Naivan más uniót képzeltünk magunknak, de az ellentábor sem lehet elégedett.
Európa (főnév): földrész, amely Afrika fölött és Ázsiától nyugatra található. A WikiSzótár ezt a meghatározást adja, a következő példamondatokkal: „Magyarország Európa egyik országa”; „Európa számos különböző kultúrájú nép otthona”. Szerintünk is így van. És a túloldal szerint? Ők felettes ént, politikai rendőrt látnak Európában, amely előbb-utóbb megmenti végre őket a magyar kormány uralmától. Nem lánctalpakkal teszi – Európának nincs is sok lánctalpasa, és azok közül is sokat Ukrajnának adott –, hanem az uniós pénzek megvonásával, ilyen-olyan eljárásokkal. Előbb vagy utóbb így lesz ez, remélik ők, a túloldalon.
De már csalódottak, fásultak. Az ő Európájuk, vagy amit annak hisznek, minden paláver és csinnadratta dacára tizenhárom év alatt sem sietett a megmentésükre. Ez pedig hosszú idő, és ezt ők is tudják. A Facebook-fotóikon ők sem úgy néznek már ki, mint 2010-ben, sokan közülük megöregedtek vagy nincsenek fotóképes állapotban, az ital és a cigi csendben végzi a dolgát, egyesek közülük már nem is élnek. Ismert liberális értelmiségiek nagyra nőtt csemetéje mondta 2013 körül, szűk körben, magát büszkén kihúzva, arra a kérdésre, hogy mi szeretne lenni: Bajnai Gordon külügyminisztere. (Nem Korányi Dávid volt.) Ma már aligha bízik ilyesmiben – nem buta fiú. Egy másik távoli ismerős nagyon lelkesen kampányolt, önkénteskedett az ellenzék javára 2018 tavaszán, de akkor sem jött össze nekik, ami 2006 óta soha nem sikerül. 2022-re az illető elfáradt, már egy gyufaszálat nem tett keresztbe. Egyesek közülük kivándorolgatnak – kitántorognak, ahogy József Attila írta.
De valóban annyira hiányoznak-e, mint magukról feltételezik?
A barátaim közül én vagyok szinte az egyedüli, akinek a gyerekei Magyarországon élnek. Ez nagyon rossz az országnak, és ezen belül a munkaerőpiacnak
– kesereg Simor András volt jegybankelnök egy izraeli lapban.
Mintha nem ugyanabban az országban élnénk. Az elmúlt hetekben sok helyütt jártam a színházi olimpiától kezdve sportlétesítményen és népszerű kirándulóhelyen át könyvbemutatóig és pódiumbeszélgetésig – mindenütt sok-sok fiatal arc. Ha ma bárhol magamnál idősebbnek tűnő munkavállalót látok, feltűnik, pedig ötvenhárom évesen nem készülök még a temetőbe. Valahogy sehol nem tör rá az érzés az emberre: úristen, hol vannak innen a Simor barátainak a gyerekei?!
Apropó, külföldre település. A 2003-as EU-csatlakozási népszavazás előtt nem az volt a nagy reklámszöveg, hogy milyen jó lesz ez az Európai Unió, hiszen például külföldön is munkát tudunk vállalni?! Persze gyorsan kiderült, nem eszik olyan forrón a kását, azonnal csak a britekhez, az írekhez meg a svédekhez mehettünk, a különösen a szakembereinknek kulcsfontosságú német és osztrák munkaerőpiac csak hét év késéssel nyílt meg. Akkor meg – már 2011-et írtunk – ráfogták, hogy „a Zorbán” elől mennek el az emberek. Nem inkább a 2008–10-re kialakult súlyos gazdasági helyzet elől vagy amiatt, hogy az itteni fizetésükből nem tudták törleszteni a devizahitelük megugrott részleteit, mert senki nem védte meg a bankoktól az érdekeiket a Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején? Á, dehogy!
Azt is mondták, szabadon közlekedhetünk az unióban. Ez valóban jó dolog, főleg annak, aki jár külföldre. Aki állt valaha sorba három napra érvényes belga átutazóvízumért, értékeli ezt. Aztán kiderült, hogy így persze Salah Abdeslam, a párizsi terrortámadások kitervelője is lazán leparkolhatott a Keletinél – amit őszintén irigylünk tőle –, volt guantánamói őrizetesek átjáróháznak használták hazánkat Bosznia és Nyugat-Európa között, a törvénytelen bevándorlók pedig átcsörtetnek rajtunk, mint vaddisznó a makkoson. Hja, kérem, a szabadságjogoknak áruk van a biztonság oldalán! De azt igazán nem gondoltuk volna, hogy amikor majd kerítést építünk védekezésül, akkor mi leszünk Európa rossz emberei. Mégpedig azért nem, mert nem mélyültünk el kellően az úgynevezett európai értékek kérdésében. Pedig kellett volna.
