Nem olyan régen megtudtuk, hogy a James Bond közismert és ma már emblematikus figurája – gondoljunk is bármit a tulajdonképpen kissé bárgyú hidegháborús történetről, Bond ma már nemcsak őfelsége 007-es ügynöke, hanem az emberiség közös kulturális ikonja – következő megformálója nemes egyszerűséggel egy (egyébként néger) nő lesz. Az már csak hab a tortán (vagy inkább kutyasz@r a trágyadombon) hogy nem éppen egy Halle Berry, hanem történetesen egy rém ronda nő. Erre mondta gimnáziumi osztálytársam, hogy érdekes arca van – érdekes, hogy ez egy arc. A hölgyet egyébként Lashana Lynchnek hívják, elviekben ugyebár brit, mert ott született, gondolom, én ilyen alapon, mivel Diósgyőrben, a vasgyári kórházban születtem, kohósalak vagyok. Megmondom őszintén, míg Bond szerepét meg nem kapta, nem igazán tudtam, hogy a világon van. Először valami viccre gyanakodtam, hiszen a kis hableány, a vörös hajú Ariel fekete megformálásának bejelentése után az internet népe már lelkesen várta a néger Hófehérkét, de be kell látni, a faji kártya ma már kevés, túl gyakran kijátszották, ezt pedig csak egy női Bonddal lehetett űberelni. A nyugati világ a XXI. században sikeresen eljutott oda, hogy sármos férfiideálja, a rettenthetetlen bátor, keményöklű, de tökéletes megjelenésű és szívtipró titkosszolgálati tiszt tulajdonképpen egy buszpályaudvar méretű kufferrel rendelkező baltaarcú nő. Kérdezem, ez után mivel lep meg minket az atlanti filmipar? Női Napóleonnal? Női Julius Ceasarral? Női Jézussal? Női Zeusszal? Csókolom, de miért?
Her Majersty’s Agent. Ha Ezt Churchill megélhette volna, azt mondta volna: – Hogy maga de ronda! – Winston, maga részeg! – Az lehet, de én reggelre ki fogok józanodni…
Mondjuk, egy Bond-filmhez hozzátartozik a Bond-lány, úgyhogy még lehet, hogy leszbikus is lesz, de ezt jelen fázisban nem tudhatjuk. A James Bond filmek kaptak már paródiát, de a kiváló Mr. Bean, azaz Rowan Atkinson Johnny English-ét senki nem is vette komolyan (ott is volt nyálcsorgatásra okot adó Bond-lány Natalie Imbruglia személyében), arról azonnal levettük, hogy ez a legjobb angol paródiahagyományokat követi. A gyűröttebb fejűek egyébként is még emlékeznek a Monty Python szatírikus jelenetére, mikor a féllábú Tarzan szerepére jelentkezik, és a közönség a hasát fogja, ahogy megpróbálják neki elmagyarázni „nézze, bármit gondol, a nézők elsősorban egy kétlábú embert látnának szívesen Tarzan szerepében” (Galla Miklós fordításában). Terry Gilienéket ezért jelenleg ma már minimum széthurcolnák és lefasisztáznák, bár, nem tudom a homofób, rasszista, antiszemita, fasiszta, férfisoviniszta, focista, stb. kontextusban mi a liberális kitaláció-nyelvezetben a megfelelő kifejezés arra a személyre, aki megfelebezhetetlen mindentjobbantudokék szerint állítólag gyűlöli a rokk…izé, „fogyatékkal élő”ket. Bár nem hiszem hogy objektíve lenne ilyen ember, de feltételezem, ez nem zavar senkit, elvégre, „homofób” is rengeteg van, bár én speciel nem láttam még senkit, aki rettegne az azonosságtól (mivel a görög „homofób” azonosságtól félőt jelent). Egyenruhától félő sorkatonát, azt már láttam, az igaz..
Hát igen, ahogy szoktuk volt mondani, nem kell a falat az ördögre festeni, a végén még valamelyik lemászik. Nem, ez nem paródia. Ez komoly, ha vicc lenne, röhöghetnénk rajta, mint az öreg székely, mikor belevágták a baltát….
