A sok fájdalomért hosszú életet adott az Isten Csizmadia Margitnak. A Rákóczi Ferenc szülőhelyéhez, Borsihoz közeli Báriban élő Margit néni sorsa egy esztendő híján átölel egy egész századot.
Ezalatt rengeteget gürcölt, sok-sok tragédiát, sorscsapást mért rá a Teremtő – eltemette a férjét és a testvéreit, mind a három gyermekét, mégis megőrizte életkedvét, erős maradt. Sőt: jövőre a 100. születésnapján még táncolni fog. Meg is ígéri, én meg azt, hogy elropok vele egy csárdást. És lévén, hogy Bári a tokaji borvidék községeinek egyike, s finom a bora, koccintunk egyet az egészségére. Bár az néha kicsit „rendetlenkedik”, a szíve sem úgy ver, mint régen, néha ide-oda kalimpál, a lába nem olyan fürge, mint fiatalkorában, azért még nem ül naphosszat tétlenül. Amit tud, besegít a házimunkában, a főzésben unokájának, a 48 éves Bibinek. Kívüle még négy unokája és 11 dédunokája van.
Nagyon régi emlékeket szeretnék felidézni, kétségkívül nem mindig kellemeseket. Mert az élete kész regény. Vagy inkább drámák, tragédiák sora. Borsiban élő kedves ismerősöm, Figura Katika mesélt róla dióhéjban, s már attól is megbor- zongott a hátam. Picit aggódtam is, felhívjam, ne hívjam, nehogy túlságosan felzaklassam a kérdéseimmel, azzal, hogy rábírom, idézze fel a legfájóbb emlékeit, amelyeket talán nagyon mélyen lakatra zárt szívében, lelkében. Eleinte úgy tűnik, helyénvaló volt az aggodalmam. Margit néni nehezen szánja rá magát, hogy mélyre ásson az emlékezetében. Az első kérdések hallatán a csaknem százéves néninek elcsuklik a hangja. Egy idő után megszólal, panaszos hangon, tudom-e, hogy mennyire nehéz neki ezeket újra átélni. Ha csak szavakban is. Nem akarom kényszeríteni, kínozni, percekig mindenféle egyébről beszélgetünk. Élesen vág az agya, mégis csak lassan, lassacskán, óvatosan jutunk előre, mert mindemellett, s ezt csak egy idő után mondja ki, nagyon izgul, mert róla még újságban soha nem írtak. Hiába mondanám, hogy nem kell félnie, inkább kivárom, hogy erről megfeledkezzen. Én válaszolgatok mindenre, ami a nénit érdekli, hogy honnan származom, mire rögtön veszi a lapot, hogy Abarára vannak férjhez Báriból. Figura, lánykorában Kiss Katikát is felhozzuk: „A lányom, nyugodjon békében, barátnője volt. Együtt nőttek fel, itt Báriban, ő Borsiba ment férjhez.” Mikor is született, Margit néni? – teszem próbára a memóriáját, de már előtte megtapasztaltam, hogy azzal nincs nagy baj. „Bizony nagyon régen volt az. Itt születtem Báriban, Szabó Margitként a 26- os házszám alatt. Hetedik hó hetedikén »betőütöm« (így mondja, északkeleti nyelvjárásban, nem először és utoljára, máskor elfeledi a dialektust) a 99-et.” Milyen világ volt akkor? Milyen volt a gyermekkora? Hogyan éltek?
Mint a falun, szegények voltunk, nagyon sokat kellett dolgoznunk. Az édesapám Szőlőskéről származott, vőnek jött Nagybáriba, s az édesanyámmal együtt a szőlőhegyen, a grófnál dolgoztak. Hárman voltunk testvérek, a két fiú fiatalabb volt nálam. Már egyik se él, csak én vagyok.
