszkva csak az érdekeit védi, és úgy érezhette, hogy nincs már más választása? Mekkora ebben a Nyugat felelőssége? A hidegháborús győzelem mámorában Washington csupán nem értette meg, hogy a Moszkvát egyre inkább provokáló politikája előbb-utóbb nyílt konfliktushoz vezet, avagy tudatosan feszítette a húrt Oroszországgal?
A birodalmi ambíciók újraéledését, a hagyományosan agresszív politikát emlegetve egyértelműen Oroszországot teszi felelőssé a Nyugat az Ukrajnában kirobbant háborúért. De csak az a fél az agresszív, amelyik végül megindítja az inváziót, vagy az is, amelyik folyamatos geopolitikai terjeszkedésével, a másik érdekszférájának tudatos megsértésével ilyen helyzetet teremt? Az a nyugati információs buborékban fel sem merül, hogy az Egyesült Államok vezette blokk elmúlt harminc évben tett lépései logikusan vezettek idáig. Természetesen Oroszország még geopolitikai értelemben egyre beszorítottabb helyzetében is választhatott volna más utat is, mint Ukrajna megtámadása – egy a mostanihoz hasonló méretű háború láthatóan nem szerepelt a tervei között –, az azonban így utólag már kijelenthető, hogy a felelősség megoszlik a konfliktusban közvetlenül és közvetetten érintett felek között. Nem lehet ugyanis nem észrevenni, hogy az Egyesült Államok mintha tudatosan terelte volna az ütközés felé az eseményeket, és ez akkor is inkább bűn, mint hiba, ha végül aztán Oroszország nem rántotta el a kormányt, és így következett be a csattanás.
A háború eddig eltelt hónapjaiból az a következtetés is levonható, hogy még mindig nem Moszkva forgatókönyve érvényesül, és az orosz politika, valamint a hadsereg egy számára nem igazán komfortos helyzetbe belecsúszva folyamatosan adaptálódik a proxy háború másik oldala által teremtett körülményekhez.
De ne szaladjunk ennyire előre, és vizsgáljuk meg a háborúhoz vezető utat. Az egyik fő oka ugyanis a válság nyílt fegyveres konfliktussá fejlődésének a Nyugat következetesen provokatív, Moszkva engedékenységének a határait folyamatosan feszegető politikája. Ennek első jelei már az 1990-es évek végén megmutatkoztak, amikor a Varsói Szerződéssel szemben létrehozott NATO annak ellenére elkezdett bővülni, hogy a Szovjetunió szétesésével a veszély megszűnt.
De komoly jel volt az is, hogy a 2000-es évek első felében a Nyugat megjelent az orosz érdekszférában, és "színes forradalmakon" keresztül kezdte kiterjeszteni a befolyását. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államok és szövetségesei nem nézték jó szemmel Oroszország talpraállását sem, és minden erővel igyekeztek megakadályozni, hogy csendesen, békés módon visszatérjen a globális porondra.
Ennek az éleződő feszültségnek az egyik komoly kirobbanása volt, hogy Grúzia a liberális fősodor támogatása mellett támadást indított a saját régiója, Dél-Oszétia feletti ellenőrzés visszaszerzésére. Majd Moszkvának az orosz békefenntartók megölésére és a civil lakosság lövetésére adott villámgyors válaszát a nemzetközi médiában jól felépítve durva orosz agresszióként mutatták be. Eközben az „agressziót” kiváltó okok szépen elmosódtak, háttérbe szorultak a nyugati információs térben. Szó sem volt ekkor már arról, hogy maga az amerikai külügyminiszter, Condoleezza Rice is óvta Mihail Szaakasvilit Chinvali megtámadásától. Mit számított azonban ez már!
Ekkor, mintegy másfél évtizeddel ezelőtt kezdődött a szankciós nyomás Oroszországra.
Az abban a pillanatban kozmikus méretűnek tűnő büntetőintézkedések csapást mértek az orosz gazdaságra, ám megállítani nem tudták Moszkvát. Amikor 2014-ben ismét nyugati támogatással Kijevben alkotmányellenes puccsot hajtottak végre, Oroszország kemény lépésre szánta el magát. Elcsatolta a 90 százalékban oroszbarát Krímet, majd egyfajta proxy félként fegyverekkel, önkéntesekkel és pénzzel támogatta a Donbassz szeparatista törekvéseit.
Úgy is fogalmazhatunk, hogy a globális politika szereplőjeként Moszkva lépései a klasszikus diplomáciai iskola szabályait követve nagyon is kiszámíthatóak. Eltökéltségüket és erejüket megmutatva 2014-ben is tárgyalóasztalhoz ültek, ezzel lehetőséget adtak a helyzet rendezésére, a kölcsönösen előnyös, partneri alapokon nyugvó egymás mellett élés kereteinek kialakítására.
Aláírták a minszki megállapodásokat, amelynek teljesítése lehetővé tette volna Ukrajna számára a konfliktus lezárását, a vérontás megszüntetését, sőt még a Donbassz megtartását is. Az Európai Unió elégedetten nyugtázhatta volna a keleti szomszédságának stabilizálódását, a legkézenfekvőbb szállítási útvonalak megőrzésével pedig erősíthette volna az energiabiztonságot, a kiszámítható árakkal pedig a versenyképességét. Nem mellesleg az európai értékeknek megfelelően biztosítva lettek volna nemcsak az Ukrajnában élő orosz, hanem a román, a magyar és a lengyel kisebbség jogai is.
