Karácsony is őszinte volt, amikor azt mondta, hogy szerinte akkor lesz béke, ha mi, Fidesz-szavazók, megszűnünk. Ezt értjük. Azt viszont nem értjük, hogy milyen az a keresztényi szeretet, amelyik az országot egy kék szalagos átnevelőtáborrá változtatva kíván bennünket kiszabadítani az állítólagos narancssárga karanténből.
Márki-Zay Péter és én nem ismerjük egymást személyesen, és bár több közös ismerősünk is van, nincsen közünk egymáshoz, és jól is van ez így. Hogy mégis tollat ragadtam, azt az október 23-i események inspirálták.
Nem egy helyen voltunk azon a napon. Márki-Zay az 1956 utáni kivégzések főszervezőjének unokájával állt egy színpadon. Én egy másik színpad előtt álltam, azon a helyen, ahol tizenöt évvel korábban magyar emberekre lövetett az akkori miniszterelnök – az említett unoka férje, Márki-Zay szoros politikai szövetségese.
Pusztán ezért a köztünk lévő különbségért azonban nem ragadtam volna tollat. De ha már így alakult, mielőtt a tárgyra rátérnék, engedje meg, hogy megkérdezzem, milyen érzés volt október 23-án egy színpadon állni Dobrev Klárával, a „VV Zsolti” által felkonferált, „nagyon szerető, nagyon érzékeny anyukával”? Vajon eszébe jutott-e közben önnek, hogy voltak más nagyon szerető és nagyon érzékeny anyukák is, például Mansfeld Péter vagy Tóth Ilonka édesanyja, akiknek a gyerekeit ennek a „nagyon szerető, nagyon érzékeny anyukának” a nagyapja kivégeztette? Amiért sem a nagypapa, sem ez a „nagyon szerető, nagyon érzékeny anyuka”, soha nem kért bocsánatot. És eszébe jutott-e, hogy az anyukákon kívül voltak feleségek és gyerekek, akik hiába várták haza a férjeket és az édesapákat, mert őket is kivégezték? Mintegy négyszáz embert.
Vagy eszébe jutott-e önnek Wittner Mária, akit halálra ítéltek, majd kétszáz napig tartottak siralomházban? Aki kétszáz napon keresztül minden este úgy feküdt le, hogy másnap reggel, ébredés után viszik akasztani, majd kétszáz nap után szóltak neki, hogy haha, csak vicc volt, valójában nem is akasztás, hanem életfogytiglan. És hívő katolikusként eszébe jutott-e, hogy a Magyar Katolikus Egyház fejét, Mindszenty József bíborost először több héten keresztül verték, és vetették alá mindenféle fizikai és lelki kínzásoknak, majd bebörtönözték, 1956 után pedig arra kényszerítették, hogy tizenöt évig az amerikai követség épületébe bezárva kelljen élnie az életét? És eszébe jutott-e, hogy mindezeket az ön legközelebbi politikai szövetségeseinek a közvetlen elődei követték el? Azoknak a közvetlen elődei, akik mindezért soha nem kértek bocsánatot, és akikkel ön most egy színpadon állt.
Korábban azt mondta egy interjúban, hogy „nagyon rossz érzés” Szabó Tímeával és Vadai Ágnessel egy szövetségben lenni. Szabadjon megkérdeznem ezek után, hogy milyen érzés volt hallgatni Dobrev Klárát, amikor ott, a színpadon azt mondta, hogy 1956 mindenkié? Mindenkié, köztük nyilván Apró Antalé, Kádár Jánosé vagy a békés tiszakécskei tömegbe lövető Gyurkó Jánosé, akinek száztíz sérült mellett tizenhét ember halála száradt a lelkén. És Fehér József tiszakécskei párttitkáré is, akit ezek után Gémes Mihály plébános mentett meg attól, hogy a feldühödött tömeg meglincselje. Pedig megérdemelte volna. Hát persze, 1956 mindenkié. Ahogyan 1848–49 is mindenkié volt. Például Haynaué is. És ön ott állt október 23-án a színpadon, kéz a kézben Haynau és Kádár örököseivel. Tényleg: milyen érzés volt? Remélem, miután hazament, legalább hányt egyet.
De nem azért ragadtam tollat, hogy mindezt leírjam. Azok alapján, amit öntől az elmúlt években és az elmúlt hetekben láttunk, egyáltalán nem csodálkoztam, hogy oda került a színpadra, ezek közé. Azért írok, mert a békemenet résztvevőjeként érzékeltem és értékeltem azt a figyelmességet, amellyel ön bennünket, kormánypárti szavazókat meglepni kívánt. Azt, hogy a békemenet útvonalán álló fákra, oszlopokra és korlátokra mindenhová kék szalagot kötöttek. Az ön politikai jelképét. Nyilván a bosszantásunkra. Kis fricskaként. Persze ezt ön soha nem vallaná be, hanem azt mondaná, hogy azért, hogy a Fidesz-buborékban élőknek is kinyíljon a szemük. Szigorúan a szeretet jegyében.
Nos, legyen szabad néhány megjegyzést tennem ezen kék szalagokkal kapcsolatban!