Hogy emlékszik azokra az időkre? A fiatalságára? „Emlékszem mindenre, még az agyam nem hagyott el.” Hát akkor tessék nekem elmondani, hívom táncba, mire hatalmasat kacag. „Apámék dolgoztak a szőlőben, kapáltak, metszettek, mindent, amit kellett. Itthon is volt szőlőnk, »főüd« is, azt is megdolgozták, gazdálkodtak. Zsellérek voltak. Mi, gyerekek, ha hazajöttünk az iskolából, segítettünk” – lassacskán kezd megfeledkezni arról, hogy nem akar sokat „fecsegni”. Csak fecsegjen, biztatom, a maga életére vagyok kíváncsi… „Az én életemre? – kérdez vissza. – Nincs abban semmi érdekes. Csak a sok munka. Már gyerekkorban. Én voltam a legnagyobb. Tíz év volt köztünk a korkülönbség, jobbára én vigyáztam az öcséimre, hol jók voltak, hol csintalanok, mint a fiúgyermek. Később egyik kitanult kőművesnek, a másik a vasúton dolgozott Csernyőben. Ha hazajött, ment apánknak segíteni, mert ötvenhétben megalakultak a szövetkezetek, s apánk ott is dolgozott, meg postai kézbesítő is volt, no meg képviselő. Egy napon, úgy húszéves lehetett, akkor is apánkat helyettesítette, a műtrágyaszóró bekapta a lábát, le kellett vágni. Utána itthon volt, addig, míg meg nem halt. Nem is nősült meg. Az idősebbik testvérem megnősült, annak volt három gyermeke, de már a fivérem nem él, a felesége is meghalt.” „Nem volt nagy szerelem” Margit néni 1946. augusztus 10-én ment férjhez Csizmadia Imréhez, 23 évesen. Megint nevet, hogy az ura nem is igen udvarolt, nem volt különös nagy szerelem az övék. „Tíz házszámmal arrébb laktak, mint mi, gyerekként együtt játszadoztunk. A háborúban elment a frontra, onnan hazajövet megesküdtünk. Húsz év múlva pont ugyanazon a napon halt meg, amikor esküdtünk.” Közben Bibiána, aki férjével és lányával a nagymamával él, megszólal: „Ugyanezen a napon született a fiam is. Ő már felnőtt.” Milyen ember volt Margit néni férje?
Nem mondhatok semmit, soha egy rossz szót nem szólt nekem, becsületben, nyugodtan éltünk, gazdálkodott, s azután, hogy elvették a földet, a szövetkezetben dolgozott. Város nem volt közel, Sátoraljaújhely ugyan három kilométerre fekszik tőlünk légvonalban, de akkor a határ le volt zárva, nem lehetett átjárni. Három gyerekünk született, Klára, Lajos és Magdolna. Klárika nem messze innen, Bacskába ment férjhez, neki volt két gyereke. Harmincnégy évesen elment pajzsmirigy-operációra Kassára, s ottmaradt az asztalon, máig nem tudjuk, miért. Maradt utána két gyerek, a fiú tíz-, a lány, Bibiána, aki most a gondomat viseli, hétéves volt.
A két gyermek az apjukkal élt, ezt már Bibi meséli. A mama járt neki segíteni, mert az apa sokszor éjjeli szolgálatba ment a vasútra. Ilyenkor a mama vitte az unokákat óvodába, aztán iskolába. Közben kimosott, megfőzött, s amikor a veje hazaért, ő vonatra ült, és hazament Báriba. „Nem is nagyon emlékszem erre az időre anyuval, apuval, homályos a kép, csak az maradt meg, hogy igen nehéz volt. Teljesen kiesett minden, semmi nem maradt, az se, hogy jártunk nála a kórházban. Csak úgy tudom, hogy emlegetik.” Bibiánának kisgyerekként nagy megrázkódtatás lehetett anyukája elvesztése, nyilván kirekesztette a fájdalmas emlékeket. Édesanyja arcát is csak fényképről tudja felidézni. „Az unokám éppen olyan, mint az anyja – szólal meg Margit néni. – A fényképeken is teljesen az anyja arcvonásait idézi.”
