Ma nem egy novellát ajánlok önöknek, hanem egy részletet Szabó Dezső: Elsodort falu című regényéből. Az iszonyatos „haláltánc” jelenetet, amikor temetik az öreg Ferencet…
„Miklós először – szinte tudtán kívül- leküldött magába vagy öt hatalmas korty szilvóriumot, és az erős ital –ami igen gyakran előfordult nála- valami különös, éber álomba dermesztette. Nagy szemei megtágultak, mindent beteg-élesen látott, mintha a mozgó vonalak berontottak volna a testébe, s ott tovább folytatták volna táncukat. De megmozdulni, beszélni nem tudott. Végeredményben nagyon tetszett felforrósodott szemeinek e sok kiszökött fegyenclélek egybetorlása.
Hat óra elmúlt. A feldagadt dáridóban már senki sem gondolt a holtra. A pap betegkék szemeiben kigyúlt a kísértetjárás lángja. Végre Milla a férje háta mögé állt, odakönyörögte neki, hogy ne várja be a sötétet, ne idézzen elő országra szóló skandallumot. Akkor Farcády nagy ünnepélyesen felállott, és egyetemes koccintás után megindult a halottas szoba felé. A többiek feltápászkodtak, s bár a mámor, mint sárló kanca vihogva nyargalászott bennük, egy percre ráborzadt a halál az átizzott epidermisre. Betódultak –nő, férfi egymásba rontva- a kis szobába, majd szétdűltek a falak az egymásra kent jóllakott, terjengő testektől, és borzasztó lett a levegő. A pap a koporsó fejéhez állott. Elkészített nagy beszéde, mint egy forgószéltől kergetett eső sepert végig a tudatában. Kétségbeesetten kapkodott a markába hulló, sokszor ismételt nagy mondatok után. Szerencsére nekibotlott az aradi tizenháromnak, és oly kegyetlenül akasztotta őket a hívek elé, hogy az egész benn zsúfolt emberpép zokogásba fortyogott, mely tele volt a most elhagyott lakoma fullasztó emlékével. Tántorgó emlékezete olyan végtelenre átcsorogta a szertartást, hogy a szürkület már átszőtte az utcákat, mikor megindult a menet. Mert egész délelőtt roppant zápor volt, a síkos sárban csak óvatosan lehetett lépni. Elöl hatan vitték vállukon a koporsót, utána folyt a hatalmas menet hosszú kígyózásban, a végén rikoltó, tarka gyermekek. A mámor mindjobban rugdosta az agyakat, az átizzott tagok mind merészebben mondták fel a köztársaság rendjét, s külön-külön kedv szerint mozogtak. A tömörülő szürkeségben el-elcsúsztak, káromkodtak. Forró megjegyzéseket tettek a nők feltűrt szoknyájára, huncut alácsípéseket lopkodtak, visításokba, kiszakadt kacagásokba borzolódott a tömeg. Elöl a koporsóvivők mámorukban a síkos úton jobbra-balra tántorogtak, az egymásnak rohanó sokaság vihogva, nyerítve bomlott utána. Egy óriási, részeg kígyó volt a menet, melynek a koporsó volt a feje. Többször le kellett tenni a súlyos terhet a részeg vállakról, megállottak, és ilyenkor a veszett sodrú tömeg egymásba hullott, egymás lábát tiporta, összekoccant, röhögött, káromkodott. Az elgyengült papot –minden szokás dacát kockáztatva- Milla és Judit hazamentették a növő szörnyűségből. Már sötét volt, mikor a hosszú falun át a korcsma elé értek. És akkor az elsodort nép veszett kedve egy kiáltásban lobbant ki:
-Menjünk be egyet pihenni!
Ez a kiáltás elragadta a józanság utolsó szemérmét is, mint egy lesodort pléhfedelet. A következő percben már vad tiprással rohantak a koporsóval a korcsmaszobába. Majd szétvetették az ősi ajtófélfákat, amint rettentő horzsolódásban bezsúfolódtak. A koporsót lezökkentették a szegletben egy padra, a sötét szobában, emberek és asszonyok egymásba torlódva, úgyhogy mindenki könyöke a más hasába vájt, vad őrületben voltak boldogok. És künn még mindig, mindig szomjas-dühösen nyomták egymást a korcsmához, mintha az élet halálos grimaszokkal rémisztené őket az egyetlen menedékbe. És ott benn a sáros, izzadó, elrekedt alakok, mint veszett barmok kezdték bőgni:
-Pálinkát, Schönberger bácsi, pálinkát!
