Tankönyvi példa lett a Brexit
A Brexit immár tankönyvi példává vált – igaz, nem úgy, ahogyan azt a szuverenisták megálmodták. Két évvel és kilenc hónappal a kilépésről szóló népszavazás után, még mindig nem látni az Egyesült Királyság helyét az új jogi és gazdasági viszonyrendszerben. A brit kilépés az előzetes várakozásokkal ellentétben nem az EU stabilitását rengette meg, sokkal inkább az Egyesült Királyság politikai stabilitását, hiszen nemcsak az elhúzódó, meg-megakadó tárgyalásokról, a többször leszavazott, EU-val való megállapodás-tervezetekről, a kormánnyal szembeni bizalmi szavazásról, a fájó gazdasági következményekről, de a brit társadalmon belüli éles törésvonalak felszínre kerüléséről és a Skóciával való unió jövőjéről is beszélnünk kell. Az euroszkeptikusok számára Európa-szerte intő például szolgálnak a kilépési tárgyalások. Egyrészt azért, mert még egy olyan népes, és akkora gazdasági potenciállal rendelkező tagállam, mint az Egyesült Királyság is relatíve gyenge alkupozícióval rendelkezik. Másrészt amiatt, mert a közös piaci tagság megtartásának szándéka, és a Közösségben eltöltött évtizedek jogharmonizációja csak felemás kilépést tesz lehetővé, ahol továbbra is számos kötelezettség fennáll a távozó tagország részéről, miközben jogainak egy jelentős részét elveszíti, hiszen érdemben nem képes beleszólni a közös döntésekbe.
Ahhoz, hogy kellőképpen érzékeljük a helyzet összetettségét, érdemes nagyvonalakban felvázolnunk a Brexit-folyamat eddigi állomásait.
A Brexit kronológiája
2012
Az EU-ból történő brit kilépést jelölő „Brexit” kifejezést 2012. május 15-én használta először Peter Wilding, a British Influence („brit befolyás”) elnevezésű think-tank alapítója és jelenlegi elnöke egy online blogfelületen.
2013
2013. január 23-án David Cameron volt brit kormányfő kijelenti: támogatja, hogy az Egyesült Királyság a jövőben referendumot tartson európai uniós tagságáról.
2014
2014. május 22-én az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) kapja a legtöbb szavazatot az európai parlamenti választáson. A párt programjának központi üzenete az EU-ból való teljes kilépés.
2016
A brit kormányfő EU-reformcsomaggal igyekszik csillapítani a kedélyeket hazájában, de az uniós tárgyalásai során nem képes jelentős eredményeket felmutatni. 2016. február 22-én David Cameron bejelenti az EU-ban maradásról vagy kilépésről szóló népszavazás megtartását ugyanazon év június 23-ára időzítve. A június 23-i népszavazás eredményeképpen a kilépéspártiak 51,9%-os szavazataránnyal győznek a maradást pártolók 48,1%-ával szemben. A szavazás 71,8%-os részvételt hoz, több mint 30 millió választópolgár nyilvánít véleményt. A szavazás másnapján Cameron bejelenti a lemondását. 2016. július 13-án Theresa May foglalja el a miniszterelnöki pozíciót.
2017
2017. március 29-én az Egyesült Királyság kormánya aktiválja az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSz.) 50. cikkét, hogy megkezdje a kilépési folyamatot. 2017. április 18-án May miniszterelnök általános választások megtartását sürgeti, hogy egy erős legitimitással rendelkező kormány fogjon hozzá a kilépési menetrend végrehajtásához. 2017. június 8-án a választások eredményeképpen a konzervatívok szerzik a legtöbb parlamenti mandátumot, azonban egyik párt sem rendelkezik abszolút többséggel. Június 9-én Theresa May tájékoztatja a királynőt, hogy a Demokratikus Unionista Párttal kíván koalícióra lépni. 2017. június 19-én megkezdődik a kilépési tárgyalások első fordulója.
