Egy hosszú hétvége Bécsben…
Pénteken Madama Butterfly a Staatsoperben. A 2008-ban, ötvennégy évesen elhunyt Oscar-díjas angol filmes, Anthony Minghella (Az angol beteg, A tehetséges Mr. Ripley, Hideghegy, Bűnös viszonyok) és felesége, Carolyn Choa 2005-ben született rendezése a londoni Coliseumból (az English National Operából) indult útjára, aztán a Litván Nemzeti Opera és Balett Színház mutatta be. A New York-i Metropolitan 2006 óta játssza ebben a formában Puccini művét. És 2020-ban ez a produkció váltotta a bécsi operaház 1957-es, Josef Gielen-féle, Tsugouharu Foujita díszleteivel és jelmezeivel klasszikussá vált, patinás előadását. (Minghella Burrefly-a 2024. május 11-én ismét látható lesz itthon is a Met élő HD-közvetítéseinek sorozatában.)
Üres, enyhén emelkedő tér, fekete, sávolt lakkpadlóval. Fölötte egy horizontsávot nyitó, óriási tükrös felület engedi fentről is látni a színen zajló eseményeket, olykor még a takarásban történteket is. Tradicionális és stilizált ez a japáni világ táncosokkal, mozgásművészekkel, bunraku bábokkal. Jelzésszerű terek, pazar, színpompás jelmezek, lebegő lampionok, cseresznyevirág-zuhatag, póznák csúcsán röppentett origamimadarak, káprázatos világítási effektusok. Valamennyi jelenet, minden pillanat másodpercről másodpercre kidolgozott művelet. Egy folyamatosan áttűnő műalkotás: fényekkel és árnyékokkal, egyénnel és tömeggel, napnyugtával és napkeltével… Butterfly kisfia egy bunraku báb, amelyet három – feketébe burkolódzott – bábművész mozgat. Annak idején Plácido Domingo vetette fel, hogy milyen problémát jelent ebben a darabban a gyerekszereplő. A Minghella–Choa házaspár megoldása különleges. Különleges és zseniális. A merev arcú, mégis mindent kifejező báb állandó rezdülésben: ez a „kisfiú” pontosan arra figyel, amire kell, olyan természetesen reagál a történtekre, ahogyan egy ilyen korú gyermek nem tudna. Tipegve fut, mutogat, mélázik, figyel, tüsténkedik, örvend és szomorkodik, az anyjához simul, fárad és elalszik… Paradox, de talán soha nem volt még ennyire valódi és megrendítő Puccini operájában az anya-gyermek kapcsolat, a Zümmögő kórus közbeni némajáték, mint itt, e „lélektelen tárgy” segítségével megjelenítve. Sonya Yoncheva (Butterfly) diadalmaskodik, állva ünnepli a közönség legújabb szerepében. Vörös Szilvia (Suzuki) és Boris Pinkhasovich (Sharpless konzul) kiváló, Charles Castronovo hangilag ugyan kissé halványabb, de hiteles Pinkerton.
Másnap este Mascagni Parasztbecsülete és Leoncavallo Bajazzókja; az operaikrek Jean-Pierre Ponnelle hagyományos, „hiperrealista” rendezésében. Sokadik alkalommal sem lehet megunni vagy betelni vele. Ezúttal a brit Daniel Harding vezényel. Ő elsősorban koncertdirigens, ritka operai kitérői ezért is érdekesek. A Parasztbecsület angolosan kimért vele, a verizmushoz talán túlzottan steril; a Bajazzók minden szempontból ütősebben sikerül. Erős, nagy hangok; a két darabban énekesi átfedések: az áldozattá váló Turiddu és a kétszeres gyilkossá lett komédiás, Canio: Yonghoon Lee; Alfio, a felszarvazott fuvaros, majd Tonio, a „bamba”: Amartuvshin Enkhbat.
Az előadás végén – némi nosztalgiával visszatekintve immár több mint három évtized vonatkozó emlékeire, nagy találkozásaira – aláírásgyűjtő portya zajlik a művészbejárónál. Már nincs akkora tolongás, mint régebben. A csodálatos Asmik Grigorian (Nedda) körül azért kisebb csoport kavarog. Felszabadultan, mosolyogva állja a sarat, kérdésekre válaszolgat, odafirkantott neve tintagombolyag, talán AG monogram. Amartuvshin Enkhbat udvarias, de láthatóan mehetnékje van. Budapest említésére sajátos gondolattársítással az Attila névvel felel. Tekintettel arra, hogy bariton, most bizonyára nem a korai Verdi-opera basszus címszereplőjére akart utalni; mongolként inkább a harcos múlt és a „keleti testvériség” húrját pendítette meg a történelmi hun király megidézésével. Sietségének oka rövidesen kiderül: egy közeli utcai szemetesnél leáll két kísérőjével, békésen tereferél; végre cigarettára gyújthatott.
Yonghoon Lee nemrég hagyta maga mögött a színpadi őrjöngést, zokogást, a széles gesztusokat, a mediterrán virtuskodást. Autentikusságra törekvő művész, aki érti és érzi azt a lelkivilágot, de távol-keleti karakterét persze nem tudja levetni, elfedni. Spinto tenorját a végletekig viszi, volumene, „csúcséle” néha már túl sok is. A művészbejáró előtt megtorpanó énekes szolid, szerény, már-már észrevétlen. Teljes „vérmérsékletváltás”; semmi harsányság. Komolyan szívélyes. Idén lesz ötvenéves, de aszketikus alkatával, koromfekete hajával és szemüvegesen olyan, mint egy eminens koreai egyetemista. Látom, hogy a nevén túl valami hosszabbat írogat az elé tartott abendzettelekre, műsorfüzetekbe. Megköszönve a nekem szánt szignót, már Grigorian felé tartva nézek a lapra; egy egyszerű mondat áll rajta angolul: „Jézus szeret téged.” Megtorpanok. Szíven üt itt ez az üzenet; a váratlan hitvallás közvetlensége, tisztasága, bátorsága. A mód, ahogyan válogatás nélkül megosztja másokkal bizonyosságát. Hagyjam, hagyhatom e keresetlen megerősítést szó nélkül? Tétován visszanézek. Abban bízva, hogy tán még veszi a megkéső reakciót, odabiccentek. Isten létéről az igazi művészet, benne a „komolyzene” biztosítékot nyújt, ahogy az evangélium. Ilyen estéken pedig különösen érzem a szeretetét.
Szerző és fotó: Pallós Tamás
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. július 9-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