Az öreg előkerült, a bár minden erkölcse s hite visszahorkant ettől a szörnyűségtől, ragadósan nyájas arcot vágott, fiaimnak nevezte őket. Valahogy sikerült a középen lógó kerek, pléhvel fedett lámpát meggyújtani. A füstös lámpa vörössárgává tette e hulló embereket, akik üvöltve üdvözölték e beteg világosságot. Az asztalokat végigrakták pálinkával. A tömeg künn maradt része betódult az udvarra, ott fogyasztotta állva a maga részét, az okosabbak vagy tisztábbak pedig hazaillantak. A jegyző fiatal, szeplős fia, aki nem osztotta apja pártalakulásait, s minden duhajkodás pártján volt, nagy rikoltással egy fekete, vézna alakot cibált be. Ez volt az utolsó nagy kő, mely végső őrült tajtékzásba hozta a felrázott emberlöcsedéket. Balog Jancsi, az egyetlen cigány volt, hegedűjével a hóna alatt. Egyszerre –rémes felordításban- ötven kar lódította az asztal tetejére. Beletöltöttek egy fél üveg pálinkát, s a megbődült alakok üvöltözték:
-Húzzad, húzzad!
A cigány –fél oldalára hajolva- veszett nekirohanással kezdte tépni hegedűjét. És akkor minden eszét dacos elhajítással dobta el magától a mámorba szabadult nép, s egy elképzelhetetlen vad haláltáncba kezdett rángani. A kiböfögött kolbász és hagyma, az egymáshoz dörzsölt testek izzadt sajtszaga, a pálinkabűz, a csizmák, a felheccelt vágy vad bűze, a lámpa apró, fekete korommal telt petróleumos lehelete izzó pokoltengerré tették a szoba levegőjét, melybe vad fúriák és üvöltő hímek dobálták be vad ugrásokban eltorzult fejüket. Néha elnyújtott görcsökben vadul jajgató volt a ritmus és a halálos tánc:
Egykor én is boldogul éltem,
Szerencsémet boldognak véltem.
De látod-e, nem szánod-e szörnyű esettyit,
De látod-e, nem szánod-e szörnyű esettyit?
Ami fénylik, nem mind arany a’,
Amit mondnak, nem mind igaz a’!
Esztendőben vagy kettőben válik egy igaz,
Esztendőben vagy kettőben válik egy igaz.
A ritmust ólomcsizmáikkal vágták bele a földbe, mintha a vén mostohának egyszerre akarnának visszafizetni minden izzadt meghajlást, aggodalmas éjszakát, halálos kenyeret. Majd kurtább ütemben, nekifutott lihegéssel toporzékolták, kurjantották be az éjszakába:
Őszi rózsa s tavalyi,
S Györki Zsuzsa hazai!
Ez az örök falu, a magyar falu, az ősi végzet megújuló marionettjei. A megrugdalt, agyontaposott emberhúsból vad démonok szálltak ki, s a felriasztott lélek kiterjengett, mint Salamon lelke a ledömöckölt üvegből. Ledobva minden börtönt, törvényt, a rája fegyelmezett ezer éveket, dacos vállrándítással rázta le a poklot és a súlyos Istent, és nyomorult élete s a rettegett halál között szilaj azértissel ropta be kedvét az éjszakába. A felszabadító mámor, mint egy őrült kocsis korbácsolta őket egy ismeretlen végtelen felé. És e vad mének és veszett, lihegő kancák rettentő nyerítéssel, vihogással rohanták tovább a halálba zúduló élet vad mámorát.
Közben egy-egy percre lehullott a cigány karja, az üvöltő szájakat betapasztotta a pálinka csókja, aztán újra, fáradhatatlan veszett sodrással, kezdődött a szilaj forgás. A fiatal kovács hatalmas testével éktelen keringőbe ragadott egy hullámos testű rögnimfát, s pogányul nekivágódtak a koporsónak. A gyönge deszkafedél lepattant, a kovács egy percre hátrahökkent, azután a részeg felcsapó humorával ordította:
-Adjunk inni Ferenc bácsinak!
Harminc hang bőgte utána, vad röhögés zuhogott a sűrű levegőbe, az öreget felültették a koporsójában, dermedt kezeibe nyomták az ősi vigasztalást. Az öreg széles száján még ott fagyott a régi mosolygás, de püffedt orra már borzasztó megindulásba torzult. Nagy, szürke szemei félig alásüllyedve néztek kifelé. Az öreget körültombolták, éljenezték, és az ördögi tánc tovább hullatta sorát.”
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
