"Mazsihisz-díjas" szerzőnk újabb tanulmánya: Szex állatokkal, halottakkal, gyerekekkel: a deviánslobbi a várt irányba halad (I. rész, 18+)

Amint már megírtuk, a Mazsihisz idei jelentésében különleges figyelmet szentelt portálunk "mindennapos gyűlöletbeszédének", Csonthegyi Szilárd tanulmányából pedig még idéztek is elrettentő példaként. Ez is azt jelzi, minden szavunkra figyelnek, mert igen kellemetlenek nekik azok az igazságok, amelyek hasábjainkon rendszeresen megjelennek. Reméljük, örömteli perceket szerzünk nekik az alábbi írással is – olvasóink pedig újabb ismeretekkel gyarapíthatják fegyvertárukat a nemzetünk és családjaink ellen indított legújabb háborúban.

***

Lassan egy hónapja tart a deviánslobbi magyarországi programsorozata az ún. „Pride” keretében. Nyakunkon a július 24-i nyilvános parádéval, érdemes ismét elmerülni a szexuális aberrációk és felforgató stratégiák mocsarában, hiszen csak úgy lehet sikeresen és gyökeresen ellenállni valaminek, ha azt alaposan ismerjük. A múlt és jelen ismerete mellett azonban mindig fontos figyelni magát az irányvonalat, amit a ránk törő káros hatás és az azt irányító, befolyásoló emberek megcéloznak a jövőt illetően. Aki azt hiszi, hogy lejjebb már nem süllyedhetünk, téved.

Az alábbiakban röviden felvázolom, hol tart a Nyugat jelenleg e tekintetben, majd részletesebben igyekszem kielemezni, hogy merre fogunk haladni, ha hagyjuk. Erre jó alkalmat ad a közelmúltban megjelent akadémiai körökből (a „boszorkánykonyha mélyéről”) származó pár írás és könyv, ahonnan a deviánslobbi mindig is jelentős hátszelet kapott, illetve pár a „felszínen” történt esemény.

Egy ilyen volt a pár hete a San Franciscó-i Homoszexuális Férfikórus által közzétett dal, melyben a normálisok gyerekeinek az átformálásán, megtérítésén gúnyolódnak.

https://vk.com/video_ext.php?oid=207753182&id=456239989&hash=b1a41d6fade00bb1&hd=2

A dal szerzője a deviáns páros, a zsidó Tim Rosser és társa, Charlie Sohne, akik korábban már dolgoztak fel pedofil tartalmat egy zenés színházi darabjukban, amelyben az afganisztáni és pakisztáni ún. bacha bazi kerül normalizálásra. A „kulturális szokás” keretében felnőtt férfiak kisfiúkat öltöztetnek lányoknak (mint „táncos fiúk”), akiket így szexuálisan kihasználnak. Troy Iwata, a kórus zsidó-japán keverék vezetője a zsidó Jonathan Ravivval állt színpadra előadni A fiú, aki a levegőben táncolt című darabot, melyben egy kisfiút így kizsákmányoló felnőtt férfi kapcsolatát mutatják be áldozatával.

A New York Times zsidó kritikusa, Jesse Green alapvetően pozitív kritikával reklámozta a darabot, de sokan – köztük afgánok is – felháborodtak azon, hogy a darab „romantizálja” a pedofíliát, ami a szerzők szerint csupán „tradíció” arrafelé. S bár a darab dominánsan zsidó darab, nyilatkozatukban mégis a fehérek ellen agitálnak a szerzők: „Most szintén felismertük azt, hogy nem a mi dolgunk kiváltságos fehér szerzőkként olyan közösségek történeteit elmondani, melyek már eleve alulreprezentáltak és támadás alatt állnak ebben az országban [Amerikában]”. A „fehér kiváltságosság” és fehér rasszizmus a hibás tehát, nem a homoszexuális deviancia és zsidó hücpe.

A darabért hivatalosan elnézést a jól ismert „elnézést, amiért te nem érted” stílusban kértek: „nagyon sajnáljuk, hogy egyesek számára az előadásunk úgy tűnt, mintha támogató szándékú lenne” – írták, ami a „te vagy a hülye, amiért nem érted, mi nem csináltunk semmi rosszat” félrebeszélés klasszikus esete, felelősségvállalás helyett. Szerintük ugyanis a tabukat feldolgozó darab valójában csak az elítélendő gyerekbántalmazásra való figyelemhívás volt. A „bocsánatkérést” azóta amúgy már törölték is.

