Egy francia frontról hazatért, gyógyulófélben lévő fiatal angol hadnagy 1917 januárjában vastag kék ceruzával felcímzett egy olcsó jegyzetfüzetet: The Book of Lost Tales (Az Elveszett Mesék Könyve). A füzetbe egy elképzelt világ régóta benne kavargó történeteit kezdte leírni, és az így elvetett magból a huszadik század egyedülálló mítoszgyűjteménye bontakozott ki, amely ma is olvasók millióit inspirálja.
John Ronald Reuel Tolkien 1892. január 3-án született Bloemfonteinben, Oranje Szabadállamban (ma Dél-Afrika része). Hároméves korában édesanyjával, Mabellel és öccsével, Hilaryval Angliába utaztak hosszabb családi látogatásra, de édesapja, Arthur Reuel Tolkien reumás lázban elhunyt, mielőtt követhette volna őket. Mabel családja egy ideig Tolkienék segítségére volt, de amikor Mabel áttért a római katolikus hitre, baptista rokonai megszakították vele az összeköttetést.
A Tolkien fivéreket hamarosan újabb csapás érte: cukorbeteg anyjuk 1904-ben elhunyt. Innentől a két fiút Mabel gyóntatóatyja, Francis Morgan atya vette gondozásába. Tolkien a King Edward’s Schoolban és a St Philip’s Schoolban tanult, majd 1911-ben felvételizett Oxfordba, ahol eleinte ókortudománnyal foglalkozott, de 1913-ban tanárai biztatására angol nyelvre és irodalomra váltott, és 1915-ben diplomát szerzett.
Tolkien már tinédzserként nagyfokú érdeklődést tanúsított a különböző nyelvek iránt. Anyjától kisgyerekként megtanulta a latin és a francia nyelv alapjait, iskoláséveiben ezeket követte a német, a görög, az óangol és az eszperantó. Innen már csak egy ugrás volt a középangol és az óészaki, majd saját nyelveinek kifejlesztése. Az első lépést ezen az úton unokatestvéreivel együtt tette meg: ez volt a Nevbosh, lényegében az angol, a francia és a latin jól-rosszul álcázott keveréke.
A következő, immár teljes egészében saját alkotású mesterséges nyelve a Naffarin nevet viselte: ez komoly spanyol hatásokat mutatott, de már saját fonológiával és nyelvtannal rendelkezett. Az egyetemi évek alatt ismerkedett meg a finn nyelvvel, ami azóta érdekelte, hogy először találkozott a Kalevalával. Bár sosem tanult meg annyira finnül, hogy eredetiben végigolvassa a költeményt, a nyelv drasztikus hatással volt a saját nyelvészeti törekvéseire. Új mesterséges nyelv kifejlesztésébe kezdett, erősen merítve a finn nyelvtanon túl a latinból és a görögből is. Így született meg a quenya, a tolkieni legendárium egyik legismertebb nyelve.
Már a legkorábbi nyelvalkotási törekvései során kialakult Tolkienban az a meggyőződés, hogy nyelveinek mögöttes kultúrára van szüksége ahhoz, hogy élővé és valódivá váljanak. Először csak az egyes szavak történetét, változásait, fejlődési útját alkotta meg, de ez önmagában nem bizonyult elegendőnek. Szükség volt egy tágabb környezetre, történelemre, népekre, amelyek ezeket a nyelveket „beszélték”, hogy a nyelvek puszta hangok gyűjteményéből jelentéssel telivé, kultúrahordozóvá váljanak.
A Tolkien család otthona a harmincas és negyvenes években (Northmoor Road 20.) (Wikipedia / Jpbowen / CC BY-SA 3.0)
Ez a szükséglet találkozott Tolkiennak azzal az óhajával, ami legelőször talán a Kalevala olvasásakor fogalmazódott meg benne: egy angol mitológia megalkotásának vágyával. Tolkient mindig is bántotta, hogy hazájának – pont az azt benépesítő különböző származású és hátterű népcsoportok okán – nincs átfogó mitikus eredettörténete. 1917 elején, amikor lövészároklázból lábadozott Great Haywoodban, elérkezettnek tűnt az idő, és Tolkien papírra vetette „Gondolin bukását” – az első történetet Az Elveszett Mesék Könyvéből, az Arda-mitológia legelső változatából.
