Legutóbbi tartományi szintű vereségük után egyre kevesebb esélyük van megnyerni a szeptemberi német parlamenti választásokat Martin Schulz szociáldemokratáinak. Bár az Európai Parlament – Magyarországon igencsak kétes megítélésű – egykori elnökének reaktiválása a télen elindította a baloldali pártot a népszerűségi listákon, és már-már meg is szorongatták a kereszténydemokrata CDU-t, most mégis úgy tűnik, Schulz nem lesz képes legyőzni az országot már tizenkét esztendeje irányító Angela Merkelt.
Esélylatolgatásokba bocsátkozni hálátlan dolog, de van olyan nézőpont, amelynek alapján kijelenthetjük, hogy a harsány brüsszeli bürokratának eleve nem sok esélye volt erre. A szociáldemokraták ugyan a CDU-val szemben markánsan baloldali politikát hirdettek, valójában ugyanannyira nyitottak a nemzetköziség, illetve a globalizáció irányába, mint Merkelék. Csakhogy az utóbbi egy-két év szerte a világban lebonyolított választásait látva egyre többen vélik úgy, hogy ma már a politikai erők közti versengésben nem a baloldali-jobboldali felosztás, inkább az úgynevezett nativista–globalista szembenállás a mérvadó. Euroszkepticizmus, bevándorlásellenesség, globalizációkritika – ez jellemzi a fősodorhoz tartozó pártoktól élesen elkülönülő nativistákat. Velük szemben állnak a nemzetközi egyezményeket és együttműködést pártoló, illetve a nemzetközi kereskedelem akadályait lebontani vágyó globalisták.
http://mno.hu/
Világméretű jelenség ez, amely a francia elnökválasztáson igencsak markánsan megmutatkozott, amikor két, egymástól gyökeresen eltérő világnézetű jelölt, a globalizációpárti Emmanuel Macron és a nacionalista Marine Le Pen nézett farkasszemet egymással. De a nativista–globalista szembenállás megfigyelhető volt az amerikai elnökválasztáson, sőt – bár ott nem konkrét jelöltek versengtek – az Egyesült Királyság európai uniós tagságáról döntő brexitnépszavazáson is.
Kis túlzással elmondható, hogy a nemzetköziségben ugyanannyira bízó Martin Schulz ebben a koordináta-rendszerben mindössze egyfajta fapados Angela Merkelként képes megjelenni. Hiszen míg a kancellár asszony – néhány megkérdőjelezhető döntése ellenére – gazdaságilag jó helyzetbe kormányozta a válság utáni Németországot, addig az európai uniós projekt, amelynek Schulz az egyik arca lett, még mindig akadozik. Merkelt sokan bírálják a bevándorlás – vélt vagy valós – félrekezelése, illetve a Willkommenskultur körüli hercehurca miatt, ám a kritikusok aligha fognak helyette a minduntalan a közös európai bevándorláspolitika szükségességét hangoztató Schulzra szavazni.
Ezeknek a választóknak jobb híján marad a populista, bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak (AfD) párt. Hogy a nativista–globalista szembenállásban mennyire elmosódnak a határok a klasszikus jobb- és baloldal között, jól mutatja az AfD szavazóinak sokfélesége: radikálisan bevándorlásellenes szélsőjobbosok éppen úgy vannak köztük, mint az egykori keletnémet területekről származó, állást hiába kereső, alapvetően baloldali érzelmű emberek. Ennek ellenére fontos megemlíteni, hogy jelenleg számukra nem sok esély mutatkozik arra, hogy országos szinten átlépjék a 10 százalékos lélektani határt.
Az eddigi viszonylag jó AfD-szereplés ugyanakkor azt mutatja, hogy még a náci múlttal látványosan szakító, történelmét szigorú pedantériával feldolgozó Németországban is van igény a nacionalizmusra. Az AfD ebben a légüres térben tudott megtelepedni, a menekültválság alatti zűrzavar a határokon, az identitásválság, valamint az országban elkövetett kisebb-nagyobb merényletek ráadásul mind nagyobb támogatottságot biztosítottak a pártnak. Ám ezt az identitásválságot, ellentétben Schulzcal, Merkelék is észrevették. Thomas de Maiziere belügyminiszter tízpontos iránymutatása – amelyben kifejti a Németországban kívánatos viselkedési normákat – éppen erre a felismerésre példa. Vagyis a CDU anélkül tud elszipkázni szavazókat a szélsőjobbosoktól, hogy különösebben szóba állna velük. Ezzel szemben – innen nézve úgy tűnik – Schulz pontosan azt a káros irányt követi, amely az újonnan megerősödött nativisták teljes kizárásával nem vesz tudomást a valóságról. Ahogy többször ki is fejtette, nem hajlandó szóba állni a vezetőikkel. Ami talán működhetne is, amennyiben az utóbbi tizenkét évben ő vezette volna ki az országot a válságból, nem pedig Merkel. Így azonban egy olyan, alapjában véve kipróbálatlan jelölt néz farkasszemet a rutinos kancellárral, aki nemcsak hogy kevésbé népszerű, de ezenfelül még el is zárkózik a társadalom egy részétől. Hasonlóval a magyar balliberális oldal is próbálkozott, amikor megpróbálták „karanténba zárni” a Jobbikot – ami olyan remekül sikerült, hogy azóta a Jobbik lett a második legerősebb magyar párt, a baloldali és balliberális pártok pedig hősies harcot vívnak a túlélésért.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.05.22.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
