Május 9-én ki kell mondanunk: a magyar nemzetnek sokkal jobb lett volna, ha a németek nyerik meg a második világháborút. Nincs tehát mit ünnepelnünk ezen a napon – írta elemzésében az Erdély.ma portálnak Felföldi Zoltán.
Május 9. Egyike azoknak a napoknak, amelyeket a kommunista rendszer a jeles napok közé emelt, és amely kissé átcímkézve azóta is velünk él, mint valamiféle lejárt szavatosságú élelmiszer, amely ott lapul valamelyik, ideiglenesen hazánkban állomásozó áruházlánc hűtőpultjában, hátha valaki nem veszi észre a turpisságot, és megvásárolja azt. A lejárt szavatosságú árut persze gondos kezek időről időre újracsomagolják, átcímkézik, jól látható helyre teszik, hogy lehetőleg minél többen megvegyék. Ilyen, lejárt szavatosságú termék május 9., amit valamikor úgy hívtak, hogy a győzelem napja, majd némi újracsomagolás és átcímkézés után, most éppen Európa-napként próbálják eladni nekünk.
Nem ez az egyetlen ilyen, a rendszerváltás után is rajtunk ragadt „ünnepnap.” Ott van még a harcos munkásmozgalmi-kommunista-feminista eredetű, 30 évvel a rendszerváltás után is egy kullancs szívósságával belénk kapaszkodó nemzetközi nőnap, amelynek nemzetközisége és ünnepi mivolta már 1990 előtt is a világnak csak az Elba-Trieszt vonaltól keletre eső részére terjedt ki. Vagy a szintén tőről metszett baloldali-munkásmozgalmi május elseje, „a munka ünnepe”, amihez nekünk, magyaroknak – beleértve a magyar munkásokat – az égvilágon semmi közünk nincsen, és amivel kapcsolatban mind a mai napig érthetetlen, hogy március 21-vel, április 4-vel és a többi szeméttel együtt miért nem hajította ezt is a kukába az Antall-kormány, és miért nem tette meg helyette egy egyszerű szabadnapnak például május első hétfőjét – mindenféle munkásmozgalmi sallang nélkül.
No de vissza május 9-hez! Mi történt május 9-én? 1945-ben ezen a napon ért véget a második világháború Európában. Helyesebben, közép-európai idő szerint még május 8-án, moszkvai idő szerint viszont már május 9-én. Így lett tehát május 9. a győzelem napja. Nekik. Az oroszoknak, az angoloknak, a Németországot a saját erejükből ezúttal is legyőzni képtelen franciáknak, akik megérdemelnék, hogy egyszer végre már jól elbánjanak velük. Nekünk és a németeknek viszont ez nem a győzelem napja, még akkor sem, ha mára az önfeladás magas szintjére jutott, magukat kéjes örömmel kasztráló németek ezen a napon üdvözlő kártyákat – újabban e-mail üzeneteket – küldözgetnek az üzleti partnereiknek.
Lássuk, mit hozott nekünk, magyaroknak ez a nap!
Először, Magyarország területe 172.017 km2-ről 93.030 km2-re csökkent. Nemcsak elvettek tőlünk mindent, amit Trianon részleges orvoslásaként 1938 és 1941 között visszaszereztünk/visszakaptunk, hanem még további falvakat is elcsatoltak. Nem sokat: éppen csak annyit, ami később lehetővé tette a szlovákoknak, hogy a színmagyar Csallóközt folyamatosan veszélyeztető bősi monstrumot megépítsék. A területveszteséggel párhuzamosan Magyarország népessége is lecsökkent: több, mint 14 millióról mintegy 9 millióra. Ezen nem sok ünnepelni való van, akár győzelem-napi, akár európa-napi ünneplésről legyen is szó.
Másodszor, csak a mai Magyarország területéről több, mint 130.000 embert – civileket – hurcoltak el szovjet munkatáborokba, akik jelentős része odaveszett „valahol Oroszországban”.
Ha ehhez hozzávesszük a több százezer magyar nő megerőszakolását, a több tízezer délvidéki magyar brutális legyilkolását, a kisebb létszámú, de nem kevésbé bestiális módon legyilkolt vagy éppen haláltáborokba hurcolt és ott elpusztult erdélyi magyarokat, a teljes kárpátaljai magyar felnőtt férfilakosság elhurcolását, a felvidéki magyarság 100 ezres nagyságrendű kitelepítését és a más utódállamokból elüldözött vagy kitelepített magyarokat, akkor ismét csak azt látjuk, hogy sok okunk nincsen az ünneplésre, hiszen győzelem helyett összességében egy magyar holokauszt képe rajzolódik ki előttünk.
