2022-ben a magyarság olyan helyzetben van, mint Barabás Béla a halálos ágyán. A nemzet eszméleténél van ugyan, de már erőtlen, nem is beszél, mert túlságosan fáradt. Még van egy kis időnk. Még egy évtized és: Finis Hungariae? – Szakács Árpád írása az aradi bálványdöntő visszaemlékezéseit tartalmazó kötethez.
„Arad városának és az egész erdélyi magyarságnak őszinte gyászát és megilletődését váltja ki az a hír, amely Aradon már a hétfő esti órákban elterjedt, a távolabbi városokba pedig már az éjszaka folyamán elvitték a távíró- és telefonjelentések. Hosszas szenvedés után, hétfőn este kilenc órakor, kiszenvedett Barabás Béla dr., a világháború előtti magyarországi élet egyik legjellegzetesebb és kétségkívül egyik legnagyobb alakja. Barabás Béla dr. hetvennyolc éves volt.
Hajlott, de még mindig tiszteletet parancsolóan erős alakján néhány évvel ezelőtt még nem látszott semmi abból a magas kórból, amely az utóbbi időben egyre inkább erőt vett rajta. Kezelő orvosai már kezdeti állapotban felfedezték a gyomorrák aggasztó tüneteit, de a harcos politikus évei számát tekintve, már öreg volt ahhoz, semhogy sebészeti beavatkozásra gondolhattak volna. A betegség lassan, de elkerülhetetlenül fejlődött s 8 nappal ezelőtt beállott az első gyomorvérzés. Akkor már látszott, hogy a megrokkant öreg test menthetetlen s minden további nap csak újabb szenvedéseket hoz. Ezek a szenvedések nagyon meggyötörték a beteget. Hétfőn este a kezelőorvosok látták, hogy elérkeztek a végső állomásig. Barabás Béla eszméleténél volt, de teste egészen elerőtlenedett és pihenni vágyott. Borsos Béla dr. és Balázs Jenő dr. orvosok voltak mellette és régi barátja, Nagy Sándor, valamint Wild Endre dr. minorita rendfőnök.
A beteg nem beszélt, mert túlságosan fáradt volt. Fél kilenc előtt néhány perccel orvosaira tekintett s aztán halk hangon megszólalt: – Engedjétek be már a halált! Ezek voltak az utolsó szavai. Néhány perc múlva a szívdobogása is elakadt.”
A fenti, megrázó sorok 1934. május 31-én jelentek meg a Brassói Lapokban. De nem volt olyan újság a Kárpát-medencében, amelyik ne emlékezett volna meg a vértanúk városának, Aradnak egyik legnevesebb szülöttéről, Barabás Béláról. Érzelemdús méltatások özönét közölték a lapok szinte mindenhol, de a budapesti magyar Országgyűlésben is kegyelettel adóztak az emlékének. Temetése pedig még hetekig foglalkoztatta a közvéleményt. Egész Arad gyászba borult, a ravatal körül felvonultak az egész Kárpát-medence magyarságának képviselői, végeláthatatlan sorok előtt vitték végső nyughelyére Barabás Bélát, az „utolsó kuruc” vezért. A kolozsvári Ellenzék aradi tudósítója erről így számolt be a június 1-én megjelent lapszámban:
„Arad város magyarsága minden arányt felülmúló nagy részvéttel, őszinte meghatottság közepette temette el a város legnagyobb fiát, dr. Barabás Bélát. A magyarság részvétében méltóképpen osztozott a város más ajkú lakossága is, a hivatalos kereteken kívül: a románság, svábság és szerbség is. Előzőleg a Closca-utcai gyászházban egyik ember a másiknak adta a kilincset és fejezte ki részvétét Barabás Béla megtört özvegye, Vidákovich Irén előtt. Számos magánházon gyászlobogó lengett s a városházára is kitűzték a fekete zászlót, mert Barabás kora ifjúságától kezdve mostanáig, valahányszor állandó törvényhatósági bizottság ült a torony alatt, ennek tagja volt. Az üzletekben gyászkeretben volt elhelyezve Barabás Béla arcképe és sok helyen kirakatokban volt gyászjelentése.
Érdekes, hogy gyászjelentését a halálos ágyon maga fogalmazta meg. A katafalkot a városháza előtt helyezték el és ekörül mintegy 3000 ember szorongott, nagyobbára egyesületek és iskolák, míg a nagytömeg, többtizezer ember, a temetőig vezető útvonalon állott sűrűn.