Természetesen az afgán „hagyomány” egy káros, romboló hatású, perverz szokás, amint két kanadai főiskola közel-keleti származású kutatói is rámutatnak: „Ez sebezhetővé teszi őket [a lánynak öltöztetett, táncoló kisfiúkat] a homoerotikus figyelemre, fizikai és szexuális sérelmekre és nyilvános megalázásra. […] A szexuális erőszak a fiúkat a trauma több formájának is kiteszi, melyek akadályozhatják fejlődésüket, megélhetésüket, lehetőségeiket és életükkel kapcsolatos esélyeiket, már bőven a felnőttkorban is. Konkrétan ezek a traumatikus hatások a táncoló fiúkat összezavarhatja, nyilvános szégyennel, becstelenséggel, bűntudattal, illetve a nemi szerep és identitás elvesztésével terhelheti.” (Pashang, Sharif és Sattari, 2018) Ugyanez magabiztosan elmondható a Nyugaton ma már ünnepeltnek számító „transzgyerekekre” is, akik lányoknak öltöztetve és sminkelve, sztárként jelennek meg fősodratú televíziók műsoraiban.

Mint a Gallup rámutat, természetesen a legbefolyásolhatóbb réteg, a nők járnak a jelenlegi deviáns szociális trendek élén. Ezt jól illusztrálja a hetekben magát ünneplő Michaela Cuomo, New York állam kormányzójának lánya, aki jelenleg „demiszexuális” (avagy „szürke aszexuális”). Hogy az mi? Egy orvosi oldal meghatározása szerint: „A demiszexualitás egy szexualitástípus, vagy szexuális orientáció. A magukat demiszexuálisnak meghatározó emberek csak olyanokhoz vonzódnak szexuálisan, akikkel erős érzelmi köteléket alakítanak ki először”. Tehát normális emberek – de most már ők is „queerek”, mert heteroszexuálisnak lenni kínos. Amint Cuomo maga is megjegyzi a hivatkozott cikkben: „Hozzátette, amikor először előállt azzal, hogy ő queer, attól tartott, hogy »figyelemre szomjasnak« fogják tartani, mert »trendi és menő nem heteroszexuálisnak lenni a liberális köreimben«”. Talán ezért is nevezi magát „biszexuálisnak” is, a másik címke mellett. (Ne tévesszen meg minket az, hogy a brit adatok szerint „Férfiak nagyobb valószínűséggel határozzák meg magukat homoszexuálisként vagy leszbikusként [LM], míg a nők valószínűbben határozzák meg magukat biszexuálisként [B]” – ennek az oka, hogy a nők előszeretettel „queerek”, leszbikusnak csak kevesen tartják magukat, ráadásul azok körében is csak egy apró rész valóban leszbikus, míg a férfiak szinte mindig vagy homoszexuálisok, vagy egészségesek, lásd az adatokat korábbi írásomban.)

Satoshi Kanazawa evolúciós pszichológus így foglalta ezt össze: „Baumeister (2000) megjegyzi, hogy a férfi szexualitás sokkal kevésbé rugalmas, mint a női szexualitás, mert azt többnyire biológiai tényezők (gének és hormonok) határozzák meg, míg a női szexualitást nagyban szociokulturális és szituációs tényezők határozzák meg. A teória szemszögéből ez valószínűleg azért van, mert a férfiak számára a szexualitás alapvetően a szaporodás biológiai szerepét tölti be, míg a nők azt használják a szaporodás biológiai célja mellett a szociális funkció és konfliktuscsillapítás, illetve szövetségképzés céljára is.” (Kanazawa, 2016) Valóban, erre van vonatkozó ikervizsgálatokból származó adat is (Långström, 2010). A nők – legalábbis a „progresszívabbak” és az ebbe belenövő fiatalok – egy része úgy értelmezi a jelent, hogy az egyre deviánsabb irányba tolódó berendezkedésben szociálisan (státusz tekintetében és stratégiai szövetségek kialakításának céljából) hasznosabb az „LMBT-identitás”, mint az egyre inkább unalmas, vagy kirekesztőnek tekintett heteroszexualitás. (Mellesleg a „demiszexualitás” úgy tűnik egy 2004-es internetes fórumozó viccből kitalált koncepciója volt, aminek a komolyan vételét ő maga is megdöbbenve látta évekkel később. Ma már „fóbiás” az, aki ezt nem veszi komolyan.)

