Boldog mátyásföldi életemben lovakat is tartottam odahaza. Csodálatos évek voltak, bár az ilyesmit csak az tudja igazán értékelni, aki nem fintorodik el a trágyaillattól (bizony, illattól, nem szagtól), meg a hajnali kelés, zabolás, csutakolás sem idegen tőle. Mondanom sem kell, akkori írásaimból sűrűn visszaköszöntek a lovas kalandok, csikótörténetek, állatorvos- és kovácshistóriák. Az olvasói visszajelzések zöme kifejezetten ösztönözte „lóújságírói” munkámat, bár kaptam olyan levelet is: mire kérkedek én annyira a lovaimmal, amikor még Petőfi Sándor is csak az „anyám tyúkjával” állt elő… Dehogy akartam én kérkedni, az munkált bennem, hogy abból a világból is érkezzék életszagú tudósítás, ne mindig az izgága, tenyérbemászó nagyvárosról menjen a szó, hiszen szegény kollégák nagyrészt onnan kényszerülnek fölcsipegetni azt a bizonyos utcán heverő témát. Fontosnak tartottam ezt előadni, mielőtt belekezdek Tüzes lovam történetébe, tudja hová tenni az olvasó a szerzői szándékot.
Egy háromesztendős szürke (városi ember fehérnek mondaná) lovat képzeljünk magunk elé. Apajról került hozzám Tüzes, van ennek már harminc éve is. Magam választottam ki a száguldó ménesből. Azt ott, ni! – mutattam az elviharzó szürkére, de szinte még ki sem nyújtottam a karomat, a ménesgazda, boldogult Sebestyén Jóska már mondta is ijedten: „Ne! Azt semmiképp se vidd, csak gondod lesz vele.” Későn szólt. Meglátni és beleszeretni Tüzesbe a pillanat műve volt. Nem érdekel, közöltem, mindenképp azt fogjátok ki!
Hazáig nem volt baj, a lószállító trélerről simán levezettem Tüzest, a karámba is készséggel bekocogott, sőt némi hezitálás, horkangatás után elvegyült a többi négy ló között. Betörését (hiszen nem volt még nyereg alatt) másnap délelőttre terveztem. Én terveztem – ő hallani sem akart róla. Csak elindultam felé a kantárral, már poroszkált is odább. Nem tudtam a közelébe se menni. Bevethettem akárhány trükköt – zabos vödör zörgetése, kockacukor kínálgatása, mellésunnyogás másik ló mögül, efféle –, nem ért semmit. Teljes órán át ügyetlenkedtem körülötte hasztalan. (Ráadásul a leendő lóbetörés hírére idővel a fél környék ott bámészkodott – később nevetgélt – a karámkerítésnél. Vöröslött is a fejem mérgemben.) No, majd este, ha beporoszkál a bokszba, okoskodtam, odabent majd megfogom, kötőféket rakok rá, úgy marad reggelig. Akkor pedig betöröm, be én! Legalábbis így gondoltam. Bemenni még bement a bokszba a briganti, de amikor megjelentem a deszkabejáratnál, fülét hátracsapva már farolt is felém. Nem erőltettem a barátkozást. Hogyan nézne ki sziluettem az istálló falán…
Ugyanez történt másnap és harmadnap is, sőt egész héten. Végül úgy döntöttem, okos enged, túladok Tüzesen mielőbb.
Azám, de hogyan? Ahhoz meg is kéne előbb fogni!
A kupecemberrel, aki Mercedes sportkocsijával másnap megjelent a karámnál, hamar megalkudtam. Ránézett az én gyönyörű szörnyetegemre, és mondott egy árat. Nem akartam én alkudni, nyerészkedni, dehogy. Csak vigye isten hírével mielőbb! A következő délelőttre beszéltük meg, hogy jönnek a lóért, nekem csak annyi a dolgom, hogy kötőfékkel a fején átadjam. „Csak” annyi…
A kétségbeesett emberből előjön a kreativitás. Közelünkben lakott az állatkert egyik orvosa, telefonon vázoltam fel a helyzetet. „Doktor úr, ön naponta oroszlánok meg gorillák közt jár-kel, nyilván nem gond megzaboláznia ezt a csibészt.” Fél óra sem telt el, a doktor ott állt a házunk előtt, kezében akkora mordállyal, hogy azon csodálkoztam, hogyan bírta betuszkolni az autóba.
Csak a második injekciólövés hatott, de az én lovam még attól sem terült el, csupán megfontoltabb lett a járása, meg a tekintete lett egy kicsit más. Meg az én tekintetem is, mert Tüzes odaporoszkált hozzám, s megadó, szinte nyájas tekintettel hagyta, hogy föltegyem rá a kötőféket.
Másnap, amikor megjelentek a kupec emberei, már újra a régi volt – de a tekintetében valami végtelen szomorúságot láttam. Míg fölrángatták, föltuszkolták szegényt a trélerre, egyfolytában magamon éreztem az én vonagló lovam vádló tekintetét. Pillanatra megfordult bennem, kiáltanom kéne: ne, mégse vigyétek! De aztán nem szóltam semmit.
Ha eszembe jut ez a történet, ma is szégyellem magam.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