Margit néni akkor már egyedül volt, 1966-ban elveszítette a férjét, akit Felsőhágiban, tüdőszanatóriumban kezeltek. „A fronton áthűltek a csontjai, a térdét is operálni kellett, aztán meg a tüdejével volt baj. Én is ott voltam három hónapot, vizes mellhártyagyulladással, több mint tíz liter vizet csapoltak le rólam. Azután, hogy megalakult a »jéerdé«, istállóban dolgoztam sertések mellett, aztán a »státnyban« (állami birtok – a szerző megj.) marhát gondoztam. Mikor fejtem, megfagyott a lehelet a szám előtt, mert ablak nem volt. Szalmával dugták be az ablakot, s az istálló közepén tüzet raktak, hogy melegedjünk. Gumicsizmában, vi- zesen áthűltem, no meg megcsúsztam, és beestem a tehenek közé, eltört a lábam, sokáig gipszben volt. Tizenhét évet húztam le az állattenyésztésben.”
„Mindenkit eltemettem”
Háromévenként temetés. Szüleit, két öccsét, férjét, gyermekeit, mindenkit eltemetett. Megint feltörnek a legszörnyűbb képek. „Senkim se maradt, mind a földben van. Egyedül az »onokák«. Nekem ez fájdalmas.” Mielőtt félbeszakítanánk, Margit néni kezd kicsit megnyugodni. Mondja is, hogy megkönnyebbült. „Egy se olyan volt, hogy itthon, betegágyban haljon meg. Néha már azt hittem, megbomlik az agyam, még a ruhát is letéptem magamról.” A legnagyobb csapás, ha a szülő temeti el a gyermekét. Hát még ha mind a hármat! Készületlenül, mondja Bibiána. De lehet erre felkészülni? „A fiam este nézte a tévét a keresztfiával, én rosszul éreztem magam, a fiam észre is vette, adott egy fél aszpirint, s lefeküdtem. Úgy negyed ötkor hallom, hogy az én 37 éves fiam egy nagyot sóhajt, egy szobában aludtunk. »Mi van, fiam, szárad a szád?«, kérdeztem, aztán még egyszer, de nem szólt semmit. Leszálltam az ágyról, gyújtottam villanyt, megráztam, de nem mozdult. »Gyere, fiam, mert keresztapád meghalt«, szólítottam a fiút, aki nem akarta hinni. De így volt. Egy nagy sóhaj, ennyi volt. Elvitték Kassára boncolásra, de nem mondták meg nekem, hogy mi történt vele.” Lajos után nem maradt család, nem házasodott meg, mert a nővére két árvájához nem akart rossz menyecskét hozni. Még hallgatni is nehéz Margit néni történetét. Olyan, mintha átok ülne a családon. „A legfiatalabb lányom lejött ide hozzám lakni Kassáról a férjével és a legkisebb fiával, hogy ne legyek egyedül, amikor Bibiána már nem volt itthon. Tizenöt évig lakott itt, közben a férje meghalt. Szilveszter éjszakáján ültünk az ágyon, beszélgettünk, azután elment lefeküdni a másik szobába. Reggel jött a barátnéja boldog új évet kívánni, de Magdus fél kilenckor még nem jött elő. Mondom, felköltöm. Bemegyek, az én »jányomnak« a tévé szól, a szemüvege a szemén, a keze a hasán összekulcsolva imára, s a hátán fekszik halva. 61 évesen.” Temetés után Bibiána fivére elvitte magával a nagymamát Csehországba, hogy ne legyen egyedül. Három hónapig élt ott, s mivel ebben az időben Bibiána szülési szabadságon volt a kislányával, úgy döntöttek, hogy ők költöznek vissza Báriba. Ez 2015 márciusában volt, s azóta ők viselik a gondját. A férje külföldön dolgozik, az első házasságából származó, 23 éves Dániel pedig már önálló.
Jó ember az »onokám« párja, ha megy el, vagy megjön, bejön hozzám és puszit ad. Soha nem jön úgy haza, hogy ne hozzon nekem valamit, már itt van raktáron a sok csoki.” Meg kell enni, mondom, gyermekkorában biztos nem dúskált benne. „Sütöttünk sütőtököt. De milyen finom volt! Meg krumplilángost.
