Virágvasárnap – Gondolatok a szentírási szakaszhoz (Fil 2,6–11)
A filippiekhez írt levél Krisztus-himnuszát virágvasárnap és nagypénteken olvassuk. Ezzel az ősi himnusszal Jézus szenvedéséről elmélkedünk. Miért, hogyan, mi végre kellett szenvednie? És ha ez megtörtént vele, mit jelent ránk nézve?
Hogy előtte minden térd meghajlik, és előtte hódol a világ minden lehetséges lakója és létezője. A keresztény hit két legnagyobb paradoxona Isten megtestesülése és a megtestesült Isten kínhalála. Ez a himnusz mindkettőt kifejezi: hogy Isten Fia emberré lett és testet öltött, illetve hogy engedelmes lett értünk mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.
Van ennek a szövegnek egyfajta belső architektúrája, amely az alászállás és felemelkedés ívére épül. Aki Isten létformájában volt – vagyis egészen Isten –, magára vette a szolga formáját, emberré lett. Elfogadta az emberi sorsot, leszállt a halál sötét mélységébe, nem akármilyen halált, hanem a megszégyenítő és fájdalmas kereszthalált választva. Isten onnan emeli fel minden más fölé. Új nevet, vagyis lényéhez illő és abból fakadó új szerepet ad neki.
A himnusznak ez a befejező részlete Izajás könyvének egy részletére épül (vö. Iz 45,23, a görög változat szerint). Izajásnál az Úr, Izrael Istene előtt hajolt meg minden térd, az ő egyetlenségét, teremtő és megszabadító hatalmát hirdette minden. Pál számára Jézus Krisztus az Úr, ő az, akinek nevébe az egész világon mindenki belekapaszkodhat, akit leborulva imádni annyit jelent, mint az életet választani, és új életet kapni ajándékba. A „szolga” útja is bibliai emlékeket idéz, szintén Izajástól, hiszen nála olvasunk a szenvedő szolgáról, aki szenvedésével sokakat igazzá tesz, aki bűneiket – bűneinket – magára vette, ám Isten felmagasztalta (vö. Iz 52,13 – 53,12).
A nagyhét liturgiája alkalmat ad, hogy mi is térdet hajtsunk Krisztus keresztje előtt. Ilyenkor mi is elmondhatjuk neki, milyen terhektől szeretnénk megszabadulni, s a magunk módján talán az egész Egyházzal együtt kimondhatjuk a hálánkat is.
Ez az „alászállás” számunkra a lényünk megismerése: szokatlan, valójában mégis természetes gesztus. A keresztény alázat nem önmagunk lekicsinylése, inkább a valóság beismerése, az élet súlyának, nehézkedésének tapasztalata.
az ő hűséges szeretetéé, amelyből életünk legszebb pillanataiban is megsejtünk és megtapasztalunk valamit.
Szerző: Martos Levente Balázs
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