Harmadszor, nem elég, hogy a háborúban a magyar nemzeti vagyon mintegy 40%-a elpusztult, a háború után Magyarországot összességében 300 millió dolláros jóvátétel megfizetésére kötelezték – amiből például 30 millió dollárt annak a Csehszlovákiának kellett megfizetni, aki ellen semmilyen harci cselekményt nem folytattunk.
Hogy érzékeljük a nagyságrendet: ami 1947-ben 300 millió dollár volt, az ma 3,6 milliárd dollár – mintegy ezeregyszáz milliárd forint – lenne.
Ezen kívül Magyarországra hárult az itt állomásozó, kezdetben 1,5 millió, majd később félmillió katonát számláló szovjet megszálló hadsereg teljes élelmezése, üzemanyaggal történő ellátása és szállítási igényeinek kielégítése – természetesen mindezt ellenszolgáltatás nélkül kellett biztosítani. Összességében a háború utáni évek állami kiadásainak 30-40%-a erre, a jóvátétel megfizetésére és az egyéb, ilyen jellegű kötelezettségek teljesítésére ment el. Mindezeket Magyarországnak vesztesként kellett fizetnie a győzteseknek.
Negyedszer, 1945 után megfosztottak minket attól a lehetőségtől, hogy társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedésünkről saját magunk dönthessünk, és a politikai vezetőinket saját magunk választhassuk meg. Ránk kényszerítettek egy tőlünk teljességgel idegen rendszert, Moszkvában képzett, vagy egyenesen onnan importált kommunista vezetőink pedig évtizedeken keresztül szabályos háborút viseltek a magyar nemzet ellen, miközben formailag szuverén csonka-országunkat a gyakorlatban egy nagy birodalom tagköztársaságává degradálták.
Tudom, hogy történelmietlen, de játsszunk el egy pillanatra a gondolattal, hogy mi lett volna, ha a németek nyerik meg a második világháborút! Ebben az esetben Magyarország nem küzdött volna mindazzal a fizetési kötelezettséggel, amelyekről fentebb volt szó.
Az ország ugyan minden valószínűség szerint a náci Németország nyomasztó közép-európai dominanciájának árnyékában létezett volna 1945 után, de ez a nyomasztó dominancia valószínűleg összességében még mindig egy sokkal szabadabb és élhetőbb világot jelentett volna, és sokkal inkább megfelelt volna a magyar érdekeknek, mint az, ami vesztesként és a szovjetek által megszállt országként jutott nekünk.
Nagyon valószínű, hogy a nemzeti szocialista rendszert a német dominancia ellenére sem kényszerítették volna ránk úgy, ahogyan a szovjet kommunista rendszert ránk kényszerítették. De ha mégis, az sem lett volna rosszabb, mint a kommunizmus, és idővel minden bizonnyal az a totalitárius rendszer is ugyanúgy konszolidálódott és felpuhult volna, ahogyan a kommunista rendszer is konszolidálódott és felpuhult néhány évtized alatt.
Magyarország területe cc. kétszerese lenne a jelenleginek, a Kárpátokba járnánk síelni, ahol magyar nyelven szolgálnának ki minket a büfében, lenne magyar Kassa, Ungvár, Munkács, Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szabadka és Újvidék, amelyek hiánya oly sajgó tud lenni a kassai dóm tövében, a kolozsvári Farkas utcában, vagy éppen Szabadka egyre fogyatkozó szecessziós épületei között sétálva.
Nem csettintenének elismerően félhülye francia turisták Nagyváradon, hogy milyen csodálatos alkotásokra volt képes a román szecesszió. Nem küldenének nekünk ciánt és nehézfémet a románok a Szamoson vagy a Tiszán, veszélyeztetve élővilágunkat és az egészségünket. Nem jönnének hatalmas petpalack szigetek Kárpátalja felől. És hosszasan lehetne még sorolni.
Persze minden bizonnyal annak a rendszernek is lettek volna vesztesei, talán áldozatai is, de nehéz elhinni, hogy mindez fölülmúlta volna mindazt, amit a kommunista berendezkedés a magyar arisztokráciával, köznemességgel, parasztsággal és városi polgársággal, összességében velünk, a magyar nemzettel művelt.
Május 9-én ki kell mondanunk: a magyar nemzetnek sokkal jobb lett volna, ha a németek nyerik meg a második világháborút. Nincs tehát mit ünnepelnünk ezen a napon.
Ahogyan augusztus 13-án, augusztus 29-én vagy október 6-án sem. Nekünk május 9. nem a győzelem, hanem a vereség napja. És ezt az Európa-napra való átcímkézés sem tudja megváltoztatni.
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
