A Jász-Nagykun-Szolnok megyei Martfűn a közelmúltban bő fél évszázaddal korábbi divat szerint öltözött emberek népesítették be a város utcáit, ahol Sopsits Árpád filmrendező idézte fel a szocialista Magyarország egyik legsúlyosabb gyilkosságsorozatát, amely a magyar igazságszolgáltatás nagy tévedésének számít mindmáig. Cikkünkben a történet fontos szereplője is megszólal.
Összesen hét nő esett áldozatul a martfűi rémként emlegetett gyilkos 1957-ben kezdődött tízéves ámokfutásának, közülük ketten élték túl a vele való találkozást, egy esetet pedig nem sikerült rábizonyítani a később Kovács Péterként azonosított tettesre. Az ügy a hazai igazságszolgáltatás történetének egyik legnagyobb tévedéseként vonult be a köztudatba, mert a levert forradalom utáni gyakorlatnak megfelelően hosszú időre ártatlan ember került börtönbe. A valódi gyilkos közben némi szünet után zavartalanul folytathatta tevékenységét. A valóság három oldala – A martfűi rém munkacímű film története a forradalom utáni idők sötét világának bemutatása mellett felidézi az egykori eseményeket.
Az első áldozatot, Szegedi Margit cipőgyári munkásnőt 1957. július 22-én találták meg betört koponyával egy árokban, és a rendőrség nagyon gyorsan produkált egy gyanúsítottat Kirják János cipőgyári munkás személyében, aki gyengéd érzelmeket táplált a későbbi áldozat iránt. Innen már egyenes út vezetett a vádemelésig, mivel a feltételezés szerint ő állt véres bosszút a visszautasítás miatt a lányon. A rendőrségi kihallgatószobában mindent bevalló Kirjákot előbb halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.
Mialatt a börtönben volt, újabb gyilkosságok követték egymást a környéken, melyeket a rendőrség hosszú ideig nem hozott összefüggésbe sem az első esettel, sem egymással. A film forgatókönyve szerint végül a rémmesévé duzzadt történetet egy Budapestről érkező, vagyis kívülálló, fiatal, lelkiismeretes ügyész oldja meg, akinek a már lezárt ügy elemeit újra összerakva, a helybéli kollégák ellenállását is leküzdve sikerül eljutnia a valódi tetteshez.
A Martfűn és környékén játszódó filmhez helybéli lakosok adták a statisztákat, volt köztük olyan is, akiről kiderült, hogy egykor édesanyja is szerepelt a valódi gyilkos halállistáján. Egyvalaki ellenben mindvégig hiányzott a helyszínről, igaz, őt nem is kereste senki. A velem szemben ülő idős úr Barna Bálint, a martfűi gyilkosságsorozat egyik kulcsembere, egykori szolnoki vizsgálóügyésze. Nevére levéltári kutatás során bukkantam, és szinte véletlennek köszönhető, hogy személyesen is találkozhattunk. Az ügyész úr a mai napig pontosan emlékszik arra az időre, amikor sikerült kihoznia a börtönből az ártatlanul elítélt Kirják Jánost, majd bírái elé juttatta Kovács Pétert, az igazi martfűi rémet.
– Engem nem kerestek meg a filmforgatás során, bár nevem az időközben elhunyt Szabó Zoltán kollégáméval együtt az ügy számos iratán olvasható – mondja az ügyész, majd belefog a máig emlékezetes bűnügy történetébe. – Amikor 1968-ban a főügyészségre kerültem, Kirják sokadik kegyelmi kérvényét rám osztotta a főügyész. Olyan hibákkal teli nyomozási és bűnügyi eljárással szembesültem, ami azonnal felkeltette a gyanakvásomat. Az újabb nyomozás, melyet én rendeltem el, úgy indult, hogy – dacára annak, hogy az első gyilkosság feltételezett tettese börtönben ült – az időközben történt újabb eseteket összefüggésbe hoztunk az első támadással. Kirják, aki a martfűi cipőgyárban dolgozott, megkörnyékezte Szegedi Margitot, mivel tetszett neki a lány, de olyan bután tette, hogy egyből őt vették elő, így ítélték el.
