„Az eltelt száz év ellenére sajnos a mai napig Trianon-pszichózisban él a többségi szlovák nemzet, amely teljes mértékben leheltelenné teszi a magyar közösség helyi, de főként megyei szintű önkormányzatainak létrehozását. A magyar képviselők és polgármesterek 1994. január 8-i komáromi nagygyűlése lett volna az a fórum, amely a regionális önszerveződésen alapuló és területileg is körülhatárolt autonóm önkormányzati egységet meghatározhatta volna Dél-Szlovákiában, mégpedig a magyar nemzetrésznek a belső önrendelkezés alapján járó szabadságjoga értelmében” – ezzel a sommás véleménnyel kezdte visszaemlékező beszélgetésünket Kvarda József, akit mindenki csak barátságosan Öcsinek szólít, s az egykori Együttélés politikai mozgalom önkormányzati alelnökeként egyik fő szervezője volt a 30 éve tartott, minőségében azóta is egyedülálló komáromi nagygyűlésnek.
Az interjú előtt azt mondta, egy rövid gondolatsort szeretne felolvasni Samuel P. Huntington 1993-ban megjelent írásából, a Civilizációk összecsapásából. Kérem, akkor most ezt tegye meg.
A gondolat általános, de a valóságra való utalást érthetjük akár a felvidéki magyar valóságra, identitásra és kultúrára is. Így szól: „Röviden, olyan térképre van szükségünk, amely jól ábrázolja a valóságot, s ugyanakkor le is egyszerűsíti azt olyan formában, amely leginkább szolgálja céljainkat.”
Kapcsolódnék is rögtön Huntington gondolatához… Melyek a mi céljaink?
Ha 1994-et nézzük, az volt az elsődleges célunk, hogy össze tudjuk tartani a magyarságot a Felvidéken, mivel az akkori, sőt az előző, cseh–szlovák politikai rendszerekben mutatkozó közigazgatási problémák is ez ellen hatottak. A komáromi nagygyűlés a problémákra adott természetes válasz volt. Tudnunk kell, hogy a rendszerváltás előtti, Husák-féle rezsim a nagyjárások létrehozásával szintén hozzájárult a magyarság számbeli többségének minimalizálásához, hiszen az 1960-as évekbeli változások előtt hét járásban volt magyar dominancia. A nagyjárások létrehozása után azonban már csak kettőben, a Dunaszerdahelyiben és a Komáromiban maradt ez meg. Amit tehát Beneš elkezdett, Husák folytatta, s a rendszerváltozás után pedig Mečiar vitte tovább ezt a magyarellenes stafétát.
A következő kérdésem kizárólag önre, mint egy politikailag aktív személyre vonatkozik. Hogyan fogalmazná meg, a nagygyűléshez kapcsolódóan mik voltak az ön személyes preferenciái?
Természetesen azonosultam Duray Miklósnak az önkormányzatisággal kapcsolatos elképzeléseivel, személyesen pedig a magyar kultúra lehetőségeinek a megőrzését tartottam a legfontosabbnak, hogy az egyetemes magyar kultúra részeként a felvidéki kultúra továbbra is biztos fundamentuma legyen, és tovább fejlődhessen. Én erre egy megfelelő önkormányzati, közigazgatási rendszert tartottam a legalkalmasabbnak.
Míg Miklós inkább politikai szempontok alapján közelített az önkormányzathoz, én ehhez még hozzávettem a kultúrát, végül is a Csemadoknak országos elnökségi és helyi vezetői szinten is aktív tagja voltam.
A világos indokok és okok ellenére sem volt a nagygyűlés terve egyértelműen támogatott a szlovákiai magyar közösség politikusai részéről, sőt, ha jól tudom, már magát a meghirdetett gyűlést is meg akarták torpedózni.