Délután négykor kezdődött a szertartás, amelyet Lakatos Ottó dr. kiérdemesült rendfőnök az összes minoritái segédletével végzett, mert Barabás Béla a szerzet konfráterje volt. A gyászszertartás után gróf Bethlen György az Országos Magyar Párt és az egész romániai magyarság nevében mondott magasröptű búcsúztatót, amelyben kiemelte, hogy a nagy halott élete alkonyán nem tudott elszakadni a Romániába átcsatolt magyarságtól; küzdött fajáért s nemzetéért. De már korábbi életében a kölcsönös kiengesztelődés szellemét terjesztette, ezért tisztelet övezte körül, melyet még ellenfelei sem vonhattak meg tőle. Ez az erdélyi székely faj kiválóságát bizonyítja s örökkévaló cáfolata ama valótlanságnak, mely a magyar közélet kizárólagosságát hurcolta világgá.
Az aradi magyar párt nevében dr. Nagy Sándor volt képviselőtársa beszélt, mert mint köztudomású, halála előtt Barabás Béla maga kérte, hogy a régi jóbarát búcsúztassa el. – »Nem egészen halsz meg, non omnis moriar« – mondotta a szónok megrendültén. A végtelen magasságban nagy magyar alakja a fekete éjszakában csillagképről csillagképre halad az úristen trónja felé. Barabás Béla örökké élni fog az egymást szerető magyarság törhetetlen szellemében. A vidéki párttagozat és a nép nevében Purgly László volt főispán, a magyar Bánát nevében Veterány Viktor temesvári pártelnök, a nagyváradi magyarság megbízásából Árvay Árpád mondott gyászbeszédet.
Szólottak még a Kölcsey Egyesület és egyéb testületek nevében, azután megindult a gyászmenet a temetőbe. Itt sorakozott fel a tanyák lakossága szinte teljes számban, az az elem, amely a szó szoros értelmében rajongott Barabás Béláért. Azután a végeláthatatlan nagy tömeg mély megrendültsége közepette a város által adományozott sírhelyen egyetlen kis fia örök nyugvóhelyének közelében elhantolták az utolsó nagy kuruc földi maradványait.
Elvegyül majd pora az aradi vértanúk porának földjével, amelyet mindenkor emlegetett, valahányszor nagy beszédet mondott. A megrázó pillanatban lett mindenki előtt tudatossá, hogy senki úgy a szülőföldjével össze nem kapcsolódott, mint Barabás Béla. Arad város bizonyára sohasem lesz hűtlen emlékéhez, de ugyanez illeti a kötelesség távolabbi hazáját, a Székelyföldet és vonatkozik az egyetemes magyarság lelki közösségére is.”
Vajon ki lehetett ez a rendkívüli személyiség, akit ilyen mély tisztelet övezett a magyarság részéről, akiről ma már szinte semmit nem tud az utókor?
Aki, mint mondták róla sokan, „a magyar történelmi küzdelem ezer esztendejének egy fejezetét képviselte”. S ha egy fontos vezér volt nemzeti harcaink sorában, miként fordulhatott elő, hogy szellemét, munkásságát, ugyanúgy sírba tette a jelenkor, mint ahogy a testét helyezték örök nyugalomra 1934-ben, történelmi távlatban nem is olyan régen…
Barabás Béla politikusi pályaképének jelentősége a mai társadalom számára szinte felfoghatatlan,
hiszen a mostani közélet olyan jellemtelen politikusokhoz van hozzászokva, akik, ha száz évvel ezelőtt élnek, az Országgyűlés közelébe sem mehettek volna még takarítóként sem, hogy felmossák törvényhozásunk épületének lépcsőit.
Barabás Béla egy olyan korban tűnt fel, magaslott ki az átlag sorából, amikor a középszer eléréséhez is jelentős teljesítményre volt szükség. Ha hihetünk a korszak sajtóbeszámolóinak, Barabást minden idők egyik legnagyobb szónokaként kell számontartanunk. Orgánumával, rétori magasságokba emelkedő beszédeivel egyszerre emberek ezreit tudta a hatása alatt tartani, akik bármit megtettek volna a felhívására. Mint írták róla: „A békeidőkben kevés népszerűbb ember volt Magyarországon Barabás Bélánál, akinek magas, délceg alakja és érces hangja úgyszólván minden függetlenségi népgyűlésen szerepelt. Kitűnő szónok volt, beszédei nemcsak lelkesek és magas nívójúak voltak, de színesek is.”