A producertől, bizonyos Barbara Broccolitól hallottuk már azt az eufémisztikus nyilatkozatot (lásd itt) hogy Bond az ötvenes évek terméke (ami igaz) és figyelem, „a szereplő DNS-ében vannak bizonyos dolgok, amelyek nem tudnak megváltozni” – aztán kiderült, hogy ez nyilván nem a nemi kromoszóma. Majd kirúgta a rendezőt, mit akar az a filmtől, az ilyesmi nem ár. Nekem erről az ötvenes évekbeli történetecske jut eszembe, mikor a híres rendezőt egy nagyon „vonalas” de természetesen (kapcsolt áru) roppant gyenge darab bemutatására kérték fel. Ő szabadkozik, de nemet nem mondhat, ezért előadja: – „Jó, megcsinálom, de ötszáz statiszta kell hozzá!” – Amire jön a kérdés: – „Korhű jelmezben?” – „Nem. Civilben! A nézőtérre”…
Ez van, ez jut a nyugat emberének, legfeljebb ma még megteheti, hogy elfordítsa a fejét, és az ilyen filmre nem vált jegyet, és odahaza, a négy fal között a plafonnak, persze, ne túl hangosan, mert a facebooknak is füle van, meg is mondhatja a véleményét, de vélhetőleg ez sem fog így maradni, és elérjük a mainál is kultúrmarxistább időket, hogy az ilyen filmre központi parancsra be kell ülni, azt állva meg kell tapsolni, és mikor Rákosi is beül a vetítésre, és büszkén körülnéz, hogy mennyire szeretik, valaki hátba böki: „Tapsolj, te is, kopasz, mert mindjárt elvisz az ÁVÓ!”
Tudjuk, tisztában vagyunk vele, hogy Hollywood mindig is az amerikai (általánosságban: a nyugati, atlantista) politikai érdekeket szolgálta ki, világlátása, az általa sugalt és közvetített kép mindig is hamis, tendenciózus és durván propagandisztikus volt. A „haladó” propagandát is már vagy két-három évtizede egyre nagyobb dózisban kapjuk, akkora pollkorrektkedés megy a vásznon, hogy ihaj, emlékeim szerint az utolsó negatív karakterű („rosszfiú”) néger amerikai filmben talán Wesley Snipes volt a Pusztítóban, vagy 25 éve, de ő is szerethetően humoros volt. Egyik Doktor House-ban olyat láttam, hogy a szemem majd kiesett: fehér rendőr fekete bűnözőt fog el, és a fekete bűnöző lelövi a fehér rendőrt! Jó, alig pár képkockával később az ember megnyugodhat, minden oké, a fehér zsaru korrupt, rohadt drogdíler, az afroamerikai utcai harcos meg szegény, a körülmények áldozata, és nagyon jószívű…
Volt idő, mikor az amcsi propagandát örömmel és egyetértéssel néztük, figyeltük, bár ez volt a ritkább, és ma sem tesz másképpen, csak bármennyire is magára erőlteti az ember a független, pártatlan szemléletet, akkor is csak néz ki a fejéből: de ezt most miért? Biztosan ezt akarják, ezt gondolják, ezt tartják helyesnek, követendőnek? Biztosan szükséges az embereknek olyan lendülettel, akkora adagban tolni le a torkán a hamis és álszent pollkorrektséget, hogy az visszaöklendezze? Vagy éppen ez a cél?