Köztudott, hogy az Együttélés Mozgalom volt a motorja a gyűlés szervezésének. A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) vezetői előbb vacilláltak, aztán mégiscsak úgy döntöttek, hogy részt vesznek rajta. Leginkább a Független Magyar Kezdeményezés (FMK) akarta magát a leginkább távol tartani az eseménytől. Végül aztán ők is eljöttek. Érezték, hogy politikailag csak ez az elfogadható. De a gyűlést megelőző időszak eseményei alapján nyilvánvaló volt, hogy részükről ellenséges közegben kellett a szervezőmunkát végeznünk. Azt viszont el kell mondani, hogy az MKDM polgármesterei maximálisan mellettünk voltak. A Bugár-féle csoport próbálta ezt fékezni, de látták, hogy a polgármestereik nem hajlandóak kommunikálni velük ezzel kapcsolatban. Így létre is jött a szervezői csapat, akik aztán ezt a munkát végezték.
Miért ellenezték ez említettek a nagygyűlést?
Vagy a szlovák kormány reakciójától féltek, vagy a szlovák kormány befolyása alatt álltak. A félelem azon alapult, hogy a megalakulásának éppen az első évfordulóját ünneplő Szlovákia elszakadási kísérletként fogja fel a komáromi nagygyűlést. Kevesen tudják, de a szövetségi állam felbomlásakor volt egy olyan tervezet is, hogy a magyarlakta vidékek valamilyen módon Csehországhoz kötődnének. Persze ennek nem volt realitása, csak azért említem, hogy illusztráljam, micsoda elképzelések kerültek akkor szóba.
Volt egy harmadik, magyarságon belüli ok is, nevezetesen a féltékenység, hogy a nagygyűlés növelni fogja az Együttélés népszerűségét a magyar választók között.
A szlovákság vezetőinek mi volt a motivációja, hogy ellenezték a komáromi nagygyűlést?
Ennek lényegét abban látom, hogy a szlovákságnak egyszer már volt autonómiája és attól tartottak, hogy ha a magyaroknak is lesz belső önrendelkezése, akkor ez a határok megváltoztatásához fog vezetni. Nekünk viszont az Együttélésben nem voltak ilyen céljaink, mi a magyarság jogainak intézményes biztosítását akartuk elérni.
Ha jól értem, a szlovákság saját magából indult ki?
Pontosan. Előbb megszerezték az autonómiát és aztán saját országuk is lett. Innentől kezdve nem tudták elfogadni, hogy az országon belül valaki másnak is legyen autonómiája. Nekik lehetett, másnak nem. Ez amolyan „tolvaj mentalitás”. Az én „szajrémból” mások már ne vegyenek el.
Minden ellentétes igyekezet ellenére azonban Komáromba óriási tömeg jött össze, amely egyrészt teljesen megtöltötte a sportcsarnokot, sőt az előtte lévő teret is. Ez a tömeg ráadásul egy minősített sokaság volt, hiszen a legtöbben vagy polgármesterek, vagy önkormányzati képviselők voltak, azaz nemcsak magukat, hanem szinte az egész felvidéki magyarságot képviselték.
Igen, a képviseleti demokrácia elvei alapján ez egy rendkívül nagy támogatottsággal bíró tömeget jelentett. Nem olyan alapon jött létre, hogy bárki odajöhetett, akiről azt sem tudjuk, hogy kicsoda. Végső soron ez azt is jelentette, hogy a komáromi sportcsarnokban jelen volt az egész itteni magyarság.
És akkor most jöjjön a nagy kérdés, miért nem lett ennek folytatása?