Alkata, tekintélye, érdeklődési köre miatt a sors szinte azonnal a politikai pálya felé irányította. Már egyetemistaként az ifjúsági mozgalmak emblematikus képviselője lett, aki igen hamar összeütközésbe került a politikai jéghegynek számító Tisza Kálmánnal, a sokszoros miniszterelnökkel, az akkori idők legnagyobb hatalmú urával. Ekkor még Barabás húzta a rövidebbet, majd nem sokkal később, 1901-ben az országos választásokon Nagyváradon, Tisza Kálmán legbiztosabb bástyakerületében az ifjú Barabás elégtételt vett, legyőzte a legyőzhetetlennek hitt politikust.
Mai hasonlattal élve, Barabás Béla volt az, aki legyőzte az akkori Orbán Viktort. Az esetre az egész ország felfigyelt és innentől kezdve ragadt rá a „bálványdöntő” elnevezés.
Nem sokkal később Barabás Béla a magyar delegáció elnöke lesz, aki a magyar képviselőket évről évre Bécsbe vezette. A magyar delegáció 60 tagból állt, 20 főrendiházi tagból és 40 képviselőből. A magyar és osztrák delegáció a monarchia közös pénzügyi és hadügyi kérdéseit tárgyalták és rendszeresen fogadta őket a király, Ferenc József is.
Politikai pályafutása során Barabás Béla a magyar Országgyűlésben 11 mandátumot nyert el. Utolsó magyar képviselői megbízatása Szilágysomlyóhoz kötötte, a városnak és a térségnek hat évig volt képviselője. 1917 júliusában Arad város főispánjává nevezték ki, így lemondott a képviselőségről.
Barabás Béla volt az utolsó magyar állami vezető Arad vármegyében.
1919. május 5-én amikor Károlyi Gyula vezérletével felállt az első ellenforradalmi kormány Aradon, amelyben a tervek szerint Barabás Bélának kellett volna a vallás- és közoktatásügyi miniszternek lennie. Tagjainak többségét az előrenyomuló román hadsereg elfogta és internálta, így ez csak egy kezdeményezés maradt a Tanácsköztársasággal szemben.
Amikor Erdélyt a Román Királysághoz csatolták, Barabás Béla hazautazott Aradra, és a kisebbségi magyar politikai élet egyik vezető személyiségévé vált. 1922-től az erdélyi Országos Magyar Párt (OMP) egyik alelnöke, 1926-tól a bukaresti Román Parlament szenátora lett. Így Barabás Béla képviselő lehetett mind a magyar, mind a román parlamentben. Érdekesség még, hogy korábban, Budapesten a régi képviselőház épületében ő szólalt fel utoljára, majd a mai parlament felavatása után képviselőként ő beszélt először az Országgyűlésben.
Barabás Bélát nem hagyta el a hite és az ereje a legreménytelenebb helyzetekben sem. Óriási munkával vetette bele magát a kilátástalannak tűnő kisebbségi sors megszervezésébe, mert bízott abban, hogy egyszer minden megváltoztatható, ennek pedig egyetlen feltétele van, hinni és dolgozni Nagy-Magyarországért. Ezt írták róla: „vezér volt, ha kellett s örült, ha közkatona lehet”. 1923. január 5-én Barabás így fogalmazott a Brassói Lapokban:
„Hogy mi a véleményem a Romániához került Erdélyi magyarság jövendőjéről? Az, hogy nem vagyok megelégedve az aradi magyarsággal, mert nem látok kitartást, pedig össze kell állnunk és erőinket magunknak gyümölcsöztetni mindaddig, amíg az idő érlelő keze és az események kérlelhetetlen logikája a hatalom birtokosaival is megérteti, hogy a magyar erő, a magyar akarás, a magyar becsület és magyar kultúra nélkül nem építhető fel az új Románia!”
