„Micsoda vérfürdő. Milyen borzalmas látvány, micsoda mészárlás. Nem tudom szavakba önteni az érzéseimet. Még a pokol sem lehet ilyen szörnyű! Az emberek őrültek!” – olvasható a Verdunnél harcoló Alfred Joubaire francia katona nem sokkal halála előtt papírra vetett, utolsó naplóbejegyzésében. Az 1916. február 21-től közel 10 hónapon át tartó verduni csata a katonák többsége számára egyet jelentett a halállal. Az utókor gyakran csak „verduni vérszivattyúként” vagy „verduni pokolként” hivatkozik az első világháború leghosszabb ütközetére. A halálos áldozatok számát mindkét oldalon mintegy 150 ezerre, a veszteségeket pedig a legvisszafogottabb elemzések is együttesen legalább 6-700 ezerre becsülik.
Mivel a 1915-ös esztendőben a szemben álló felek egyike sem tudott felülkerekedni a másikon, és nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat-Európában a front mentén precízen megtervezett védvonalakat áttörni nem lehet, a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn tábornok egy új megoldással állt elő a háborúban kialakult patthelyzet feloldása érdekében. Az új taktika lényegét az 1920-ban megjelent világháborús memoárjában a következőképpen magyarázta:
„A nyugati front francia szakasza mögött elérhető távolságban léteznek olyan célok, amelynek megtartásáért a francia vezetés utolsó emberének bevetésére is rákényszerül. Ha így tesz, Franciaország erői elvéreznek, mivel kitérnie nem lehet, és mindegy, hogy mi elérjük-e magát a célt vagy sem. Ha nem teszi, és a cél a kezünkre kerül, ennek hatalmas morális hatása lesz Franciaországra.”
Ezek a „célok”, amelyekért Falkenhayn szerint a francia hadvezetés hajlandó volt mindent feláldozni, Belfort, de leginkább Verdun voltak. A Franciaország északkeleti részén, a Meuse folyó két partján elterülő, a német határhoz közel fekvő Verdun akkoriban egy 14 ezres kisváros volt.
A német vezérkari főnök nem magát a várost, hanem a Verdunt körülvevő erődrendszer megszerzését jelölte ki célul. Ugyanis az, aki az erődrendszert birtokolta, a Meuse-völgyet is magáénak tudhatta. Ez pedig kapu volt Franciaország belső területei, így Párizs felé.
Erich von Falkenhayn
Másrészről Falkenhayn szerint Verdun és környékének francia kontrollja folyamatos fenyegetést jelentett a németekre nézve. Az erődrendszer jelentőségéről a vezérkari főnök így írt memoárjában: „Ott a francia vonalak alig 20 kilométerre vannak a német vasúthálózattól. Verdun még mindig a legfőbb támpontja minden olyan ellenséges kísérletnek, amely viszonylag csekély erőráfordítással az egész franciaországi és belgiumi frontot tarthatatlanná akarja tenni.”
A német tábornok nem akart mást, mint a Verdun környéki erődöket. Első körben legalábbis a Meuse folyó jobb partján lévő erődítményekre pályázott, amely a franciák első védelmi vonalát képezte.
Úgy gondolkodott, hogy ezzel beindítja a francia hadsereg kivéreztetését, hiszen Párizs majd eget-földet megmozgat azért, hogy visszaszerezze ezeket az építményeket és a németeknek nem kell majd más csinálni, mint védekezni, és visszaverni a sorozatos francia támadásokat egészen addig amíg a francia hadsereg ki nem merül a végeláthatatlan hadianyagcsatában.
„Mély sebet kell nyitni Franciaország testén, s folyamatosan nyitva tartani, oly módon, hogy a vérveszteséget hosszú távon halál kövesse” – vonta le a végkövetkeztetést Falkenhayn.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