„Csak már a mamának nem lehet akármit megennie, diétáznia kell a gyomrával, de mindig mondja, hogy »ne főzz mán jányom százfélét, megeszem, s beveszem a pirulát«” – mondja Bibi, s hozzáteszi, hogy bizony van ott más diagnózis is. Szívével, lábával. Elfakadt a gyomorfekélye, bélgyulladása volt, érelmeszesedése van, de ez már a korral jár. A tragédiák, a betegségek ellenére Margit néni csaknem 100 évet megélt. Mennyi erő kellett ahhoz, hogy elviselje a szörnyű csapásokat, a sok fájdalmat? Hogy ne roskadjon össze? „Nem jó belegondolni a régibe. Ötvenhét éve özvegy vagyok, három gyermeket felneveltem, a földbe tettem, két vőmet úgyszintén. Itthon nem volt ember senki, a földet művelni kellett, szántani, vetni, kapálni. Éjszaka fél kettőkor keltem, mentem az istállóba, hogy reggelre, mire a gyerekek iskolába mennek, hazaérjek, készítsek nekik ennivalót. Este megint mentem hatra a dolgomra. Akkor nem volt még gáz, se villany, csak petróleum, meg fa. Fáért az erdőre jártam, nekem kellett kivágni, megszerezni a tűzre valót. A nagy hóban a vállamon hordtam haza, vagy húztam magam után mint a szekeret. Egyszer egy bölcs ember rám is szólt, hogy »néni, nem lesz ez sok?«, de azért nem segített.” Amikor az unokák felcseperedtek, már ők segédkeztek megdolgozni a kertet, a szőlőt. Magdusék is lejártak Kassáról. Nem szabad panaszkodni Amit a Jóisten ránk mér, el kell fogadni, emlegette a nagyapám és édesanyám is. Nem szabad panaszkodni. „Én nem panaszkodok” – tiltakozik rögtön Margit néni. Nem is így gondoltam. Arra akartam kilyukadni, hogy ez szépen hangzik, de a valóságban nehezebb elviselni.
Nekem nem volt időm gondolkozni, szomszédasszonyokhoz járni, mindig volt tennivalóm. Arra kellett gondolni, ha munkából hazajöttem, hogy mit előbb. Főzzek, mossak, takarítsak? Soha nem volt egyetlen szabad percem.
Hát most már kicsit pihenhet. Milyenek mostanság a mindennapjai? „Nem panaszkodok…” Bibiána szól helyette: „Kézimunkázik, rengeteget horgol. Ahonnan pamutot rendelek neki, van egy verseny, oda is elküldtem, a mama még gyönyörű abroszokat horgol. Szemüveg nélkül… Kapott lencsét, még az újságot is olvassa.” Margit néni a sok-sok tragédia, fájdalom, sorscsapás ellenére tele van szeretettel. Unokája szerint ezt az apukájától kapta, az anyukájának a középső testvére volt a szeme fénye, Margit néninek gyerekként helyette is el kellett végezni otthon minden munkát. „Anyám ült addig, amíg én dolgoztam. Nem csodálkoztam rajta, mert ő árva lányként nőtt fel, az apja kivándorolt Amerikába. Apám viszont igen szeretett, nyakába vett, és úgy vitt vasárnaponként az erdőn keresztül az anyjához Szőlőskére, ha ment meglátogatni. Már megvolt a három gyerekem, s még mindig úgy szólított, hogy »kisjányom«.” El tudja feledni a rosszat? Ezt kérdezem, pedig épp kinyitottam a lakatokat a félelmein. „Elfeledni nem lehet. Az életemben igen sok volt a rossz, avval dicsekedhetek. Meg azzal, hogy a gyermekeimet nem neveltem rosszra.” Van még valami, amit kívánna a sorstól? „Arra kérem a Jóistent, hogy addig tartson meg, amíg az unokám helyreáll. Régi családi házban laktunk, én nem tudtam építkezni özvegyen, s most, hogy ideköltöztek, összefogtak a vővel a fiatalok, hogy felújítsák a házat.” A századik születésnapot jövőre már a szép új házban ünnepelhetik. Még táncolni is tudna Margit néni? „Tudnék. Ha hónom alatt a bot.”
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