A következő ötven év során Tolkien életében tudományos pályája és családi élete mellett központi szerepet játszott a mythopoeia, a mítoszteremtés. A legendárium ebben az öt évtizedben folyamatosan változott, bővült és fejlődött. Tolkien maga is belátta, hogy még ha számára kielégítő formába is tudja önteni mitológiáját, nem lesz könyvkiadó, aki azt megjelentetné. A változás 1937-ben A hobbittal kezdődött: a könyv átütő sikere után Tolkien kiadója, az Allen & Unwin jelezte, hogy szívesen adnának ki további történeteket – bármit, csak hobbit legyen benne. Tolkien részletekben, 1949-re írta meg A Gyűrűk Urát, amely a több tízezer évet felölelő Arda-mitológiának csupán egy rövid, bár kiemelt fontosságú fejezete. Tolkien szerette volna a regénnyel együtt a teljes legendárium akkori állapotát – amely ekkor már a The Silmarillion címet viselte – is publikálni, de ettől két kiadó is elzárkózott.
A több mint ezer oldalas A Gyűrűk Ura végül három kötetben, 1954–55 között jelent meg, és még A hobbitnál is nagyobb sikert aratott. (Ez a megjelenési forma az oka, hogy sokszor tévesen „trilógiaként” hivatkoznak a könyvre.) Az Allen & Unwin kiadó ekkor már nyitottnak mutatkozott a The Silmarillion publikálására, így Tolkien visszatért mitológiájához. A következő majd’ húsz évben rengeteget dolgozott rajta, de végül haláláig nem sikerült kiadásra alkalmasnak ítélt állapotba hoznia. (Ebben szerepe volt munkamódszerének is, miszerint sokszor egészen alapvető koncepciókat változtatott meg, ami további messzemenő és részletes módosításokat igényelt a már meglevő szövegekben is.) 1973-as halála után legkisebb fia, Christopher Tolkien szerkesztette egybe és rendezte sajtó alá A szilmarilokat, mely végül 1977-ben jelent meg.
Az Egy Gyűrű. Szállóigévé vált felirata: „Egy Gyűrű mind fölött, Egy Gyűrű kegyetlen, Egy a sötétbe zár, bilincs az Egyetlen”
Tolkien számtalanszor szembesült a feltételezéssel, hogy történeteinek, mitológiájának valamely eleme vagy szereplője „allegória”: Sauronban Hitlert és/vagy Sztálint, Mordorban, a gonosz keleten fekvő birodalmában a Szovjetuniót, az Egy Gyűrűben a Nibelungok gyűrűjét fedezték fel az elemző kedvű olvasók. Tolkien minden alkalommal kikelt az ilyen olvasatok ellen, „teljesen idegennek” nevezve őket írásai gondolatiságától. Emiatt az a kép alakult ki róla, hogy íróként elutasítja és tagadja az allegória bármiféle jelenlétét műveiben, ami valós álláspontjának durva – és téves – leegyszerűsítése:
„Nem kedvelem az Allegóriát – a tudatos és szándékos allegóriát –, de bármilyen kísérlet a mítosz vagy a tündérmese céljának magyarázatára allegorikus nyelvezetet kell használjon. (És persze minél több »élet« van a történetben, annál inkább ki van téve allegorikus értelmezéseknek; míg a szándékos allegória minél jobban sikerül, annál inkább csak egy történetnek tekintetik.)”
Vagyis Tolkien nem vetette el az allegóriát, mint a mélyebb tartalom közlésére szolgáló irodalmi eszközt és kifejezésmódot, de szándékoltan nem is szerepeltette műveiben a korabeli politikai és történelmi szereplők, események allegorikus reprezentációját. Így A Gyűrűk Ura Banyapókja sem az a madárpók, amely dél-afrikai kertjükben megcsípte a kisgyermek Tolkient, az öt mágus nem az öt érzékszervet jelképezi, az orkok pedig nem a kommunisták. (E példák mind felmerültek az olvasókkal folytatott levelezéseiben.)
Az író sírja Oxfordban (Wikipedia / Twooars / CC BY-SA 3.0)
A tolkieni életmű megújította a fantasy műfaját, még ha A hobbit és A Gyűrűk Ura szigorúan véve nem is sorolhatók ebbe a kategóriába. A Tolkien által új életre keltett mitikus alakok, a tündék, orkok, törpök és félszerzetek különféle változatai számtalan könyvet és filmet népesítettek be, szerte a világon művészek ezreit ihlették meg. Az író ismertségének különösen nagy lökést adott Peter Jackson 2000-es évek elején bemutatott, A Gyűrűk Urából készített filmtrilógiája. Tolkien életét részletesen is megismerhetik az érdeklődők a Humphrey Carpenter által írt, magyar nyelven is megjelent életrajzából (J. R. R. Tolkien élete), illetve az író leveleiből szintén Carpenter által közreadott válogatásból (The Letters of J. R. R. Tolkien).
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