2018
2018. február 28-án az Európai Bizottság közzéteszi az Egyesült Királyság és az Európai Unió közötti kilépési megállapodás tervezetét. 2018. június 26-án a kilépési törvényjavaslat királyi jóváhagyást kap, és a parlament által törvényerőre emelkedik. 2018. július 9-én Boris Johnson külügyminiszter lemond, kijelentve, hogy a kormányfő olyan irányba lavírozik, ami csak „félig” léptetné ki az országot az EU-ból, ezzel „gyarmati” sorsra kárhoztatva a briteket. Az EU-ból való kilépésért felelős államtitkár, David Davis szintén lemond. 2018. július 24-én a brit kormány közzéteszi az Egyesült Királyság és az EU közötti kapcsolatokról szóló fehér könyvet. 2018. október 29-én a kilépés tervezett időpontja előtti utolsó költségvetés kihirdetésre kerül. 2018. november 15-én a kilépésért felelős David Davis államtitkár hivatali utódja, Dominic Raab is lemond. Helyére Stephen Barclay kerül. 2018. november 25-én a másik 27 EU-tagállam mindegyike jóváhagyja Theresa May kilépési tervezetét – „megtisztítva a terepet” a londoni parlament előtt. 2018. december 10-én az Európai Unió Bírósága úgy határoz, hogy az Egyesült Királyságnak lehetősége van arra, hogy egyoldalúan visszavonja az EU-ból való kilépési szándékáról szóló értesítést, ami azt jelenti, hogy az EUSz. 50. cikke értelmében az Egyesült Királyság továbbra is az EU tagállama maradhat tagságának jelenlegi feltételrendszere mellett, amennyiben úgy dönt. Ugyanezen a napon a Theresa May EU-27-ek által jóváhagyott Brexit-tervéről szóló szavazást elnapolják a londoni parlamentben. A kormányfő elismeri, hogy ennek oka az, hogy a képviselők túlnyomó többsége elutasítaná a tervezetet. 2018. december 12-én May miniszterelnök sikeresen „túléli” a Konzervatív Párt vezetőségéről való döntést, majd a személyével szembeni bizalmatlansági indítvány 200:117 arányban leszavazásra kerül. 2018. december 17-én Theresa May bejelenti, hogy a brit parlament 2019 januárjának közepén szavazhat a Brexit-megállapodásról az eredetileg tervezett, decemberi időpont helyett.
2019
2019. január 7-én a miniszterelnök Brexit-tervezetéről szóló szavazás időpontját január 15-ére tűzik ki. 2019. január 9-én a Képviselőház egy indítványt fogad el, amelynek értelmében a kormányfőnek egy „B-tervvel” kell előállnia három napon belül arra az esetre, ha a May-féle Brexit-tervezet nem nyerné el a többség támogatását. 2019. január 15-én a May-féle tervezetet leszavazza a Képviselőház. Ez 432:202-es szavazataránnyal az egyik legnagyobb kormányoldali vereség a brit parlamentarizmus történetében. A miniszterelnök hozzájárul, hogy párbeszéd kezdődjön bármilyen parlamenti bizalmatlansági szavazásról, amit az ellenzéki vezető, a munkáspárti Jeremy Corbyn indítványoz is. 2019. január 16-án Theresa May 325:306 arányban „túléli” a bizalmatlansági szavazást. 2019. január 29-én a konzervatív képviselők támogatják a konzervatív miniszter Sir Graham Brady Brexit-kiegészítését (317:301 arányban). A jogi kötőerővel nem bíró kiegészítés „alternatív rendezési lehetőséget” keres az észak-ír határellenőrzés problematikájára, ami az ír-északír konfliktus kiújulásával fenyeget. Az EU gyorsan kizárja az aktuális megállapodás újratárgyalását. 2019. február 18-án hét munkáspárti képviselő elhagyja a pártot, részben annak köszönhetően, ahogyan az ellenzéki vezér, Jeremy Corbyn megközelíti a Brexit kérdését. 