Gabriel García Márquezt a regényei tették halhatatlanná, elsősorban a Száz év magány, A pátriárka alkonya, a Szerelem a kolera idején. Pedig a kisprózája legalább annyira lebilincselő, mint a nagylélegzetű könyvei.
A Tizenkét vándor novella nem a legismertebb műve, de az egyik legizgalmasabb. Hogy miért, arra a választ maga az író adja meg, aki húsz évig cipelte magával a tizenkét egybefüggő történetet.
Rengeteg vívódás, nekirugaszkodás, át- meg átírás után fejezte be ezt a különös kötetet (amely bevallása szerint a legközelebb áll ahhoz, amit mindig is meg akart írni), valamikor az 1990-es évek elején.
„Végre megtaláltam azt, ami a legjobban hiányzott ahhoz, hogy be tudjam fejezni a könyvet, és amit csak az évek múlása adhatott meg: az idő távlatát.” Bizony, a prózaíráshoz végtelen türelem is kell.
Megjelent a Magyar7 2023/50. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