Tették ezt aligha csupán annak érdekében, hogy Ukrajna visszaszerezze a Krímet. Washington célja igazából Oroszország meggyengítése, megtörése. Azt az immár több mint évszázados történelmi trendet követve, hogy a Nyugat soha ne engedjen 10 csendes évet arra, hogy Oroszország a globális ambíciók hátországának megerősítésére, a fejlődésére, modernizációjára koncentrálhasson. Az ország 2000-es években látványosan végbement stabilizációja, elindult gazdasági fejlődése, majd a konzervatív világ formálódó alternatív központjaként visszatérése a nemzetközi színtérre nagyon nem tetszett ugyanis az egypólusú status quo fenntartására, a hegemón szerep megőrzésére koncentráló Egyesült Államoknak.
Felismerve ezt az „ügyeskedést”, a Kreml rájött, hogy a fejlemények számára nagyon nem jól alakulnak, tett egy utolsó, a korábbiaknál határozottabb, úgy is fogalmazhatunk, kérlelhetetlenebb kísérletet, hogy rávegye Amerikát az irányváltásra, az orosz nemzetbiztonsági érdekek tiszteletben tartására. Így 2021 őszén, a háború kirobbanása előtt néhány hónappal több tízezer katonát vonultatott fel az orosz-ukrán és a belarusz-ukrán határra. Ezzel párhuzamosan Moszkva a klasszikus diplomácia szellemében felajánlott egy az orosz álláspontot tükröző útitervet a NATO-nak és az Egyesült Államoknak a felgyülemlett problémák rendezésére. Ha a Nyugatnak szándékában állt volna, meg lehetett volna egyezni Oroszországgal. Ehhez „csak” annyi kellett volna, hogy garantálják Ukrajna semleges státusának megtartását, hozzákezdjenek a Donald Trump által végleg lerombolt európai biztonsági rendszer újjáépítéséhez, és természetesen Ukrajna végrehajtsa a minszki megállapodásban foglaltakat.
A „nagy testvér” valódi terveibe bele nem látó európai vezetők pedig elkezdtek Moszkvába járni. Egyrészről megpróbálták kipuhatolni Putyin szándékait, ezzel együtt a népszerűségük növelése érdekében egymással versengve bírálták Oroszországot. Ez az „egy kapura játék” néhány hónapig tartott.
Valahol 2021 őszén kiderült azonban, hogy innen visszaút már nem nagyon van. Putyin mindent egy lapra tett fel, de még az Oroszországot jól ismerő Németországban sem akartak hinni Moszkva eltökéltségében. Abban, hogy a Kreml e kritikus pillanatokban is tartja magát a klasszikus diplomácia szabályaihoz. A különböző jelzéseket hamisnak vélték.
Aztán 2022. február 24-én az európaiak szembesültek a valósággal. Elkezdődött a háború, amelyben tízezrek haltak már meg mindkét oldalon.
Természetes lenne, hogy ilyen esetben az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik, aki békét akar, és minden lehetőséget kihasznál a tárgyalásokra. Moszkva a józan észben bízva beleegyezett a törökországi tárgyalásokba. Persze, a tétek már magasabbak voltak, mint korábban. A Kreml a Krím mellett már a Donbasszról sem volt hajlandó tárgyalni, az végleg elveszett Ukrajna számára. De végre Kijev feladhatta volna a kiállást az idegen érdekekért, és megegyezhetett volna Moszkvával. Persze csak akkor, ha a saját érdekeit nézi. Nem ezt tette. Helyette provokatív lépésre szánta el magát, miután az orosz erők kivonultak Kijev környékéről. Ekkor jött Bucsa, amely arra volt jó, hogy megszakadjanak a tárgyalások, az Európai Unió pedig szintén erre hivatkozva megindokolhassa a saját lakosságának a belekeveredését a háborúba.
Bahmut/Artyomovszk után ehhez hozzátehetjük, hogy az áldozatok mindkét oldalon látványosan növekvő száma sem. Mint ahogy a háború egyre nagyobb gazdasági ára, és a mozgósítás elől külföldre távozó mintegy egymillió orosz sem. De az is biztos, hogy a következő tűzszüneti tárgyalásokra – mert ilyenek előbb-utóbb lesznek – már még keményebb követelésekkel megy. S addig folytatja a háborút, amíg ezt meg nem teheti. Ukrajnával fog tárgyalni, amelynek területe és lakossága jóval kisebb lesz, mint 2022 kora tavaszán volt. S ez még a jobbik forgatókönyv.
A rosszabb, hogy Ukrajna szövetségesein egyre nagyobb lesz a nyomás arra, hogy közvetlenül is belépjenek a háborúba. Nem kellene ezt megvárni! Jobb lenne végre elfogadni, hogy Moszkva a klasszikus diplomáciai szellemében ezután is eltökélten és kiszámíthatóan halad céljai elérése felé. Nem kell váratlan fordulatban reménykedni, ennél előbbre visz, ha a Nyugat végre meghallja a másik hangját.
Stier Gábor – Moszkva tér
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