2019. február 20-án három konzervatív miniszter kilép a pártból a Brexit „katasztrofális kezelése” miatt, s csatlakozási szándékát fejezi ki a miniszterek „független csoportjához”, amelyet azon egykori munkáspárti miniszterek alapítottak, akik korábban szintén a lemondást választották. Egy másik lemondott, korábban a Munkáspárt sorait erősítő képviselő csatlakozásával számuk tizenegyre nő. 2019. február 22-én Ian Austin a kilencedik munkáspárti parlamenti képviselő, aki az elmúlt hetekben elhagyja a Munkáspártot, „romlottnak” nyilvánítva azt (ő nem tervezi csatlakozását a „miniszterek független csoportjához”). 2019. március 11-én Theresa May és Jean-Claude Juncker bejelentik, hogy a Brexit-megállapodás kapcsán jogi változtatásokban egyeztek meg, ami közös nyilatkozatban is testet öltött. 2019. március 12-én a londoni parlament leszavazza a miniszterelnök kiegészített Brexit-megállapodás tervezetét (391:242). A nap folyamán Geoffrey Cox főügyész nyilatkozatot tesz közzé, amelyben leszögezi: az új megállapodás nem adna az Egyesült Királyság kezébe jogi eszközöket ahhoz, hogy egyoldalúan kilépjen az ún. ’backstop’ megegyezésből. (A „backstop” egy olyan biztonsági háló, ami a Brexitet követően az ír-észak-ír határellenőrzés feltételeit szabályozná, amennyiben egy széleskörű megállapodás vagy technológiai megoldás nem volna képes a határátjárást olyan súrlódásmentesen rendezni, mint amit a jelenlegi gyakorlat lehetővé tesz.) 2019. március 13-án a képviselők 321:278-as szavazataránnyal támogatnak egy „no-deal Brexit-tel” (vagyis megállapodás nélküli kilépéssel) szembeni indítványt. Ennek az indítványnak politikai hatása van, azonban jogi kötőerővel nem bír, valamint nem zárja ki teljesen azt, hogy az Egyesült Királyság megállapodás nélkül váljon ki a Közösségből. 2019. március 14-én a parlament 412:202 arányban támogatja a rövid halasztási kérelmet amennyiben a Brexit-megállapodás ügyében március 20-ig egyetértés születik. A nyilatkozat egy hosszabb távú halasztási kérelmet is kilátásba helyez, amennyiben a megjelölt határidőig nem kapja meg a szükséges támogatottságot a Brexit-megállapodás tervezete. A képviselők korábban egy másik javaslatot is leszavaztak (334:85 arányban, 223 tartózkodás mellett). A szavazást követően Jeremy Corbyn, a Munkáspárt elnöke megerősítette, hogy támogatna egy újabb referendumot az EU-tagságról, miután korábban arra utasította a pártjának tagjait, hogy ne vegyenek részt a szavazáson. 2019. március 18-án John Bercow, a Képviselőház elnöke egy 1604-re datálható megállapodást idézve kijelentette, nem fogja engedélyezni, hogy tartalmában ugyanarról az indítványról, amit a képviselők az előző héten elutasítottak, harmadik alkalommal is szavazzon a Ház. 2019. március 21-én az EU hozzájárul a kilépési folyamat időbeli kitolásához – május 22-ig, amennyiben a brit parlamenti képviselők támogatják Theresa May Brexit-megállapodását, vagy április 12-ig, amennyiben a megállapodás-tervezet nem nyer többségi támogatást. A parlament várhatóan jövő héten szavaz harmadik alkalommal a miniszterelnök által előterjesztett tervezetről. Mivel az Egyesült Királyság nem szándékozik európai parlamenti választásokon részt venni, a brit uniós kiválást a május 22-i határidőn túl elvileg nem lehet meghosszabbítani.
