Miért is nem lepődtem meg, amikor az Egyesült Királyság Határőrségének távozó parancsnoka „szaros határokról” beszélt, s még azt is hozzátette, hogy az államhatár „csak szaros púp a hátunkon”? Azért, mert már jó ideje egyértelmű volt, hogy a Határőrség sokkal inkább önképének fényezésével foglalatoskodik, semmint a brit határok védelmével. Paul Lincoln abból az alkalomból fakadt ki, hogy búcsúbeszédet tartott, amikor leköszönt a Határőrség főigazgatójának tisztségéről. Beszédének végén Shane MacGowant, a Pogues együttes frontemberét idézte: „Annyit beszélnek az emberek bevándorlásról, kivándorlásról meg erről a sok marhaságról. Tiszta baromság!”
Ha azt vesszük, hogyan boldogult a Határőrség az elmúlt néhány év során a bevándorlással, a kivándorlással és az illegális migrációval, arra kell következtetnünk, hogy Shane MacGowan fölöttébb befolyásos valaki lehet.
Vegyük például azt, hogy a határőrség egész évben tökéletesen tanácstalannak bizonyult a kenti grófság partjaihoz érkező illegális bevándorlással szemben. Időnként úgy festett, mintha le is tett volna arról az ambíciójáról, hogy megvédje Nagy-Britannia határait.
Tartozunk az igazságnak azzal, hogy Paul Lincoln csupán a legutóbbi azok sorában, akik megszemélyesítik azt az intézményes hozzá nem értést és közönyt, amelyet a brit belügy tanúsít a bevándorlás ügyében. Még 2006-ban, az akkori belügyminiszter, John Reid azt a nagy vissszhangot kiváltó megállapítást tette, hogy a Határőrség korábbi inkarnációja, a Határügyi Hivatal „alkalmatlan a feladatra”. Az elmúlt 15 év édeskevés változást hozott. 2020-ban az Alsóház Közkiadás-ügyi Bizottsága jelentésében így fogalmazott: a Belügyminisztériumnak „kevés fogalma van” a kebelében működő Bevándorlásügyi Igazgatóság 400 millió fontnyi éves kiadásának hatásáról. Még azt is hozzátette, hogy a Belügyminisztérium nem látja át teljes mértékben, hogyan működik az Egyesült Királyság bevándorlási rendszere, végül megjegyezte, hogy a Belügyminisztérium döntései gyakran „szóbeszédre, feltételezésekre és előítéletekre” épülnek.
Amíg Lincoln kifejezetten fel nem szólalt a határok ellen, az ember hajlamos volt rossz vezetéssel és hozzá nem értéssel magyarázni a Határőrség szerény teljesítményét. Ma viszont már tudjuk, mi az igazság. Immár nem arról van szó, mint Reid idejében volt, hogy tudniillik a határőrség „alkalmatlan a feladatra”. Sokkal inkább arról van szó, hogy nem világos mi a feladat, ha ugyan van egyáltalán.
Lincoln búcsúbeszéde óta egyértelmű, hogy a brit határok védelmével megbízott állami intézmények egy része egyszerűen nem hisz önnön rendeltetésében. Lincoln még azt a nyitott határok mantrát is előadta, hogy „mindannyian emberek vagyunk”. Csakhogy nem csupán emberek, hanem egyúttal egy meghatározott politikai közösség tagjai is vagyunk. Történetesen egy nemzetállamé. Ebben a minőségükben pedig meghatározott jogaink vannak és meghatározott kötelezettségekkel tartozunk polgártársainknak, másoknak azonban nem. Amikor Lincoln azt mondta, hogy „mindannyian emberek vagyunk”, lefokozta, lekicsinyelte az állampolgárság fogalmát.
A legutóbbi időkben ezt a határellenes felfogást leggyakrabban az Európai Unió hangoztatta. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság korábbi elnöke egy ízben úgy fogalmazott a határokról: „ez a legrosszabb, amit politikusok valaha is kitaláltak”. És nem csak úgy általában ítélte el a határokat, hanem egyúttal felszólított a migráció támogatására. Ámde nem szorítkozott arra, hogy együttérzéséről biztosítsa a migránsokat. Egyszersmind általánosabb értelemben is ellenezte a nemzetállam elvét, s elítélte támogatóit. „Harcba kell szállnunk a nacionalizmussal” – mondotta – „[és] el kell torlaszolnunk a populisták útját”.
A határok iránti ellenszenvében Junckert sokkal inkább a nemzeti szuverenitás elutasítása vezette, mintsem a migránsok szeretete. Úgy látta ugyanis, hogy a nemzet teszi lehetővé azt a bizonyos dolgot, amelyet ő és a hozzá hasonló technokraták olyannyira megvetnek: a népszuverenitást.
Forrás:latoszogblog.hu
Tovább a cikkre »