Igen, ez a nagy kérdés, amire egyetlen rövid válasz nem is létezik. Az én felfogásom szerint a szlovák politikum, a szlovák titkosszolgálat, sőt, az akkori Magyarország és az akkori pozsonyi magyar nagykövetség is ellene volt a nagygyűlésnek. A szlovák vezetőség annyira megijedt, hogy nagy sietve különböző anyagokat kezdtek el gyártani Dél-Szlovákia közigazgatási koncepciójaként. Később, parlamenti képviselőként viszont nem tudtam már fellelni ezeket. Sőt, hozzá kell tennem, a Nyugat is azon volt, hogy a komáromi nagygyűlésből komoly eredmény ne születhessen, és ne titkoljuk, a szlovákiai magyar politikusok egy részének is ez volt a célja. Velem kapcsolatosan például sikerült elhitetniük Duray Miklóssal, hogy a titkosszolgálatnak dolgozom, s hogy ez hazugság, csak 1996-ra vált világossá Duray előtt is. Miklós egyébként nagy nyomás alatt állt, riogatták őt Horn Gyulával, a szlovák és a magyar titkosszolgálatokkal és a kémelhárítással; nem csoda, hogy egy idő után lelkileg beleroppant, s így talán az is érthető, hogy a komáromi ügynek már nem volt olyan folytatása, mint amilyen kellett volna.
De nemcsak a folytatás maradt el, hanem már a nagygyűlésen sem került elfogadásra két nagy horderejű javaslat. Az egyik egy száztagú felvidéki magyar parlament létrehozását, a másik pedig a dél-szlovákiai magyarság önkormányzati státusát volt hivatott rendezni. Az elfogadás viszont nem azért hiúsult meg, mert leszavazták volna, hanem azért, mert napirendre sem került.
Duray Miklós ezt azzal magyarázta, hogy ezekről a javaslatokról azért nem lehetett tárgyalni és szavazni, mert ezzel a hatalom fegyveres beavatkozását kockáztatták volna.
Ez így igaz, de csak feltételezés. Nem biztos, hogy bekövetkezett volna, hiszen tudtuk, tudták, hogy a politikusokon kívül több száz újságíró is ott volt, az USA nagykövetségéről is jött valaki. Megjegyzem, akkoriban még nem volt „cetli” a vendégek nyakában, hogy tudni lehetett volna, ki kicsoda. A tömeg természetesen adott tehát egy védettséget. Viszont az teljességgel lehetséges, hogy ott, akkor Miklós sem tudta ezt a helyzetet úgy kiértékelni, hogy egy ilyen tömeget nem lehet megtámadni.
Egy világbotrány lett volna.
Így van, azzal vérfürdőt kockáztattak volna. Ezt nem hiszem, hogy meg merték volna tenni. Duray viszont nem akarta nyilván sem ezt, sem a politikusok elleni retorziót, hiszen nyilván megvolt, hogy kit kellett volna elvinni, s a sor elején Duray neve állhatott, nem Bugár Béláé. Miklós tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy csúcsrendezvényről van szó, amely teljesen alkalmas az előbb említett javaslatok elfogadására. Neki viszont már a gyűlés alatt voltak információi a kirendelt rendkívül nagy karhatalmi osztagokról, a rendőrökről és a mozgósított katonaságról. Ezek az információk nekem akkor még nem voltak meg.
A gyűlés végeztével a résztvevők bizonyos csalódottsággal távoztak.
Ez a részükről jogos volt, hiszen a két alapdokumentum nem került bemutatásra és elfogadásra. Úgymond a levegőben maradt az egész. Ez aztán olyan lépéseket is maga után vont, hogy az MKDM el akarta lehetetleníteni a saját polgármestereit a szervezésben való részvételük miatt. Duray Miklós pedig a sok támadás miatt inkább igyekezett a lelkében tompítani azt, amit eredetileg elterveztünk. A rákövetkező években pedig a komáromi nagygyűlés lassan kikopott a közbeszédből.
Lett volna egyébként alkalom, hogy folytassuk, ilyenek voltak a Hídverő Napok egyes határ menti községekben, vagy a csenkei polgármesteri találkozó, de egyre inkább éreztem, hogy mellőzött vagyok, s akkor még csak az okát sem tudtam, hogy Miklós fejét telebeszélték az én állítólagos beépítettségemmel. A „rehabilitálásomra” csak 1998-ban került sor.