A halogatás nem megoldás, ám idővel azzá válhat
A Brexit tehát elhalasztásra került, azonban senki sem tudja, hogy meddig. Az EU megállapodás nélküli elhagyása (az ún. hard Brexit) a legkevésbé vonzó alternatíva az ország számára, mivel az nemcsak a jogbiztonságot ássa alá, de súlyos gazdasági és politikai károkat is okozhat a szigetországnak. A jelenlegi, képlékeny helyzet, az elhúzódó bizonytalanság, a tervezhetőség hiánya miatt már eddig is számottevő kár érte az Egyesült Királyságot. Egyre erősebben jelentkeznek azok a szirénhangok, amelyek egy második referendumot, esetleg a maradás bizonytalan ideig történő kitolását (eközben az integráció korábbi feltételekkel megegyező folytatását) láttatják megoldásként. Eközben a brit kormány jól érzékelhetően „vergődik”, Theresa May a 22-es csapdájába került: csak abban az esetben tudja ismét előterjeszteni a megállapodás-tervezetét a parlament jelenlegi ülésszakában, ha annak tartalmán érdemben változtatni lehet. Erre azonban aligha lesz nyitott az EU, illetve annak többi tagállama. A halasztási kérelem elfogadásával a kilépési agónia folytatódik, s döntésképtelenség esetén a britek az EU „hátsó udvarában” rekedhetnek – vonzerejük, érdekérvényesítő képességük és stabilitásuk feláldozása mellett. A legutóbbi (március 21-22.) EU-csúcs előtt May megpróbálta elnyerni a parlament többségének támogatását, azonban ehhez nem sikerült bebiztosítania az ingadozó szavazatokat, másrészt a Képviselőház elnöke egyértelművé tette, hogy nem járul hozzá a javaslatról történő harmadik szavazáshoz, amennyiben annak tartalma érdemben nem módosul. Az Egyesült Királyság immár két éve kilátásba helyezett, sokat idézett, március 29-i kilépési dátuma meghiúsult, a miniszterelnök nem sokkal e határidő előtt fut neki harmadszorra a megállapodásról való parlamenti voksolásnak. Sikertelenség esetén jövő csütörtökön újabb uniós csúcs következhet – továbbra sem kecsegtetve a biztos rendezés reményével. A kilépés egyre kevésbé a rövid vagy hosszú késleltetés kérdése körül forog, a tét már sokkal inkább az, hogy lesz-e egyáltalán Brexit.
Rövid távú lépéskényszer
A legégetőbb problémák, amelyeket jogi úton minél hamarabb rendezni kellene, az állampolgári jogok kérdése, a pénzügyi megállapodás, az átmenet idejére vonatkozó rendelkezések érvénybe léptetése, valamint a határellenőrzés kérdése az észak-ír határszakaszon. Az uniós jogharmonizáció évtizedei után – még a britek különutassága ellenére is – a kilépés, és nyomában az uniós jogok és kötelezettségek lebontása számos területen nyomasztó szabályozási vákuumot hagyna, amit a nemzeti törvényhozásnak minél hamarabb „be kell foltoznia”. Ez egy hosszadalmas folyamat lehet, ami akár mélyen átnyúlhat a 2020-as évekre. Ami viszont a Közösséggel való viszonyt illeti, itt az egyoldalú jogi aktusok szerepe kisebb, így tehát a felek által tető alá hozott, mihamarabbi megállapodás szükségeltetik. Április 18-ig a briteknek meg kell erősíteniük, hogy hajlandóak-e befizetni a 7 milliárd eurós nettó hozzájárulást az EU 2019-es költségvetéséhez. Az első kifizetések – amelyekhez szükség lesz a Képviselőház jóváhagyására is –április 30-ra vannak időzítve. A befizetés elmulasztása tovább ronthatja az EU-27-ekkel való kompromisszumkeresés hatásfokát.