Barna Bálint perújítási eljárást kezdeményezett az ügyben, melyet elfogadott a legfelsőbb bíróság. Kirják János akkor még börtönben volt, de amikor a nyomozás során újabb részletek kerültek napvilágra, szabadlábra helyezték, tovább nem követték az életútját. Az egykori ügyész számára, elmondása szerint, az volt a lényeges, hogy az ártatlanul elítélt ember kikerüljön a börtönből. Arra a kérdésre, hogy egyáltalán miként kerülhetett valós bizonyítékok híján Kirják rács mögé, ma már megdöbbentőnek tűnő válasz hangzik el.
– Akkoriban nem volt ritka a kényszervallatás, hiszen ez 1957-ben történt. A forradalom leverése utáni zaklatott időben könnyű volt Kirjákot rávenni egy beismerő vallomásra – mondja Barna Bálint. – Bebizonyosodott, hogy verték a börtönben, de még a tárgyalásra menet is folytatódott a megfélemlítése. A börtönőr mellett – szabálytalanul – oda is a vallató rendőr kísérte, s közben gyúrhatta, nehogy visszavonja a vallomását – avat be a korabeli eljárásba az ügyész.
Az újabb eljárás során nyilvánvaló volt, hogy a további gyilkosságok az 1957-es üggyel együtt sorozat részei, és egyetlen ember áll mögöttük. Barna Bálint mint nyomozóügyész és Szabó Zoltán, az ügyészségi nyomozócsoport vezetője végigjárta a bűncselekmények színhelyét, s arra a következtetésre jutottak, hogy a tettesnek gyorsan kellett mozognia, vagyis feltehetően gépkocsija van, mivel nem ott követték el a gyilkosságokat, ahol a holttesteket megtalálták. Ekkor került Kovács Péter a vizsgálati körbe, bár személyes körülményei a gyanúsítás ellen szóltak. Békés, családszerető ember hírében állt, pontosan járt a munkába, de ott volt abban a kocsmában, ahol halála előtt az a nő is tartózkodott, akit az öcsödi hídról dobtak a vízbe. Ezen a ponton hajszál híján megfeneklett a nyomozás, mivel Kovács vállalati gépkocsiját, melyet munkaidő után engedéllyel a lakása előtt tartott, időközben kiselejtezték, bontóba vitték.
– Elmentünk a budapesti bontóba, és óriási szerencsével még megtaláltuk a vezetőfülkéjét, amelynek ablakát feltekerve olyan foltokat észleltünk rajta, amelyeket emberi vérként határoztak meg a szakértők – eleveníti fel a nyomozás talán legfontosabb pillanatát az ügyész. A gyilkos ebben a kocsiban mezteleníthette le azt az áldozatát, akinek úgy körülmetszette a melleit, hogy azokat nem is találták meg, csak magát a holttestet. Innen már Kovács Péter lett a nyilvánvaló gyanúsított, őrizetbe vették és rendszeresen kihallgatták. Barna Bálinték a vallatás során egy jól bevált módszert alkalmaztak.
– Mivel a kollégám kövérkés, joviális, ősz, pirospozsgás ember volt, a jó vallatót képviselte, én meg a szigorút. Amikor már majdnem arra került sor, hogy a kihallgatás során megszakítom a diplomatikus kapcsolatot Kováccsal, jött Szabó Zoltán, aki úgy kezdte, hogy hagyjuk az egészet, beszélgessünk! – avat be munkamódszerükbe Barna Bálint. – Közben lázasan dolgoztunk, minden adatot egybevetettünk, még a cipőgyár pincéjét is átkutattuk a gépkocsi mozgására vonatkozó iratokért. Minden Kovács Péterre mutatott, aki egyébként az utcán nem tűnt volna fel senkinek. Egy kopaszodó, kék szemű, szokványos arcú, olyan 160-170 körüli testmagasságú férfi volt izmos karral, a termetéhez képest elég nagy fejjel. Amikor kihallgattuk, negyven év körül lehetett. Mindenki, aki ismerte, azt mondta, családszerető, békés ember, aki hajnalban jár dolgozni, egyébként mindig otthon van – emlékezett vissza a nyomozás mindennapi rutinjára egykori vallatója.