1928 decemberében értesül az erdélyi magyar közvélemény arról, hogy Barabás Béla az emlékiratain dolgozik, emiatt a lakásán kereste fel a marosvásárhelyi Hétfői Napló munkatársa. Amikor az újságíró azt kérdezte, mire számíthatnak majd az olvasók, mit szeretne emlékirataiban megírni, „Barabás Béla elmosolyodott, majd a következőket mondotta: – Nehéz erre felelni. Talán a legjobb meghatározás: a múltat és a jelent. Helyesebben az egész életemet és politikai pályafutásomat. Érdekes intimitásokat Kossuth Ferencről, Apponyiról, a budapesti politikai életről, a bécsi udvarról, azután megírom a két amerikai propaganda-út történetét, a híres aradi és nagyváradi választást, a magyar függetlenségi mozgalmat, amely politikai életemnek tartalmat adott, külön fejezetet szentelek néhai Ferenc József uralkodónak, hiszen mint delegációs elnök sokszor volt alkalmam érintkezni ezzel az érdekes emberrel. Én az eseményeket közvetlen közelről szemléltem, hiszen úgyszólván végigéltem azokat és az ügyvédember rendszeretetével minden aktát, újságcikket, jegyzetet, könyvet, vagy más olyan írást, amely egy eseményt megörökít, az elmúlt évtizedek folyamán eltettem. Most felhasználom őket.”
A könyv 1929-ben Emlékirataim címmel jelent meg Aradon.
Barabás Béla memoárja páratlanul érdekes kordokumentumnak számított akkor is, ma pedig több mint hiánypótló beszámoló egy olyan korszakról, ami a magyar történelem része, amiről alig tud valamit a jelenkor.
Barabás Bélával a legutolsó interjút Rónai Mihály András készítette nem sokkal a halála előtt. Politikai pályáját összegezve megkeseredetten állapítja meg: „Én nem így álmodtam, nem így, hogy nekem, megteremtődvén a független Magyarország, egy román Aradon kelljen öcsémurammal beszélgetnem.” Talán ekkor már nem emlékezett vissza arra az 1912-es bejegyzésére, ami így szólt:
„Igen szomorú a helyzet, s pártunk helyzete felette kényes. Én már nem remélek semmit. Az is igaz, hogy ezért a nemzetért, amely a választásokon eladja magát, nem érdemes már küzdeni. Még egy évtized és: Finis Hungariae! 1912. február 14.”
1912 egy fordulópont Magyarország történetében. Raffay Ernő felbecsülhetetlenül értékes kutatásaiból ma már bizonyítottan tudjuk azt, amit abban az időben legfeljebb sejteni lehetett, hogy az akkori globális hálózatrendszer, a szabadkőművesség bilincsbe verte a magyarság minden erejét, a páholyokban elkezdték végrehajtani azt az országhódító tervet, amelynek végső célja: Finis Hungariae! Azóta két Trianon csapott le a maradék életerőnkre.
2009. június 4-én Raffay Ernővel a Harmadik Trianon előtt címmel jelent meg interjú a Nagy Magyarország történelmi magazin első számában, amelyben a történész a liberalizmus felelősségét mutatta be, hogy milyen szerepe volt ennek az ördögi eszmének nemzetünk szétesésében.
A 2009 óta eltelt időszak számunkra zuhanás volt a nemzeti halálba. Úgy tűnik, a „nemzeti kormányzásnak” nevezett hadművelet végleg leszámolt a Kárpát-medence őshonos nemzetével.
A demográfiai tendenciák már visszafordíthatatlanok, még jobban szorít a környező népek területfoglalása, közben tízezreket telepít be a „nemzeti” kormány Ázsiából, hogy építsék a világ legkörnyezetszennyezőbb iparát, az akkumulátorgyárakat.
És mintha a végzetünket foglalná keretbe, 2022. november 9-én két diagnózis is megjelent a magyar médiában. Az egyikből kiderül: az osztrák határ közeli Lenti környékén is mindent felvásárolnak az osztrákok, például az ősi magyar Pórszombat határában egy Árpád-kori romtemplom és környéke kerül most idegen kézbe. Az egykori templom jelzéseként zarándokkereszt áll, amit már meg sem lehet közelíteni a magyaroknak, mert osztrák tulajdonná vált.
Még ennél is döbbenetesebb Pataki Tamás riportja a Magyar Demokratában. „Lesz még Rajka szlovák falu” címmel.