A parlamenti munkát viszont folytattam, sőt, én voltam az egyedüli, aki az alkotmányjogi bizottsági tagságot is elfogadta, így a parlamenten belül folyamatosan tudtam dolgozni, hiszen mindegyik törvényjavaslatunk a bizottság elé került. Általában véve a komáromi nagygyűlés viszont ritkán került a frakción belül is szóba, ami engem borzasztóan zavart.
A nagypolitika szereplőit leszámítva, a résztvevőktől a gyűlés után nem kapott afféle, „Te, Öcsi, hát nem erről volt szó, biztos, hogy így akartátok?” jellegű visszajelzéseket?
Voltak ilyenek, persze, sőt vannak még most is. Legutóbb a kassai Balassa Zoli is elmondta nekem, hogy ők megrökönyödve tértek haza, mivel másra számítottak. A pártok viszont igyekeztek úgymond lenyomni az emberek torkán, hogy ez így volt jó.
Mindenki érezte a csalódást, de hivatalosan senki sem beszélt erről. Igazából, ez olyan fontos esemény volt, hogy utána valami mást mondani elképzelhetetlen lett volna. Talán az a pontos meghatározás, hogy a két nagy horderejű téma mellőzése miatti csalódottság ellenére mindenki tudta, hogy a nagygyűlés rendkívüli esemény volt.
Miklósnak viszont el kellett szenvednie, hogy egyre inkább őt próbálták bűnbakként beállítani, s a helyzet paradoxona, hogy ezt éppen azok a politikusok kezdeményezték, akik maguk is tevékenyen részt vettek abban, hogy úgy történjenek az események, ahogy történtek. Bugár Bélára és
A. Nagy Lászlóra gondolok, illetve azokra a politikusokra, akik együttműködtek a SIS-szel (Szlovák Titkosszolgálat).
Ezt komolyan mondja? El tudja képzelni, hogy voltak szlovákiai magyar politikusok, akik ilyen együttműködésben vettek részt?
Hát hogyne! De neveket ne kérjen tőlem, történtek ugyanis olyan halálesetek, eltűnések, amelyek ma sincsenek teljes mértékben tisztázva. Talán majd a jövőben választ kapunk ezekre a kérdésekre is.
Bár nem célunk, hogy ez az interjú a nagygyűlés helyett Duray Miklósról szóljon, de mivel annyira központi szerepet játszott, meg kell említenünk, amit egyebek mellett nekünk is nyilatkozott: később a szlovák és a magyar vezetés között létrejött egy üzleti egyezség, amely szerint a Slovnaft és a Befektetési és Fejlesztési Bank (IRB) magyar kézre juttatásáért cserébe a felvidéki magyar politika lemond bizonyos elképzeléseiről, követeléséiről. El tudja ön ezt képzelni?
Ide sorolnám még a Transpetrol olajipari vállalatot is. Ezzel kapcsolatban annyit tudok mondani, hogy egyes szlovákiai magyar politikusok kaptak bizonyos juttatásokat. Nincs bennem félelem, amikor erről beszélek, viszont a fiam halálesete ébreszt bennem kételyeket. (Kvarda József fia tragikus körülmények között vesztette életét 2010-ben – a szerk. megj.)
Térjünk vissza a nagygyűléshez, amely immár 30 éve történt. Mostanában milyen érzésekkel gondol vissza rá? Egy tizes listán hány pontot tartana igazságosnak?
Élő emlékem a nagygyűlés, és stabil tíz pontot adnék, mivel ez egy olyan horderejű ügy volt, amely a skála legfelsőbb fokát jelenti. Ennél nagyobbat nem lehet adni, alatta pedig minden más elfér.
Lát a szlovákiai magyarságban annyi ambíciót, hogy valami ehhez hasonlót létrehozzon a közelebbi vagy a távolabbi jövőben?
