Mario és a varázsló – amikor a közönség a főszereplő Hegedűs Norbert2025. 12. 22., h – 11:48
Meglehet, hogy az idei év egyik legfontosabb hazai színházi előadása előadása zajlott le a minap Pozsonyban, egy pici térben, a Jakab téren. A manipulációról, a propaganda működéséről szólt, abszolút mai nyelven és eszközökkel. Pedig az alapul szolgáló mű több mint száz éve született.
Az utóbbi öt-hat évben komoly pezsgés érzékelhető a pozsonyi színművészeti egyetemen. Persze eddig is szép számmal jártak oda magyarok, de korábban kevésbé fogtak össze, hogya együtt gondolkodva, a rengeteg kötelező megmérettetés mellett a szabad idejükben is összehozzanak valamit – az anyanyelvükön. Sőt, azokkal a tanáraikkal közösen, akik szintén magyarok. És amióta a budapesti SZFE már nem számít kecsegtető opciónak azok számára, akik igazán komoly és szabad szellemű képzésre vágynak, a pozsonyi intézmény szerepe jelentősen felértékelődött. Az onnét kikerült fiatal magyar színészek mindkét hazai színházunkban, illetve független társulatokban is meggyőző teljesítményt nyújtanak, friss vért pumpálva az itteni színházi közegbe – olyannyira, hogy ezt már a közönség is kezdi észrevenni, élvezni, honorálni. Igazi win-win szituáció ez, ahol mindenki nyer. A Mario és a varázsló című előadásban ráadásul a leendő színészek együtt lépnek színpadra – szintén magyar – tanáraikkal. Ennél inspirálóbb helyzetet nehéz elképzelni.
Thomas Mann novellája 1930-ban jelent meg, Mussolini hatalomra törésének allegóriájaként, és azóta számtalanszor beigazolódott, hogy a szerző megelőzte korát – univerzális művet alkotott a hatalom természetéről, a társadalmi befolyásolás eszközeiről és az egyén szabadságának sérülékenységéről.
Mondanom sem kell, hogy abszolút aktuális témához nyúltak Telihay Péter rendezésében, hazánk legtapasztaltabb magyar dramaturgja, Varga Emese hathatós segítségével. Az ő átiratában nemcsak a két címszereplő, Cippola (Culka Ottó) és Mario (Heringes William) kap teret, hanem a mellékszereplők is, sőt, tulajdonképpen rájuk, az ő reakcióikra, viselkedésükre fókuszál ez az előadás. A negyedik évfolyamos Gál Sára és a másodikos Takács Mátyás, illetve Balla Barnabás, aki két éve végzett színész szakon, olyanok, mintha a szomszéd utcából érkeztek volna Thomas Mann világába. Šafařík Katalin pedig olyan, mintha mindig is abban a világban létezett volna.
Már maga a beengedés is furcsa volt a Štúdio 12-be, ebbe az intim térbe, amelyet a Színházi Intézet működtet. A székek egy részét egymásra rakták, nem volt elég ülőhely, de amikor spontán szét akartuk szedni a kupacokat, a köztünk sétáló szereplők ránk kiabáltak, hogy ne nyúljunk hozzájuk. Ez eleve feszült, kiszolgáltatott helyzetet teremtett, miközben tudtuk, hogy már az előadásban vagyunk.
Ezután megismerhettük azokat a karaktereket, akik valami Cippola nevű illuzionista műsorára várnak az olaszországi tengerparti üdülőhelyen. Nem turisták ők, hanem helyiek, és egyáltalán nem érdekli őket az aktuális szórakoztató műsorszám, csak le akarják tudni a napot. Egymással feszültségben lévő alakok ők, egy mini-társadalom, amelyben mindenki a saját félelmeivel és alkalmazkodási stratégiáival van jelen.