Valamikor magunk is hittünk abban, hogy a szabadság, demokrácia, jog szavaknak konkrét, körülhatárolható értelmük van. Valójában azonban a politika, jelen esetben az európai uniós politika ezekkel bármikor visszaélhet a mi kárunkra. Nem ők az elsők.
A Kádár-rendszer elején, miután éppen százakat végeztek ki 1956 miatt, tízezreket ítéltek el, illetve internáltak, az új büntetőkódex már az elején leszögezte: feladata, hogy védje az állampolgárok személyét és jogait. Mit jelentett ez? Semmit, ez a fogalmak közönséges kiforgatása volt. Ma ezt az európai intézmények művelik előszeretettel, politikai fegyverként forgatva a szabadság, a demokrácia, a jog fogalmait, amelyekben – ezek szerint naivan – valamikor hittünk. És azért van szükségük erre, mert az igazságot – miszerint nem hajlandók elfogadni, hogy egy tagország, pláne egy közepes jelentőségű tagország ne álljon be a sorba, hanem a saját útját járja – nem mondhatják ki nyíltan. Nem lenne demokratikus…
Amikor EU-tagok akartunk lenni, tudtuk, hogy alkalmazkodnunk kell. Magyarország ugyan kommunista, a korabeli szóhasználat szerint szocialista ország, a szovjet érdekszféra része volt 1990-ig, de már jóval korábban alkalmazkodni kényszerült a nyugati világ bizonyos kényszerítő tényezőihez, mint a COCOM-lista vagy az úgynevezett legnagyobb kereskedelmi kedvezmény az amerikaiaknál. (Apám például a Kádár-rendszer egyik technokratájaként már 1980 körül kapott egyeztetésre Washingtonból egy Fallen Bailey nevű világbankos tárgyalópartnert. Magyarországnak pénzre volt akkoriban is szüksége.)
1990-től, már a rendszerváltás után részesülhettünk az Európai Unió – akkor még Európai Közösségek – kezdetben kifejezetten hazánkra és Lengyelországra kidolgozott PHARE-pénzeiből. Tudtuk, hogy az uniós csatlakozás után nagyságrendileg nagyobbak lehetnek ezek a források, és számítottunk is rá, hogy részesülünk majd belőlük – ha már egyszer az unió kinyilvánított célja, hogy közelebb hozza egymáshoz a gazdagabb és a szegényebb vidékeket. Azt gondoltuk, nemcsak szerződések rögzítik, hogy nem alamizsnaként vagy kegyként kapjuk ezeket az uniós pénzeket, de morális jogunk is van hozzájuk. A 90-es évek elsietett privatizációjának következtében ugyanis a nyugati országok cégeinek szabályosan az ölükbe hullott a tőkehiányos magyar vállalatok jó része. Elég csak a magyar cukoripar bedarálására gondolni. Ebben is naivnak bizonyultunk.
Az uniós pénzcsap politikai fegyver annak kikényszerítésére, hogy a magyar kormány vagy álljon be az európai fősodorba a migráció, a gender vagy a háborús politika kérdésében, vagy pedig bukjon meg. Csak ezt nyíltan nem mondhatják ki. Azért nem, mert ezzel ki kellene mondaniuk, hogy nem fogadják el hárommillió magyar polgár választási akaratát 2022-ből. Ezt pedig még ők sem engedhetik meg maguknak. De folytatódni fog az anyagiakkal zsarolósdi, a vizsgálóbizottságosdi, a jelentéstevősdi. Ha sikeres lesz az európai jobboldal, akkor csak a 2024-es EP-választásokig tart ez így. Sok-sok másban is naivak voltunk még. Azt hittük például, ha már egyszer az EU kész jogi paradicsom, akkor a határon túli magyarok sérelmeit is orvosolni fogja. Nem tette, sőt az EU-n kívüli Szerbiával jobban alakult a viszonyunk, mint az uniós Romániával vagy Szlovákiával. Nem gondoltuk volna, hogy az uniós vakcinabeszerzés a vakcina be nem szerzését jelenti. Azt sem láttuk előre, hogy az EU Ukrajna-politikája amerikai politika lesz, majd amikor az lett, kiderült, hogy ellenvetésnek sincs helye.
Pedig régen lelkesek voltunk. 1997-ben itt járt Jacques Chirac francia elnök, és ránk kacsintva azt mondta: 2000! Négy évet tévedett. 2003-ban Medgyessy Péter kormányfőként azt mondta, 2008-ban bevezetjük az eurót. Ő mostanáig már tizenötöt. De mostanra mi is megváltoztunk. Nem sürgős a dolog. Más Európát akartunk. Nyitunk még cukrászdát Bécsben? Inkább az unokáink Bahmutban. Talán.
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