Miután megismertük, hogy a gyerekeket, fiatalokat célzó deviánspropaganda céltudatosan – és ma már itt-ott nyíltan – egy új „LMBT-generáció” kitermelésén munkálkodik, érdemes mélyebbre ásni, és megvizsgálni, merre is tartanak ebben jelenleg.

Gyerekek a parádén

Pár hete egy Lauren Rowello nevű nőszemély cikkét közölte le a Washington Post, melynek címe önmagáért beszél: Igen, a kink a Pride-hoz tartozik, és én akarom, hogy gyerekeim lássák azt. A „kink” magyarul talán „pajzánság”-ként fordítható, de az nem adja vissza megfelelően a „kink” szó fetisiszta lényegét. Rowello részletezi, hogy „felesége transz” (értsd: férje egy magát nőnek tettető aberrált), aki csak otthon tudott „önmaga lenni” korábban, de a „Pride” parádék segítettek neki ebben, és immár gyerekeikkel együtt „ünnepelnek együtt családként” az ilyen eseményeken. Rowello így írja le gyerekeik reakcióját a parádéra:
 

Amikor gyerekeink elfáradtak a menetelésben, egy közeli szegélyre mentünk. Amint elhelyezkedtünk, az általános iskolás korú [gyerekünk] a közeledők irányába mutatott, felszegve szemöldökét egy napszemüveges, csupasz mellkasú férfi láttán, akinek fekete harisnyatartója egy bőrtangához volt csíptetve. A férfi megállt, hogy a partnere elfenekelje játékosan egy ostorral. „Mit csinálnak?”- kérdezte kíváncsi gyerekem, amint a tipegő [korú gyerekünk] biztatta őket. A páros egyike volt azon kinkeseknek, akik letáncoltak az utcán, együtt nevetve, amint ostoraikat és husángjaikat pörgették, némelyek pórázon vezetve társukat. Akkor gyerekeink még túl fiatalok voltak, hogy megértsék a helyzet részletességét, de elmondtam nekik az igazságot: hogy ezek az emberek közösségünk részei, és hogy így ünneplik azt, amik ők, és amit csinálni szeretnek.

Bár a nyilvánvalóan szexuális aktus (amivel szerinte „ünneplik, amit csinálni szeretnek” – tehát szexuális szokásaikat) részletezése után Rowello mégis magának ellentmondva így érvel: „A legfelháborítóbb állítás az, hogy az ártatlan nézelődőket belekényszeríti a kink gyakorlatába az, hogy a kink közösséggel ők egy teret foglalnak el, mintha a kink jelenléte a Pride-on egy perverz exhibicionizmus lenne, amit a kinkesek saját maguk kielégítésére használnának. De a kinkesek a Pride-on nem bonyolódnak szexuális aktusba – és nem keverhetjük össze saját önkifejezésüket az illetlenséggel.” Rowello szerint azok, akik ellenzik a túl nyílt szexuális jelleget a parádékon (köztük akár „LMBT-emberek”, akik vagy kevésbé elvetemültek, vagy stratégiailag károsnak találják mindezt nyilvánosan), „ugyanannak a szocializált undornak a kinkellenes retorikáját visszhangozzák, amit az emberek a queerekre vetítettek, amikor azt állították, hogy szerelmünk nem illik a nyilvános helyekre”. Jól bemutatva, hogy deviánsoknak soha semmi nem elegendő, Rowello szerint a tolerancia nem elégséges: „Ez egy olyan érzület, amely tolerálja a queerséget akkor, ha az korlátokon belül marad – egy trükkös elfogadást ajánlva fel. A középkorú, fehér férfiak, akikkel felnőttem, azt mondták, hogy számukra »rendben vannak« a homoszexuális emberek, ameddig azok nem mutatják ki mindezt nyilvánosan – ameddig a queer szerelem minden jelét el lehet törölni kívülről.” A szerző aztán még inkább világossá teszi, miért fontos szerinte a gyerekek bevezetése a deviáns szexuális szokások világába:

A gyerek ártatlanságát tehát rövidzárlattal kell sokkolni, és deviáns szexualitást kell nekik normalizálni (Rowello esetében már tipegőkorban is, ezek szerint), hogy majd a garantáltan bekövetkező serdülőkori bizonytalanság és szexuális fejlődés idején a degenerált hedonizmus és élvhajhászat normális legyen számukra, bármilyen természetes gát nélkül, ami egészséges életvitel felé terelhetné őket. Az „LMBT” és a „kink” így harc a civilizációs alapokat lefektető rend és szellemi fennköltség ellen a nihilista testi élvezet módszerével. Annyiban viszont igaza van a propagandistának, hogy a deviánssá nevelt gyerek eléggé „toleráns” lesz más deviánsok irányába. Valamiért ez a cél szent, nem egy tisztességesebb élet.

Rowello azt mondja „nem akarom, hogy gyerekeim amiatt aggódjanak, hogy a beleegyezésen alapuló szex és érintés bármilyen aspektusa túlságosan tabu”. Szexuális aberrációkat érintő tabuk ugyan nem, de Rowello szerint más tabuk nagyon is fontosak – például a kövér embereket (mint ő is) súlyuk miatt megszégyeníteni (kritizálni) tabu kell legyen: „[Nancy] Pelosi súlyszégyenítése [fatshaming] nincs rendben. Utálom Trumpot és minden problémás szemléletét – de a testének ehhez semmi köze sincs. Csinálhatunk úgy, mintha aggódnánk az egészsége miatt – de nem kell ebbe a súlyát is belekevernünk.” Hogy fiúk lányruhába öltöztetését is dicséri, már nem is érdemel kommentárt. Az a társadalom, amely nem takarítja ki az efféle aberrált és infantilis hárpiákat, idővel uralva lesz általuk.

A fenti fősodratú lapokban futtatott aktivistáknál is fontosabb, hogy akadémiai berkekben is ott van ez a szemlélet – sőt… A zsidó Joseph J. Fischel a Yale Egyetem professzorság küszöbén álló docense, szakterülete a politikai teória, queertanulmányok és közjog. (Mellesleg ugyanebben a Yale-ben fantáziáltak fehérek megöléséről, illetve felvételkor faji alapon diszkriminálnak ázsiaiakat és fehéreket az Igazságügyi Minisztérium szerint is. Az intézmény elnöke a zsidó Peter Salovey.)

Fischel Tartsátok meg a Pride-ot meztelennek! címmel közölt le írást pár hete. Így kezdi: „Érvek amellett, hogy a kinknek nincs helye a #MeToo utáni Pride-on logikusnak tűnhetnek, de a nyilvános szexualitás ünneplése egy fontos lépés a rasszizmus és homofóbia nélküli jövő felé”. A józan szemlélő számára elborultnak tűnő, ám mégis a világ egyik legtekintélyesebb intézményének professzoraként megnyilvánuló Fischel így folytatja érvelését a néha „baloldali és homoszexuális” körökben is felbukkanó kifogás kapcsán (miszerint az sérti a résztvevők beleegyezéshez való jogát és veszélyezteti a gyerekeket):

Fischel érve szerint a nyilvános szex nem lehet panasz tárgya, mert a szemlélő nem része annak: „Szexuális aktivitást vagy meztelenséget látni beleegyezés nélkül nem hasonlítható ahhoz, amikor valakinek a saját testét beleegyezés nélkül közszemlére teszik, vagy bántalmazzák – ugyanígy, amikor egy kocsmai verekedést látok, én magam nem lettem megütve.” Érvelése ennél is abszurdabb mélységekbe merül később:

A zsidó docens logikája lenyűgöző: „Mivel látok itt-ott olyan embereket, akiktől undorodom, így legyen szabad és elfogadott a nyilvános perverzitás”. Röviden ezt mondja. Az evolúciósan diszgenikus dolgok iránti undor természetesen hasznos dolog, így nem vethető össze a saját frusztrációival, de valóban nem egy nyomós érv ez a deviánslobbi ellen. Ha az „undort” helyezik a mindez ellen felszólalók a központi szerepbe, a rafináltabbak könnyen fordíthatják visszájára az érvet, ami sokakat meggyőzhet: „Te undorodsz ettől, én undorodok attól – miért nem egyezünk ki abban, hogy mindent megengedünk?” (Mellesleg természetesen Matt Gaezt egy tipikus filoszemita, „színvak” kóserkonzervatív, de Fischelnek már az is sok.)
 