Cippola hosszú ideig háttal ül a közönségnek, vagyis látjuk őt, de nem elsősorban rá figyelünk. És mivel a nézőtéren ülők kilencvenkilenc százaléka ismeri a művet, tudja, mi lesz a vége, innentől válik igazán izgalmassá a dolog. Mert egy színházi előadás akkor jó, ha meg tud lepni minket. És a SYMBOL Polgári Társulás előadásának ez sikerült.
Az előadás folyamán ugyanis szép lassan rájövünk, hogy ez az egész rólunk szól. Rólunk, akik végignézzük, hogyan válik a megalázás szórakoztatássá, az engedelmesség sima reflexszé, a hallgatás pedig egyfajta egyezményes erkölcsi állásfoglalássá. Varga Emese átiratának és Telihay Péter rendezésének legnagyobb érdeme, hogy nem kínál feloldozást: a varázsló megérkezhet a kisvárosba, a halálos lövés eldördülhet, de a közösség marad, ahol volt – átvitt értelemben és a szó szoros értelmében is.
A taps utáni csendben pedig az a kérdés fogalmazódik meg bennünk, amelyet anno Thomas Mann is feltett: vajon mikor és minek/kinek a hatására döntünk úgy, hogy jobb sima nézőnek lenni, mint felelős résztvevőnek?
Ezek az epizódszereplők a rendszer láthatatlan gerincét alkotják. Nem ők irányítanak, de ők működtetik a gépezetet. Látszólag autonóm egyéniségek, de valójában nagyon is sebezhetőek. Cipolla hatalma rajtuk keresztül válik konkréttá: ők nevetnek a megfelelő pillanatban, ők tapsolnak, ők teremtik meg az illúziót, hogy „minden rendben van”.
A reflex-szerű engedelmesség, az agresszióval kevert lojalitás, az erőhöz való vonzódás ma is a kisember jellemzői. És mivel ez a rendezés a mellékalakokra helyezi a hangsúlyt, Mario szerepe is eltolódik: nem romantikus hőssé válik, hanem egy reakció szemléltetőjévé. Nem erkölcsi fölényből cselekszik, hanem a megalázás elviselhetetlenségéből kifolyólag. És a közösség kollektív kudarcát teszi láthatóvá. Mert mi vagyunk azok, akik lépésről lépésre lemondunk saját autonómiánkról.
Telihay Péter rendezése okosan kerüli az aktuálpolitikai utalásokat, mégis pontosan beszél a jelenről. Arról a világról, ahol a nyelv eldurvulása, a gesztusok agressziója és a „csak vicc volt” logikája fokozatosan normalizálja az erőszakot.
Az előadás szereplői közül Culka Ottó és Šafařík Katalin a pozsonyi színművészeti egyetem beszédtanárai, a többiek pedig mostani vagy volt diákjaik. Rendkívül izgalmas lehetett ez a próbafolyamat, amely egyébként az egyetem többéves programjának egyik kiemelt állomása. Jó lenne, ha az elkövetkező hónapokban minél többen láthatnák ezt a feldolgozást, akár Pozsonyon kívül is. Szurkolunk, hogy így legyen.
Kapcsolódó cikkünk
Thomas Mann Mario és a varázsló című klasszikusa fiatal színművészek előadásában kap új értelmezést. A darab egy olyan művészeti és oktatási projekt részeként kerül színpadra, amely egyszerre szolgálja a tehetséggondozást, a magyar nyelvű színészképzést és a kortárs színházi gondolkodást.
A pozsonyi Színművészeti Egyetem többéves programjának egyik kiemelt állomása a Mario és a varázsló című előadás, amelynek célja, hogy a magyar anyanyelvű hallgatókat olyan nyelvi és interpretációs eszköztárral vértezze fel, amellyel magabiztosan mozoghatnak mind a magyar, mind a szlovák színházi térben.
A manipuláció örök kérdései
Thomas Mann műve a hatalom természetéről, a társadalmi befolyásolás eszközeiről és az egyén szabadságának sérülékenységéről beszél – ma talán erősebben, mint valaha. Az előadás készítői szerint a darab jelenkori olvasatot kap, hiszen 2025-ben, a politikai polarizáció korszakában kénytelenek vagyunk nap mint nap szembesülni a manipuláció és a propaganda problémájával.