Fontos tudni, hogy még mielőtt bármilyen megállapodás hatályba léphetne a kilépéssel összefüggésben, az Európai Parlamentnek jóvá kell azt hagynia plenáris szavazás során. A kilépési szerződés bármely jogilag megkérdőjelezhető elemét a parlament tagjai megküldhetik az Európai Bíróságnak. Az EU 27-eknek szintén rá kell bólintaniuk a megállapodás végleges formájára egy miniszteriális találkozó alkalmával.
EU-megállapodás és politikai konszenzus nélkül „bársonyos átmenet” helyett éles törés várható
Többek között a kikötők, szupermarketek és a határok közelében az átlag brit és uniós állampolgárok hamar szembesülhetnek a rendezetlen Brexit okozta áldatlan állapotokkal egy megállapodás nélküli kilépés esetén. Nemcsak a magánszemélyek, de a gazdaság is megszenvedi a rendezetlen kilépést. Ez gazdasági recesszióval, megszűnő munkahelyekkel, a kohézió megbomlásával, a pénzügyi szektor veszteségeivel és fragmentációjával, a ki- és beáramló tőke csökkenésével, vízumkérdéssel, a határokon átnyúló együttműködések csökkenő hatásfokával járhat. Ezek egy része – legalább időszakosan – jó eséllyel realizálódhat, de sok múlik az alternatív megállapodásokon. A kilépést követő időszak egyik kulcskérdése a kereskedelmi megállapodások az EU és az Egyesült Királyság között. Az unió még Cameron kormányzása idején világossá tette, hogy a közös piaci tagság kérdésében nincsen ’a la carte’ integráció, vagyis a briteknek kapcsolt területként más szférákban is együtt kell működnie, illetve biztosítaniuk kell az ún. négy alapszabadságot. A kereskedelmi megállapodás végigtárgyalása egy kritikus pont, amire akár kevésnek is bizonyulhat az átmeneti időszak. Hollandia, Belgium és Írország profitálhat a leginkább a Brexittel kapcsolatos bizonytalanságok miatt új bázist, befektetési központot kereső cégek vándorlásából. Az Egyesült Királyságban működő, pénzügyi szektorban tevékenykedő vállalatok szempontjából kulcsfontosságú, hogy tisztán lássanak a munkaerő-mobilitás, a szabályozási környezet, az adatvédelem, az adórendszer és vámszabályozás kérdéseiben. A Brit Iparszövetség és az Országos Szakszervezeti Szövetség a miniszterelnöknek címzett közös felhívásában hangot adott azon véleményének, hogy „országos veszélyhelyzet” áll fenn a brit EU-tagság megállapodás nélküli megszűnésének növekvő kockázata miatt, ezért egyedül a halasztás jelenthet átmeneti megoldást a gazdasági sokk elkerülése érdekében. Ennek ellenére ez a „vészforgatókönyv” egyes felmérések tanúsága szerint a választók jelentékeny hányada (43%; a konzervatív szavazók körében jóval magasabb ez az arány) számára elfogadható áldozatot jelent. A játékelmélet által sugallt, vakmerő taktikai manőverek sem kecsegtetnek sok reménnyel, hiszen aligha valószínűsíthető, hogy a „no-deal Brexit” közeledésével a 27-ek előbb „rántanák félre a kormányt”, mint London. Ráadásul a brit kormányt nemcsak ellenfelei (az ellenzék és külső tárgyalópartnerei), de saját kormánypártja is folyamatosan zsarolja – főként a kilépéspárti tory képviselők, akik számára elfogadhatatlan a kilépési folyamat kilátásba helyezett, hosszú halogatása. Maga az Európai Unió is a rövid, technikai/taktikai halasztásban érdekelt, így a szabott határidő(k) ultimátumként is felfoghatók. A brit kormány gyakorlatilag „béna kacsaként” működik, és a kialakult helyzet könnyen a bukásához vezethet, amit idáig csak annak köszönhetően volt képes túlélni, hogy a jelenlegi helyzettel járó felelősséget ellenfelei sem kívánják magukra húzni.