A másik érve kapcsán a propagandista logikája tehát ebbe a taktikai nihilizmusba torkollik: „Mivel az általam látott verekedésben engem nem ütnek meg, így legyen szabad a nyilvános szex, a deviánsok kinkje: az egymást pórázon vezető, ostorozó, néha levizelő, egymás végbelében turkáló utcai perverzitás”. Ez gondolatmenetének nívós alapja. Hogy az egész beteges, nyilvánvaló, de ráadásul még abszurd is, hiszen attól, hogy a normális ember által látott verekedésben őt magát nem éri ütés, nem azt jelenti, hogy az ilyesmit elfogadja az illető: nyilván nem akarja senki, hogy bárkit is üssenek-verjenek az utcán, ahol él, ahol családja közlekedik. A narcisztikus és machiavelli zsidó számára ez a logikai bukfenc fel sem tűnik, vagy legalábbis reméli, hogy az olvasónak majd nem tűnik fel – a cél a meggyőzés és a folytonos kritizálás alatti szétmarása a hagyományos, evolúciós rendnek, nem a korrektség.

Fischel aztán a zsidó Joel Feinberg jogfilozófus után szabadon azzal érvel, hogy a látvány jelentéktelenebb más érzékszervekhez képest (a buszon ülve „egy istenkáromló pólót viselő utast könnyebb figyelmen kívül hagyni, mint a mellénk odapiszkítót”, mert akkor szagot is érzünk a látvány mellett), így Fischel szerint „a nyilvános meztelenség nem emelkedik arra a szintre, amit [Feinberg] »megalapozott« sérelemnek nevez”. Fischel és Feinberg logikája szerint a gyerekünknek magát mutogató, esetleg előtte önkielégítő perverz nem csinál semmi különösen kifogásolhatót – csak „látvány”. Ennek ellenére Fischel, vonakodva ugyan, de nem támogatja a nyilvános önkielégítést, viszont (zsidó értelmiségiekre hivatkozó) érvelése megérdemli a hosszabb idézést:

Fischel aztán részletezi, hogy aki Pride-ra megy, számíthat a szexuális dolgokra, így ne panaszkodjon. A deviáns joga a nyilvános szexuális aktusra felülírja az egészséges járókelő jogát a tisztességes élettérre, ahol nem kell perverzek és egymásra vizelő, egymást kutyaként ostorozó aberráltak között közlekednie, esetleg élnie – ez utóbbi fontos, mert Fischel és társai nem beszélnek arról, hogy az ilyen események nyilvános volta miatt adott esetben emberek lakásai, üzletei, köznapi élettere az, ahol ezzel szembesülnie kell a normálisnak, így a „ne menjenek oda” felháborító érve eleve értelmetlen. Fischel aztán gondolatmenetét ezzel zárja: „Green egy lépéssel tovább is megy, beismerve, hogy »az exhibicionista aktusa tartalmazhat felismerhető értéket … Még a nyilvános szex is lehet tartalmas módja az emberi kapcsolatteremtésnek és erotikus látókörünk kitágításának.« Erotikus látókörünk kitágítása, ahogy azt hamarosan felvetem, szintén szükséges a szociális és szexuális igazságossághoz.”

Az önkielégítő szándéka tehát nem jó, így az kifogásolható, de a nyilvánosan szexelőké jó, így az támogatandó, sőt, még hasznos is lehet. Persze mindez jogi kiskaput adna az önkielégítő perverznek, mert mondhatja, hogy nem állt szándékában másokat ezzel célba venni, és a fischeli érv mentén ez elfogadhatóvá teszi a tettét, de ahogy az önkielégítő és magamutogató a kiszemelt nőket beleegyezésük nélkül teszi saját szexuális aktusának részévé, úgy a nyilvánosan szexelők – akik a fischeli érvelés szerint nem másokat céloznak ezzel, tehát tettük rendben van – úgyszintén az aktus részévé teszik a járókelőket, akik nem egyeztek ebbe bele. Az exhibicionizmus alapja ugyanis az idegenek általi észrevétel: ez teszi az exhibicionista perverzek aktusát izgatóvá számukra – ha nem így lenne, nem lenne exhibicionizmus, privát térben tennék mindezt, de a nyilvános helyszín pont az idegen, bele nem egyező emberek bevonására szolgál. Mindennek fényében érdemes az alábbi Fischel-bölcseletet is értelmezni:

Természetesen ha az aberráltak egymást pórázon vezetve, kutyának öltözve, egymást ostorozva, egymásra vizelve stb. jelennek meg nyilvánosan, saját fétisük és perverzitásuk részévé teszik az ebbe bele nem egyezőket pont annak exhibicionista természete miatt. Nevezheti ezt Fischel „ünneplésnek” vagy „saját maguk méltatásának”, a manipulatív szójátékon túl mindez perverz szexuális aktus marad. (És persze egy egészséges társadalom nem tűrhet nyilvános, normalizált perverzitást, akkor sem, ha „nem látja senki” éppen, akit akarata ellenére vonnának bele az aktusba.) Mielőtt kitérnénk Fischel ennél is degeneráltabb narratíváira, cikkének következtetését érdemes idézni, mert megtestesíti a „fóbiásoknak” nevezett normális emberek félelmeit, amit arroganciájának köszönhetően Fischel büszkén hirdet:

Miután tehát megtudtuk a docens úrtól, hogy a gyerekek érdeke a deviáns nyilvános szexbe való beavatás és „látókörük tágítása”, illetve az igazi ellensége ezen progressziónak a hagyományos heteroszexuális családmodell, nem lesz túl meglepő, hogy könyvében (mert az ilyeneknek az is jár, egyetemi kiadásban) a halottakkal, állatokkal és gyerekekkel való szexuális aktust is normalizálja vagy  bagatellizálja.

Tetemek, állatok, gyerekek, zsidók

Fischel számunkra itt témába vágó könyvét 2019-ben adta ki a Kaliforniai Egyetem kiadója, a UC Press. Ebben a zsidó docens a szexuális aktust érintő beleegyezés kérdéskörét járja körül. A szerző például elítéli a transzszexuális megtévesztők törvényi felelősségre vonását, mondván, ha megtévesztéssel folytatnak szexuális viszonyt valakivel (ellenkező neműnek adva ki magukat), megérdemlik, és eleve nincs is igazi megtévesztésről szó, hiszen – szerinte – a „transzneműek” azok, aminek nevezik magukat. Szerinte ez a helyes álláspont, mert ez megvédi a „transzneműeket” a „fóbiás esküdtektől és bíráktól”, illetve „megkönnyítik [nekik] a szexuális autonómiát” (Joseph J. Fischel: Screw Consent: A Better Politics of Sexual Justice, 2019, 96. o.).

A szerző mindezt egy olyan történet kontextusában írja, amiben egy idősebb lány magát fiúnak kiadva vett rá az interneten egy lányt párkapcsolatra, majd amikor találkoztak, szexuális aktusra. Hasonló volt 2020-ban, amikor egy 21 éves pszichopata leszbikus, Gemma Watts tinédzser fiúnak adta ki magát, befolyásolható és nyilván nem túl okos tinilányokat manipulálva, akár szexre is. A kb. 50 áldozata között volt 13 éves is. Jellemzően, a nyilván eleve sérülékeny és instabil lányok közül többen öngyilkosságot kíséreltek meg az elárultság és kizsákmányoltság érzete miatt, amit a deviáns okozott nekik (bár Watts nem „transznemű”, a docens logikája rá is illeszthető). Fischel szerint a beleegyezés ott helyben történik, így amibe beleegyezett a lány, az történt – hogy mindez megtévesztésen alapul, Fischel számára nem lényeges, sőt, szerinte a „transznemű megtévesztés” egy fóbiás klisé, a fejezet egészéből pedig az rajzolódik ki, hogy valójában maga a „transzember” az áldozata a kirekesztő társadalomnak. Szerinte: „ezek a politikai és szociális körülmények [diszkrimináció stb.] relevánsak a »transznemű megtévesztés« bármilyen figyelembevételekor, mert a »megtévesztés« volt talán történelmileg a legáltalánosabb szóhasználat, melyen keresztül a transzneműek jogait eltörölték, és a transznemű életeket patologizálták, lealacsonyították vagy rövidre vágták.” (I.m., 99. o.) Véleménye szerint megtévesztésnek tartani a megtévesztést egy „sztereotípia, mely diszkriminációt, lealacsonyítást és brutalitást racionalizál és ihlet.” (I.m., 100. o.) Mint a bevezetőben írja: „a vádlott nemi önazonossága, stilizálása és kifejeződése nem szabadna, hogy a partner általi szexuális beleegyezést eltorzítsa.” (I.m., 67. o.) Máshogy megfogalmazva: a megtévesztettnek el kéne fogadnia a megtévesztést. A deviáns perverziójának alapja („hogy nőként szexeljen”) Fischel szerint fontos „morális és jogi” szempont: „[A transzszexuális] nemi önazonossága és az ő döntése azt illetően, hogy felfedi-e azt az önazonosságot, és ha igen, mikor, lehet alapvető része [a transzszexuális] szexuális autonómiájának: abbéli képességének, hogy nőként szexeljen” (I.m., 115. o.)

