Amikor Kubában jártam egyetemre 1985-1986-ban, kedves egyetemi élményem volt az ideológiai oktatás.
A sajátos kubai felsőoktatás érdekessége volt – s ma is az -, hogy egyrészt van a hivatalos ideológia, másrészt minden más tárgy, s alig van köztük érintkezési pont. Ez teljesen új élmény volt mind korábbi szovjet, mind magyar tapasztalataimhoz képest.
A szovjet iskolában még fizika órán is volt „vörös farok”, hogy pl. „ez és ez is bizonyítja a Marx és Lenin féle objektív materializmus igazságát”. Ezzel szemben a kubai egyetemen a bölcsészkaron se volt alkalmazva a marxizmus. Simán előadtak egyenesen vallásos magyarázatokat pl. irodalomtörténet tárgyban.
Persze volt kötelező ideológiai tárgy, de teljesen külön.
S ez sajátos módon nem számított rendszerellenességnek. Simán lehetett olyanokat mondani, hogy „támogatom Fidelt és a forradalmat, de nem vagyok kommunista”. Ma ez még inkább így van. A mostani kubai rendszer immár a vallást se üldözi, természetesen csak akkor, ha a vallás keretein belül nem folyik ellenzéki tevékenység. De immár semmi gond azzal, hogy valaki azzal jön, hogy ő pl. katolikus, s katolikusként híve a rendszernek.
Még az egyetemi diákszervezet, az UJC – a KISZ kubai verziója – is így működött. Míg az úttörőség ugyanúgy működött, mint Kádár Magyarországán, azaz minden diák de facto kötelezően tag volt, az UJC elit szervezetként működött és működik máig. Azaz 15-30 éves korban lehetett tagnak lenni, de egyrészt ki kellett érdemelni jó tanulmányi eredménnyel a tagságot, másrészt ideológiai elköteleződést is jelentett, azaz nem lehetett úgy, mint Magyarországon, ahol a KISZ lassan az ideológiamentes bulizás fedőszervezetévé vált.
Amikor én tanultam a Havannai Egyetemen, kubai diáktársaim alig 20 %-a volt UJC-tag. Hozzá kell tenni: Kubában eleve mindenkit felvettek egyetemre egy bizonyos szint feletti középiskolai osztályzat alapján, így nem is kellett az UJC-tagság, hiszen az nem jelentett előnyt.
S mivel a kubai kommunizmus jóval fiatalabb volt a magyarnál, s különösen a szovjetnél, még voltak emberek, akik vitázni próbáltak. 1985-ben még 25 év se telt el a kubai kommunizmus bevezetésétől. Fidel Castro alig 1961-ben nyilvánította ki, hogy ezentúl a „forradalom” kommunista irányt vesz.
Szóval emberek mertek vitázni az órán, ami pl. a szovjet rendszerben elképzelhetetlen lett volna. Ehhez persze hozzájárult az említettek mellett a latin jellem is, ami mindenképpen lazább.
Egyik érdekes ügy a következő volt: a belső ellentmondás, inkoherencia a marxizmus-leninizmusban. Hiszen egyrészt az állítja az eszme, tudományos alapokon áll, a tiszta valóságot veszi alapul, tényekre épít, ellentétben mindenféle idealista és vallásos eszmékkel. Másrészt viszont küzd valamiféle új embertípusért, mely jelenleg biztosan nem létezik. Ez a 2 egyszerre nem megy sehogy se.
A konkrét téma: ha megvalósul a végső kommunizmus, azaz minden javak ingyenesek lesznek, akkor hogyan lesz elérhető, hogy egyrészt ne legyen pazarlás, másrészt, hogy az átlagember akarjon bármit is dolgozni. Erre persze megvolt a szabványos válasz: jelenleg még az átlagemberre hatnak a kapitalista, polgári értékek, így önzően nem akar dolgozni, viszont korlátlanul habzsolni akar, de majd a tökéletes kommunista jövőben nem így lesz, akkor az átlagember egészen másképp fog hozzáállni a dolgokhoz.
Felmerült: de hisz immár 2 évtizede kommunista rendszerben élünk, s ennek semmi nyomát nem látjuk, az átlag kubain nem hogy nem látszik, hogy ne hatna rá az elavult polgári értékrend, hanem még inkább hat, lásd álma a fogyasztás. Hogyan lehet, hogy ez nem csak Kubában, de a fejlett európai szocialista országokban is így van, azaz ott se látható, hogy az emberek egyre emelkedettebb lények, s immár nem akarnak árukat habzsolni? Hiszen még a legjobbak, pl. a szovjet ösztöndíjasok Kubában se ilyenek: lám, a szovjet diáklányokon is jobban látható az új farmernadrág és magassarkú cipő iránti vágy, mint a forradalmi hevület.
Egy okos diák még bele is döfte a kést a marxista tanba, azzal, hogy levonta a következtetést: nem lehet, hogy a marxista-leninista eszme is egyfajta keresztény hit, mely a valósággal küzd? Ahogy a kereszténység elvárta egyes ösztönök visszatartását, pl. a szex gyakorlása irántit, azt be akarta űzni szűk keretbe, nem ugyanezt teszi a marxizmus is, hogy a természetes fogyasztási vágyat akarja leküzdeni, miközben minden jel arra mutat, ez képtelen cél?
Persze az ellenoldal tudott választ adni, bár az halványka lett. Két válasz is lett:
- A jövőben a termelés szintje olyan magas lesz, hogy az már a pazarlást is képes lesz kielégíteni, ami miatt meg fog szűnni a pazarlás, hiszen minek pazarolni, ha van elég.
- Eleve nem feltétlenül szükséges, hogy minden ingyen legyen. Lehet, hogy ez csak a normál emberi szükségletekre fog vonatkozni, nem a luxusra.
A másodikra persze jött a kritika: de hisz ezek szerint akkor mégse fog megszűnni a pénz.
Az elsőre is jöhetett volna kritika, hogy ez amolyan keresztény túlvilági jutalom féle ígéret, de ezt már nem merte senki se mondani, ez már rizikós lett volna: nem hinni, hogy a Forradalom egyre jobban képes majd működni.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