Úgy látom, október 23-án ön jó helyre állt. Az ön kék szalagja ugyanis pont olyan, mint a kommunisták vöröse. És pontosan annyi köze van a korrupcióellenességhez és az elszámoltatáshoz, mint a vörös színnek volt azokhoz a munkásokhoz – takarítónőhöz, esztergályoshoz, asztaloshoz, gyári munkáshoz –, akiknek Gyurkó János parancsa következtében Tiszakécskén meg kellett halniuk. Az európai ügyészség, amihez önök az országot csatlakoztatni kívánják, illetve a román mintára létrehozni tervezett korrupcióellenes ügyészség ugyanis nem a korrupció elleni harcnak, hanem az ország külső érdekeknek való kiszolgálásának az eszköze. És nem mellesleg jól használható a politikai ellenfelekkel való leszámolásra. Ha nem hiszi, kérdezze meg az erdélyi magyarokat – bár úgy hírlik, nem nagyon akarnak szóba állni önnel –, hogy miként kézivezérli az Amerikai Egyesült Államok Romániát az úgynevezett korrupcióellenes ügyészségen keresztül. És hogy járulékos haszonként miként használható ez a korrupcióellenes ügyészség az erdélyi magyar közösség megfélemlítésére, az erdélyi magyar vezetők jogtalan letartóztatására és bebörtönzésére.
Ami még a kék színt illeti, tudja, nekünk egy-egy szín nem sokat jelent. Nem sokat jelent a piros sem, a fehér sem és a zöld sem. A három együtt viszont nagyon sokat. Sőt: mindent. De volt ebben az országban négy évtized, amikor e helyett a három szín helyett az országot egy szín uralta: a vörös. Vörös volt a zászló a tanácsházán, a díszlet a falusi kultúrházban, vörös volt a nyakkendő, a csillag, az érdemrend, a diploma, az igazolvány. Az ön politikai szövetségesei, illetve az ő közvetlen elődeik vették el tőlünk a mi három színünket és erőltették ránk a vöröset. Gyűlöltük a vörös színt. Közben pontosan tudtuk, hogy a vörös nem egyenlő a pirossal, még ha a szem egyformának látja is őket. A magyar nyelv – más nyelvektől eltérően – nagyon finom, de egyértelmű distinkciót tett. Volt piros-fehér-zöld zászló és volt vörös zászló. És nem volt vörös-fehér-zöld zászló, és nem volt piros zászló sem. Véletlenül sem kevertük össze, negyven év alatt soha, egyetlen alkalommal sem.
A négy évtized alatt, amíg minden vörös volt körülöttünk, nagyon érzékeny ellenség-barát felismerő rendszerünk alakult ki. Aminek segítségével egészen pontosan meg tudjuk állapítani, hogy ki az a politikus, aki minket, magyarokat képvisel, és ki az, aki idegen érdekeket. Aki – akár hétköznap is – nemzeti színű jelvényt vagy szalagot tűz a kabátjára, az jó eséllyel minket képvisel. Aki ehelyett még egy nemzeti ünnepen is valami mást – például kék szalagot –, az biztosan idegen érdekeket.
Be kell vallanom, hogy csípte a szememet a sok kék szalag. Azt, hogy az önök néhány ezer főt számláló kis összejövetelén egy magyar zászlót sem lehetett látni, elkönyveltük szokásosként. Az, hogy önöknek nem volt olyan élményben részük, mint nekünk, amikor több százezer ember énekelte együtt – sokan könnyes szemmel –, hogy egy vérből valók vagyunk, az az önök baja. Az az önök rendezvénye volt, és mi nem mentünk oda a mi zászlóinkat lengetni. Ezzel szemben önök fontosnak tartották, hogy a saját kék szalagjaikat elhelyezzék a mi rendezvényünk helyszínén, hogy ezzel minket bosszantsanak.
Engedje, hogy megkérdezzem: erre mi szükség volt? Miért okoz örömet önöknek, hogy amikor több százezer ember békésen felvonul, hogy hitet tegyen magyarsága, hazafisága, értékrendje mellett, akkor önök ezeket a békés embereket provokálják, akár egy erkélyről mutogatott O1G táblával, akár egy ablakból lengetett szivárványszínű zászlóval, akár a fákra kötözött kék szalagokkal? Miért? Ez lenne a mindenkit magához ölelő szeretet? Dobrev Klára legalább őszinte volt. Ő azt mondta ránk – úgy hárommillió emberre –, hogy „azokkal nincs is dolgunk”. Nekünk sincs vele. Karácsony is őszinte volt, amikor azt mondta, hogy szerinte akkor lesz béke, ha mi, Fidesz-szavazók, megszűnünk. Ezt értjük. Azt viszont nem értjük, hogy milyen az a keresztényi szeretet, amelyik az országot egy kék szalagos átnevelőtáborrá változtatva kíván bennünket kiszabadítani az állítólagos narancssárga karanténből.
Tisztelt miniszterelnök-jelölt úr! Tudja, aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók. Önt is meg fogják, ha így folytatja. De még nincs késő. Most még van lehetősége, hogy eldöntse, mit képvisel: magyar nemzeti érdekeket vagy idegen érdekeket. Most még választhat a magyar nemzeti színek és az idegen hatalmi érdekeket szimbolizáló jelképek között. És én megpróbálom megkönnyíteni önnek ezt a döntést. Október 23-án ugyanis volt nálam egy bicska. Azzal a bicskával az utamba kerülő összes kék szalagot levágtam. Ezeket a kék szalagokat ezennel tisztelettel visszaküldöm önnek. Ezekkel a kék szalagokkal együtt küldök önnek egy nemzetiszínű szalagot is, és arra biztatom, hogy válasszon: piros-fehér-zöld vagy kék? Magyar érdekek vagy idegen érdekek? Keresztény-konzervatív értékrend vagy kommunista gyökerű, baloldali-liberális értékrend? Ne áltassa magát és bennünket se azzal, hogy ezek nem zárják ki egymást! Hogy ezek békésen megférnek egymás mellett. Hogy ezek ezeket egyszerre is lehet képviselni. Nem lehet. Választani kell. És mi tudunk választani. Válasszon ön is!
Felföldi Zoltán
A szerző közgazdász, politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