Ezeknek az „aknáknak” a hatástalanításához nemcsak az EU-val kötött megállapodás(ok)ra, de olyan fokú belpolitikai konszenzusra is szükség volna, amit most egyáltalán nem érzékelhetünk a szigetországban.
Mi legyen az EP-választással? És a kilépéssel?
Amennyiben a kilépési folyamat hosszabb időtávra történő kitolása realizálódik, a briteknek meg kell tartaniuk a májusi EP-választást is, ami a Brexit-folyamat tükrében komoly politikai vitákat gerjeszthet, nem is beszélve a dolog pikantériájáról – főleg, ha az utóbbihoz hasonlóan ismét euroszkeptikus győzelem születne. Juncker épp az EP-választás miatt tűzte ki „végső határidőnek” a május 23-át, noha mások szerint inkább július 2-át kellett volna említeni, amikor az újonnan megválasztott Európai Parlament képviselői elfoglalják pozíciójukat. Theresa May is minden bizonnyal ezt a dátumot veszi alapul (más szempontok mellett), amikor a határidőt június 30-ra kívánja kitolni.
Június 30. is lehetne a kilépés időpontja – amennyiben May át tudja vinni a tervezetét a parlamenten, és az Egyesült Királyság megkapta volna az EU-tól a türelmi időt (ezt azonban legutóbbi tanácskozásán az Európai Tanács elutasította). A szigetország azonban – megállapodás hiányában – ennél hamarabb is „kihullhat”, de az is elképzelhető, hogy még hosszú ideig bent reked. Utóbbi esetben nagy valószínűség szerint egy újabb referendum tehet pontot az ügy végére – némileg megcsúfolva a demokrácia intézményét, ám tanulva az elmúlt évek vesszőfutásából.
A Brexitnek hosszúra fog nyúlni az árnyéka
A Brexit mikéntjén túl a legnagyobb kérdés, ami most a levegőben lóg, hogy a közelmúltbeli és előttünk álló időszak történései milyen maradandó hatást gyakorolnak majd a brit politikára: az ország egységére, a politikába vetett állampolgári bizalomra, a pártrendszerre, és az Egyesült Királyság helyére a nemzetközi térben. A vízió hiánya, az egység hiánya és a késlekedés súlyos károkat okoz az országnak. Az európai politikát sem hagyja érintetlenül a Brexit példája. A reálpolitika várhatóan levonja a megfelelő tanulságokat, ám az euroszkepticizmus így is tovább erősödhet Európa-szerte. A „renitens” tagállamok a britek intézményes reformtörekvései nélkül politikailag kiszolgáltatottabbnak érezhetik magukat, különösen annak tükrében, hogy Németország és Franciaország motiváltabbá vált, hogy mélyítse a „magállamok” integrációját. Most először fordul elő, hogy az európai projekt léket kap, s egy szereplő a tengerbe zuhan. Szimbolikus erejű vereség ez az EU számára: gyengíti az EU-projekt megideologizálását („európai család”, „közös értékek”, „tártós béke”, „egység á sokféleségben”, „a kihívásokkal váló közös szembenézés”, stb.), ami erősítheti azt az identitásválságot, amiről manapság divatos beszélni.
Miközben az EU vezetői a brit parlament újabb szavazására, és jövő csütörtökre időzítve újabb, „Brexit-ügyi” EU-csúcsra várnak, szombaton több százezres tömeg vonult Londonban új népszavazást követelve a Hyde Parktól a parlament épülete elé. A Brexit leállítását célzó petíciót már több mint 4,3 millióan írták alá. Érezhetően nő a társadalmi feszültség, miközben a brit politika egyre kevésbé alkalmas szelepként levezetni azt, sőt, kompromisszum-képtelenségével és felelőtlenségével tovább gerjeszti azt. Ami most biztos, az a bizonytalanság.
Kovács János
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