Idézzünk a látleletből: „Jó napot kívánok, mennyibe kerül a sütemény?” – ezt a mondatot már nem értik Rajkán, a magyar határtelepülésen. Sokan már „Pozsony VI. kerületének” vagy „Kis-Bratislavának” becézik, és joggal: a cukrászdában dolgozó hölgy kedvesen mosolyog és kézzel-lábbal jelzi, hogy nem ért magyarul, szlovákul el is mondja. Szóval semmit nem ütünk nyélbe, hanem kimegyünk szétnézni Rajkán, ahol a KSH adatai szerint hivatalosan 5534-en, ám a valóságban már hétezren élnek. Az utóbbi évtized népességrobbanását nem a falusi csok, hanem a hazánkba „betántorgó” szlovákok okozták. Meg is lett az eredménye: Rajka kétharmada ma már szlovák nemzetiségű. Bevándorlásuk a schengeni zónába való belepésünkkor kezdődött, miután hazánkban jóval olcsóbban kínálták – és kínálják – az ingatlanokat, mint Pozsonyban, viszont húsz perc alatt innen is beérnek a városba. A szomszédos Oroszvár, amelyet 1947-ben csatoltak el Magyarországtól, már hivatalosan is Pozsony része. Rajka (még) nem. Bár a határon átívelő „városegyesítésnek” vannak jelei: a főutca melletti gyógyszertár felirata kétnyelvű (Lekáreň), az éttermek étlapjai is kétnyelvűek, a boltok ajtajain is megjelennek szlovák feliratok. A járókelőktől pedig találomra egyszerű dolgokat kérdezünk, például azt, hogy merre van a Jókai utca? Egy négygyermekes szlovák hölgy kedvesen jelzi, hogy nem ért magyarul, ugyanezt feleli egy másik hölgy is. Térkép nélkül bizony eltévednénk. Később két babakocsit tologató nő jön velünk szembe, tőlük is megkérdezzük, hogyan találunk a Jókai utcába. Megállnak, egyikük a másikukhoz fordul tanácsért – az talán jobban tud magyarul –, és végül azt felelik, hogy sajnálják, de nem tudják – ez utóbbit legalább törtmagyarul. És még csak az ófaluban járunk.”
A nem túl közeli jövő tükörcserepeiből is látszik az, hogy mi várható Rajkán: „a 2019-es választásokon már megmérette magát egy önkormányzati képviselői helyért Dalibor Biacovský, aki nem tud magyarul, csak szlovákul beszél. Akkor 225 szavazatot szerzett, viszont 459-cel már bekerülhetett volna a hattagú képviselő-testületbe. Ám akkor még nem jelentkeztek be tömegesen Rajkára az „ott alvók”, ezért a következő választásokon már sokkal ambiciózusabb célt tűzhetnek maguk elé, például a polgármesteri szék megszerzését. Ráadásul a listás választási rendszer miatt nagyon könnyen előfordulhat, hogy nemcsak a polgármesteri tisztséget nyerik el, hanem az egész testületet, tehát nem jut be egyetlen magyar képviselő sem a helyi önkormányzatba. Mindez akkor történhet meg, hogyha etnikai szavazás lesz, és a szlovákok sokan elmennek szavazni.”
És el fognak menni, ahogy a múlt már ezerszer bebizonyította. Egyre gyorsabban szorulunk ki a megmaradt országrészből. És mintha látná is a jövőt a Demokrata újságírója, a riportot ezzel zárja: „A 1947-es párizsi békeszerződéssel trianoni ráadásként elcsatolták hazánktól Horvátjárfalut, Oroszvárt és Dunacsúnt, ahol akkor nem éltek szlovákok, és mára alig maradt magyar. Pozsony városa határon átívelő „gyarmatosításba” kezdett; ha ez folytatódik, akkor a Dunántúl északnyugati csücskében új keletű, népes szlovák kisebbséggel „gyarapodik” Magyarország. Sokan abban reménykedtek, hogy az ide költöző szlovákok idővel elmagyarosodnak, de a jelenlegi tendenciák inkább a disszimiláció irányába mutatnak.”
A helyzet hasonló a román, a szlovák és a szlovén határok környékén is. A harmadik Trianont ki sem kell majd hirdetni, mert már most tudomásul vettük. 2022-ben a magyarság olyan helyzetben van, mint Barabás Béla a halálos ágyán. A nemzet eszméleténél van ugyan, de már erőtlen, nem is beszél, mert túlságosan fáradt. Még van egy kis időnk. Még egy évtized és: Finis Hungariae?
(Az írás Barabás Béla, Az aradi szabadságharcos című könyv előszavában jelent meg.)
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
