Vértesaljai László SJ római levelei között jelent meg a következő írás a magyar jezsuiták portálján.
Azt hiszem, úgy nagyjából tudtam, mi az, és azt is, mi az én feladatom benne, a magam számára és másoknak. Most zavarban vagyok, mert profi szakemberek annyit beszélnek ma a szakszerű szegénységről, hogy én idétlen hályogkovács módjára szinte ellehetetlenülök…
Mígnem a napokban a calabriai Cosenzában, a város tehéntrágyás peremén meglátogattam egy jezsuita közösséget. Vagyis ketten vannak, egy hetvenes atya és egy ötvenes testvér. A ’70-es évek végén az atya megvett egy szétdűlő parasztházat, rendbe hozta a pici tehénistálló szénapadlását, és kápolnává alakította; a nagyobb kocsiszínt egyszerű vendégházzá pofozta. Pino atya szótárában nem használatos a povertà (szegénység) kifejezés. Hiszen ők maguk testesítik meg, derűsen, huncut mosollyal.
Nincs szociális programjuk. Kenyeret sem osztanak semmiféle sarkon. Az emberek Cosenzából és a távolabbi Calabriából mégis kijárnak hozzájuk. Leülnek a konyhában egy öreg lócára, megesznek egy-egy szelet házikenyeret Pino atyával és Alessandro testvérrel, akik feltétként rá saját készítésű fügelekvárjukat kenik. Műanyag flakonos ásványvizük sincs. Nagy csuporból adnak mégis inni… Aztán a fagerendás, szalmaillatú kápolnában a páter elkezdi nekik felolvasni a Máté-evangéliumot.
Mert ezért jönnek ki az emberek. Nem is csak a szegények, vagyis hát mindenki szegény, mert az Úr eledelére éhesek mindahányan.
Honlapjuk nincs, s nincs a házban számítógép sem. Hogyan tudnak rólatok? – kérdem őket. Értik, persze, a kérdésemet, de csendben várnak. „Az az Isten dolga!” – mondja később a páter. Talán beszélnek róluk, s szájról szájra adják a hírt, mint Jézus korában…
Én is így hallottam felőlük. Valaki mesélt róluk, én pedig elmentem. A calabriai Cosenza tehéntrágyás peremére.
Most azt hiszem, megint tudok valamit.
Forrás és fotó: Jezsuita.hu
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
