„El kellett látnunk egy két és félmilliós várost, és egyáltalán nem voltunk biztosak benne, hogy a tél beálltával ez sikerülni fog. November volt a legrosszabb hónap, mivel a tíz napig tartó sűrű köd miatt a repülőgépek nem tudtak leszállni. Akkoriban nem voltak túl kifinomultak a radarjaink, és nem rendelkeztünk semmilyen, landolást elősegítő készülékkel sem” – így emlékezett vissza egy amerikai külügyi tisztviselő, bizonyos Thomas J. Dunnigan a Vörös Hadsereg által felállított, Berlin köré húzott blokád kritikus időszakára. A nyugati szövetségesek 1948. június 26-tól kezdődően légihidat létesítettek Nyugat-Berlin felett, hogy megoldják a lakosság ellátását. A légihidat kezdetben sokan nem tartották megvalósíthatónak, a szovjetek is mosolyogtak, de ahogy telt az idő, úgy hervadt le arcukról a vigyor.
Hitler bukása után Németországot a szövetségesek négy megszállási övezetre: egy szovjetre, egy britre, egy amerikaira és egy franciára osztották. Bár Berlin mélyen a szovjet zónában feküdt, a szövetségesek Németország területéhez hasonlóan itt is négy megszállási szektort hoztak létre.
A Szovjetunió és a nyugati szövetségesek között fennálló gazdasági, politikai és ideológiai ellentétek már közvetlenül a második világháború után is kiütköztek, így várható volt, hogy Németország jövője konfliktusforrás lesz a győztes hatalmak között. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a külön adminisztrációkkal igazgatott Németországot a jövőben egységesíteni kell, mivel a négyhatalmi megszállás az országban kialakuló gazdasági káosz miatt is fenntarthatatlan volt.
A britek, az amerikaiak és a franciák 1948-ban egyesítették a megszállási övezeteiket Németországban és létrehozták a Trizónát. Ez egy szükséges, de nem elégséges lépés volt a megszállt övezetek gazdasági stabilizálása felé, ezért a nyugatiak előálltak egy javaslattal, a közös valuta bevezetésével is, amelyet nemcsak a Trizónában, hanem egész Németországban szerettek volna fizetőeszközként elismertetni.
Sztálin erről hallani sem akart, mert ebben a kapitalisták ármányát látta, amelynek célja Németország egyesítése amerikai–brit–francia zászló alatt. A szovjet vezér azt remélte, hogy az elhúzódó recesszióval destabilizálhatja az egész térséget, így az embereket a kommunista propaganda felé fordíthatja. A nyugatiak léptek és 1948. június 20-án az általuk ellenőrzött területeken, így Nyugat-Berlinben is bevezették az új márkát. Erre válaszul Sztálin június 24-én blokád alá vonta Nyugat-Berlint, elindítva ezzel a hidegháború első jelentősebb erőpróbáját.
Nem sokon múlt, hogy e kardcsörte „meleggé” alakítsa a hidegháborút, ugyanis Lucius D. Clay, az amerikai megszállási övezet katonai kormányzója azonnali ellencsapást javasolt Harry S. Truman amerikai elnöknek. Clay tankokkal akarta feloldani a szovjet gyűrűt, de Truman, aki nem akarta kirobbantani a harmadik világháborút, nyugalomra intette. Truman döntése nem csak a harmadik világégés elkerülése érdekében volt logikus, hanem azért is, mert a nyugat-berlini helyőrséget az elképesztő túlerőben lévő szovjet haderő ölelte körül.
Az érkező repülőgépeket messiásként várták
A szárazföldi és a vízi út ugyan járhatatlan volt, de Nyugat-Berlint a szövetségesek három légifolyosón keresztül is elérhették. Ezek a folyosók nyitottak voltak, de elsőre képtelenségnek tűnt, hogy az amerikaiak (még a britekkel és franciákkal a hátuk mögött is!) mozgósítani tudjanak annyi szállítógépet, amellyel pusztán légi úton megoldják több mint kétmillió ember napi ellátását.
A számok elrettentették a légihíd megszervezőit: a berliniek naponta átlagban 5000 tonna szenet használtak fel, míg az amerikai-brit légiflotta kezdetben csak napi 700 tonnát tudott Nyugat-Berlinbe szállítani.
A tankokról repülőgépekre váltó és a Truman által visszafogott Lucius D. Clay ugyan elszánt volt, de ő is visszafogottan nyilatkozott Ernst Reuter nyugat-berlini polgármesternek: „Nézze, én kész vagyok megpróbálni a légihidat. Nem tudom garantálni, hogy működni fog, és biztos vagyok benne, hogy még a legjobb esetben is fázni fognak az emberek és éhesek lesznek. És ha a berliniek nem tartanak ki, elbukik az egész.”
1948. június 26-án elindult a légihíd. Az amerikaiak a Tempelhof repülőtérre szálltak le, majd kis idő múlva a britek is csatlakoztak; ők a gatowi légikikötőt használták. A franciák sem tétlenkedtek: a város északnyugati részén a Tegel-tónál kialakítottak egy repteret. Az amerikai-brit ellátmányt szállító gépek négy-öt percenként indultak a Trizónából Nyugat-Berlin felé. A menetrend olyan szoros volt, hogy a pilóták Berlinben ki sem szállhattak a gépükből, mozgó büfékkel juttatták el a gépeikhez az élelmiszert és a frissítőt.
Életmentő szállítmány
A légihíd sikerét látva a szovjetek zavarni kezdték a repülők rádióadásait és alkalmanként a szállítógépek mellett elsuhanó vadászgépeik eleresztettek egy-egy géppuska sorozatot is, sőt reflektorokkal is megpróbálták megzavarni a leszálló pilótákat. A földön is zajlott a propaganda: a szovjetek élelmiszerjegyeket kínáltak a nyugat-berlinieknek, ha azok átköltöznek a szovjet szektorba.
Próbálkozásaikat azonban nem koronázta siker, ugyanis a légihíd még a novemberi ködös napokban sem omlott össze, sőt 1949 húsvétján az amerikaiak vettek egy nagy lélegzetet és brutális erődemonstrációt tartva egy nap leforgása alatt 13 ezer tonna szenet tettek le a Tempelhof gyepére (a repteret akkoriban még fű borította). A szén és a krumpli mellett az édesség is elfért a gépeken. A pilóták gyakran kis ejtőernyős csomagokban édességet szórtak le a berlinieknek, akik egyre nagyobb szimpátiával fordultak az égből csokit küldő, „mazsolabombázóknak” nevezett repülők pilótái a felé.
Ahogy a hónapok teltek, a szovjetek belátták, hogy Nyugat-Berlint nem tudják elzárni a külvilágtól, és a blokád egyre inkább összekovácsolja az egykori megszállókat, illetve a nyugat-berlinieket, így 1949. május 12-én feloldották a blokádot, amely oly nagy erőfeszítéseket követelt a nyugati szövetségesektől. A légihíd ideje alatt 278 ezer berepülést hajtottak végre és 2,3 millió tonna árut juttattak Nyugat-Berlinbe. Ennek a bámulatos teljesítménynek azonban ára is volt: 3 brit és 17 amerikai gép lezuhant, 31 amerikai és 39 brit katona pedig az életét vesztette.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