Közben azért ebben az eljárásban is történtek bakik, de végül ez sem okozott problémát. Kovács Tiszaföldvár határában például fölvett egy 14 év körüli kislányt, elment vele a Tiszáig, megfojtotta, és bedobta a folyóba. A lány karján lévő óra azonnal megállt a vízben, így őrizte halálának az időpontját, de az akkori bűnügyi technikus hullamérgezésre való hivatkozással megsemmisítette a bűnjelet. Szerencsére jegyzőkönyvben is rögzítették a mutatók állását, így pontosan ismerték a halál beálltának idejét, ez egybevágott Kovács gépkocsijának a mozgásával. Közben a kihallgatások során történt egy érdekes eset. Az első áldozatot, Szegedi Margitot 1957-ben egy félig lebontott kisvasút sínjével ütötte fejbe, attól halt meg. Akkoriban kihallgattak egy mozdonyvezetőt, aki a vonatról egy lobogó hajú, sötét alakot látott átmenni a síneken. A kopaszodó Kovács egyszer véletlenül megemlítette az ügyésznek, hogy valamikor hatalmas, lobogó haja volt, pontosan olyan kifejezéssel élt, mint a mozdonyvezető. Barna Bálint hátán végigfutott a hideg, hiszen ez tulajdonképpen beismerés volt. Ezen az úton indultak el, míg végül lassan elkezdett mindent beismerni az így lelepleződött férfi, akinek végül az indítékait is sikerült felfedni a nyomozás során.
– Kiderült, hogy kiskorában egy gyakorlatot vezető tanára olyan cselekményekre késztette, amelyek miatt állatokat kínzott meg, macskát akasztott föl, meg hasonló dolgot csinált – meséli Barna Bálint. – Ez azért fontos, mert tudni akartuk, hogy kegyetlenkedhetett-e. Miután egyetlen nőt sem erőszakoltak meg, utánajártunk a szexuális életének is. Kiderült, hogy komoly problémái voltak a házasélettel. Ez azért volt fontos, mert rájöttünk, hogy a meztelen női test látványára tudott izgalomba jönni, és ilyenkor a fölött végzett önkielégítést. Miután, mint említettem, nemi erőszak nem történt, így ezeket a bűnügyeket egy ilyen ember követhette el – foglalta össze egykori nyomozásának emlékeit az ügyész.
Kovács Péter a bíróságon sem vonta vissza vallomását, mivel abban reménykedett, hogy elferdült hajlamú, terhelt, nem beszámítható emberként megússza a halálos ítéletet. Nem így történt, halálra ítélték, és 1968. december elsején kivégezték. Az első, ártatlan embert elmarasztaló nyomozásban részt vevő rendőröket lassan leépítették, a Kirják-ügy ügyésze pedig távozott a testülettől. Barna Bálintnak a mezőtúri ötszörös gyilkos Burai Árpád mellett ez volt a legemlékezetesebb esete. A martfűi rém története pedig a jóval későbbi móri ügy mellett bevonult a hazai igazságszolgáltatás nagy melléfogásainak históriájába. A most készülő film, amely az ilyenkor szokásos mellékszálak mellett főbb vonalaiban visszahozhatja a köztudatba a régi sötét históriát, segíthet ébren tartani – elkerülendő a hasonló eseteket – a figyelmet.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 14.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