Visszatérnék a bevezetőben említett hungtingtoni gondolathoz. „Kell egy térkép, amely jól ábrázolja a valóságot…”
Nekünk kétféle térképre van szükségünk, egy szó szerint vett térképre, és egy átvitt értelemben is, hogy tudjuk, hol vannak a mi koordinátáink, és (a térkép) „ugyanakkor le is egyszerűsíti azt olyan formában, amely leginkább szolgálja a céljainkat”, azaz, hogy a választók számára is világos és könnyen érthető legyen az. Erről van szó!
Az itteni magyarságnak eddig két karizmatikus vezetője volt, Duray Miklós és Bugár Béla. El tudja ön képzelni, hogy egy harmadik személy, a Magyar Szövetséghez most csatlakozott Gyimesi György meg tudja ezt valósítani?
Természetes karizmatikus vezetőnek csak Durayt nevezném, mivel Bugár Béla úgy vált népszerűvé, hogy beállt mögé szinte a teljes szlovák nyelvű sajtó és a szlovák politikum nagy része is. Az viszont jó lenne, ha lenne egy karizmatikus politikusa a szlovákiai magyar társadalomnak, s lehet ez akár Gyimesi is, bár meg kell, hogy mondjam, a Matovičcsal való kapcsolata nem volt szimpatikus. Ez talán azért is van így, mivel Igor Matovičról borzasztóan rossz a véleményem. A folytatást viszont mindenképpen a Magyar Szövetségnek kell véghezvinnie, Gyimesivel együtt, ám abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ezt a párt már a közeljövőben meg tudná tenni.
A mostani polgármesterekben, helyi és megyei képviselőkben lenne még annyi akarat, hogy újra megszervezzenek egy ilyen eseményt, amin aztán ugyanolyan lelkesedéssel részt is vennének, mint elődeik harminc évvel ezelőtt?
Ez most már rengeteg sok munkát igényelne. Lehet, hogy anyagiakból is sokat, de főleg sok energiát. Ha a pártban lenne erre akarat, meg lehetne valósítani. Ma már nem elég csettinteni egyet, több évnyi munka kellene a felkészüléshez.
Hát, nem túl optimista válasz…
Sajnálom, ez a párt most még nem alkalmas erre. Az elkövetkező két-három év viszont perspektivikusan alakulhat ebből a szempontból is.
Úgy érzi, hogy a „magyar ügy” iránt már nem érdeklődnek olyan szinten, mint harminc évvel ezelőtt?
Tulajdonképpen igen. Láthatjuk, hogy az Európai Unió miképpen viszonyul a nemzeti kisebbségekhez. Ez aztán visszatükröződik a magyarságban is, s alábbhagy a lelkesedés és az ambíció, mivel minden ezek ellen hat.
Az EU, Magyarország kivételével, teljes mértékben ellenérdekelt az őshonos kisebbségi közösségek helyzetének a rendezésében, és így viselkedik Szlovákia is.
Amit a Magyar Szövetséggel kapcsolatban mondtam, az erre vonatkozik, azaz, hogy a pártnak ezzel az ellenszéllel kellene megbirkóznia és ezért vagyok pesszimista.
Elment a hajó?
Nem gondolom, hogy teljesen elment, inkább azt mondanám, hogy nem úgy úszik, ahogy kellene. S ha már a szóvirágoknál tartunk, akkor a téma még nem a veszett fejsze nyele. A veszélyt inkább a kommunikáció globalizálódásában látom, a közösségi hálók semlegesítik a nemzeti kultúrák fontosságát és homogenizálják a társadalmakat.
Ahogy Szlovákia területi és közigazgatási döntésekkel be akarta olvasztani az itteni magyarságot, most ugyanez zajlik az emberek, főleg a fiatalok agyában, amit borzasztóan nagy problémának tartok. Mondjuk úgy, pesszimista helyett realistaként kell erre a helyzetre tekintenem.
Ha ezen nem tudunk változtatni, akkor nem lesz nagygyűlés. A Magyar Szövetség erejét illetően viszont bizakodó vagyok.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2024/2. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