A docens úr érvelése ennek kapcsán is jellemző, ahogy a választott hasonlata is az: felvázol egy elképzelt történetet, amiben „egy fickó elmegy a buzibárba, hogy megöklözzék”, majd miután partnere tapasztalt mindebben és a „fickó” is élvezi azt, ha kiderül később, hogy a partnerének protézises műkeze van, „Szexuális bántalmazást hajtott-e végre az öklöző veterán megtévesztéssel és félrevezetéssel, hiszen az öklözéshez a normatívan használt dolog a biológiai kéz?” – teszi fel a kérdést a szerző, majd választ is ad rá: „Nem” (I.m., 105. o.). Természetesen ez a tipikus félrebeszélés esete, hiszen a transzszexuális deviáns esetében a megtévesztés abban rejlik, hogy ki is ő valójában, hogy kivel egyezett bele az aktusba a megtévesztett illető, nem az, hogy mellékes, kevésbé fontos részlet kapcsán nem volt őszinte, vagy nem jelezte azt előre.

Fischel pocsék szakértelmét (annak ellenére, hogy a „queertanulmányok” szakértője elvileg), avagy részrehajlását (esetleg szándékos manipulációját) jól mutatja a következő részlet: „Ezen írás idejekor 11 transznemű embert öltek meg 2017 első felében, akik mind színesbőrűek voltak, ami egy a már eddig is csillagászatian magas éves transznemű nőket érintő emberölési rátának a növekedését jelenti az Egyesült Államokban.” (I.m., 98. o.) Közben ha a hivatkozásul megadott tanulmány említett oldalait elolvassuk, ezt találjuk: „Bár a nemi identitással kapcsolatos gyűlölet-bűncselekményekről semmilyen szövetségi statisztika nem állt rendelkezésünkre ezen cikk írásának idejekor” (Lee és Kwan, 2014). Az írás (és hivatkozásai) súlyosan spekulatívak, így empirikus adatnak nem tekinthetők, hiába állítja be ezt úgy Fischel. Valóban, többen rámutattak már (lásd itt vagy itt), hogy a szinte mindig néger transzszexuálisok gyilkossági eseteiben a nagy kockázattal járó életvitel (prostitúció és kábítószerek), semmint a „nemi identitás” az alapvető ok, ráadásul az elkövetők is zömében négerek (vagy transzszexuálisok). Továbbá: „Az adatok arra utalnak, hogy a transznemű emberek alapvetően nincsenek kitéve a gyilkosság magasabb kockázatának, mint a cisznemű [normális] emberek, de a színes bőrű, fiatal transznemű nők esetében bizonyosan nagyobb ez a kockázat.” (Stotzer, 2017) Ahogy a négerek és éjszakai életet élők esetében eleve.

(A folytatásban mélyebbre hatolunk Fischel könyvében, az állatokkal, holttestekkel és gyerekekkel folytatott fajtalankodás témáit feszegetve, majd a pedofíliát normalizáló egyéb újabb-régebbi írások és könyvek bemutatásával eljutunk a „miértekhez” és a „hogyanokhoz” is.)

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info