A kérdések ugyanazok, mint száz éve, mégis más hangsúllyal szólalnak meg:
meddig terjed az egyén autonómiája? Milyen manipulációs technikák által veszítjük el a döntési szabadságunkat, önazonosságunkat, s válunk a hatalom áldozataivá?
– teszik fel a kérdést a készítők.
Új fókuszban a karakterek
Thomas Mann Mario és a varázsló című novellájának korábbi színpadi feldolgozásai többnyire Cipolla figuráját állították középpontba, míg a többi szereplő – Mario kivételével – inkább kórusként szolgálta az illuzionista manipulációit. Az új adaptáció, Varga Emese átirata ezzel szemben az egyes karakterek önálló történeteire irányítja a figyelmet.
A szereplők nem pusztán Cipolla személyiségének tükrei, hanem olyan belső – gyakran kimondatlan – feszültségek hordozói, amelyek Európa légkörét határozták meg a háborút megelőző időszakban.
Miközben igyekeznek fenntartani a rend és a biztonság látszatát, mindannyian saját titkaikat, sérüléseiket és rendezetlen konfliktusaikat rejtegetik. Cipolla szuggesztív jelenléte ezeket a mélyen rejtett rétegeket hozza felszínre, egyre inkább összemosva a valóság és az illúzió határait. A történet így nemcsak a manipulátorral való küzdelemről szól, hanem a karakterek belső démonaikkal folytatott személyes birkózásáról is.
Telihay Péter rendezése
A produkció rendezője, Telihay Péter jól ismeri a szlovákiai magyar színházi közeget: több alkalommal dolgozott a Komáromi Jókai Színházban és a kassai Tháliában, sőt Komáromban művészeti vezetőként is tevékenykedett, így jól ismeri a szlovák és a magyar színházi közeg sajátosságait.
„»Ki volt az?« – kérdi első mondatával a Varázsló. »Ki vagy?« – kérdi Thomas Mann. Az olasz macho nem macsó, a fasiszta nem fasiszta, a szicíliai panziósnő sem az, akinek mutatja magát és a lánya sem az” – olvashatjuk az az előadáshoz készülő reklámanyagban.
„Mario, a hallgatag pincér sem. De akkor kik ők? A Varázsló, ez az önpusztító vándorbűvész, utazó szemfényvesztő és szélhámos mágikus erejével felfejti a rejtélyek és hazugságok szövetét. Ez a mutatvány életveszélyes. Mindenkire. Rá is…”
Színészhallgatók és oktatók együtt a színpadon
A produkció különlegessége, hogy a pozsonyi Színművészeti Egyetem magyar hallgatói és oktatói közösen állnak színpadra. A produkcióban szerepel a beszéd- és hangképzés kabinet két tanára, Culka Ottó és Šafařík Katalin, a címszerepben Heringes William ötödéves hallgató látható, aki mellett Gál Sára (IV. évf.), Takács Mátyás (II. évf.) és Balla Barnabás (két éve végzett az egyetem színész szakán) áll a színpadon.
Az előadás produkciós munkatársa Matúš Benža, az egyetem színházi tanszékének dékánja. Rendezőasszisztensként Kantár Máté végzős rendezőhallgató dolgozott a produkcióban, az előadás jelmeztervezője Daróczi Sándor, a videodizájner Mizsei András Ákos, a koreográfus Jozef Vaľo, a dramaturg pedig Varga Emese.
A megvalósításában partnerszervezetként vett részt a SYMBOL Polgári Társulás, valamint a pozsonyi Színházi Intézet, amely próbahelyszínt és technikai hátteret biztosított az előadás létrejöttéhez.
A Mario és a varázsló december 14-én, 19 órakor kerül színpadra Pozsonyban, a Štúdio 12-ben. A produkció magyar nyelven, szlovák felirattal látható majd.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