Láthatólag ez a cél, a filmiparnak megy olyan jól, hogy a tartalmatlan, „mindig lövünk, sose töltünk” „szórakoztató” (agyrohasztó) filmek bevételeivel meg tudják finanszírozni a veszteséges propagandát (vagy esik le más forrásból is). Különben is, a sajtóból megtudhatjuk, hogy az ilyen jellegű filmek óriási sikerek, csak a retardált mucsaiak szoktak fanyalogni, és a nézőtér tele van, ha üres, akkor is. Nem is olyan régen azért még jobb propagandafilmeket tudtak vagy legalábbis akartak csinálni, ne feledjük, hogy a Leonidasz történetét feldolgozó „300” is egy Irán elleni támadás pszichológiai előkészítését szolgálta. Jaj, de keveset változott a világ… Vagy, hogy mondjak nagyot: kinek tűnt már fel, hogy a Harry Potter nem más, mint egy ügyesen, nagy dózisban, de jól lemaszkírozva adagolt liberális propaganda? Jó forgatókönyv, gyerekeket megfogó történet, felnőtteket megfogó látványvilág, hozzá ügyesen összerakott fantasy és marketing, használható színészek, kész a jó recept, és persze, a hatalmas bevétel. Az árva varázslógyerek megkapó meséje tökéletesen hozza a politikaliag teljesen korrekt keretet. Minden gonosz szereplő kivétel nélkül fehér, felsőbbosztálybeli, kifejezetten nordikus kinézettel, náci felnyalt frizurával, vagy kettő-három kivételével mind férfi. A „jók” etnikailag teljesen vegyes, négertől indiain át koreaiig. Ezoteria mesterfokon, szolid „haladó” társadalomkritikával, a gonoszok természetesen azok, akik rasszista indíttatásból ne hajlandóak elfogadni a „nem jó családból” származó („sárvérű”) varázslókat, a főokos kislány (talán az sem véletlen, hogy a színésznő azóta a nemzetközi feminizmus ismert reklámarca) természetesen e hátrányos helyzetű csoport tagja, mindez megfejelve homoszexuális Dumbledore-al. Tegye fel a kezét az, aki elhiszi, hogy egy csóri angol tanárnéni hobbiból elkezd meséket írni, mint több ezer más ember, de az övé olyan kivételesen jók, hogy „véletlenül” felkapja a filmipar, és „csak úgy” milliárdos lesz belőle, semmiféle hátsó szándék és politikai parancs nélkül. Hogyne. Én meg lenyeltem a kviddicsgolyót.
Július 04-én jelentette be a Disney, hogy „reboot”olja az 1989-es kis hableány történetét, és Ariel szerepét a 19 éves, egyébként valóban bájos Halle Bailey kapja. Mi ezzel a baj? Legyek rasszista, de egyben ritka kocka is, és mondjam azt, hogy az a baj, hogy néger, és a tenger alatt semmi szükség melanintermelésre, mivel az UV sugárzás néhány méternél nem megy lejjebb, ha lenne sellő, nem volna fekete? Nem. Ezt majd csak rámsütik. Ezzel az a baj, hogy Andersen dánként fehér hableányt írt, talált ki, öntött mesébe, és a múlt feketék ellen elkövetett gaztetteit, az apartheidtől a rabszolga-kereskedelemig, a Kuk-klux-klán rasszista gyilkosságaitól az oktatásból kizárásig nem lehet jóvátenni azzal, hogy szembeköpjük az európai kultúrát, hagyományokat és idióta pollkorrektkedéssel ütjük el. Ha a Disney valóban tisztelné és szeretné a feketéket, akkor venné a fáradtságot, hogy egy ghánai vagy kenyai történetet, mesét dolgoz fel, és nem elveszi, kifigurázza „a miénket”. Ez a nagy különbség a tényleges szeretet, az emberi méltóság tisztelete, illetve az alakoskodás, a sunyi lenézés, a burkolt megvetés és megfelelési kényszer között. Egyik bűnt a másik bűn nem törli el, éppen ellenkezőleg: csak súlyosbítja. A bűnt a kegyelem törli el: a valódi megbánás, amely tiszteletből és tisztességből áll.
Jó filmeket érdemleges tartalommal is lehet csinálni, ahogy barátom jegyezte meg, az Avatar nagy siker volt Amerikában, a látványelemek miatt, mivel szerencsére az Egyesült Állomok lakosságának 90%-a a tartalomból és a szellemi mondanivalóból nettó semmit se fogott fel vagy értett meg. Jó rendezők, kiváló színészekkel, elfogadható forgatókönyvvel élvezhető filmet tudnak csinálni akkor is, ha durván kilóg a politikai lóláb. Eisenstein tudott művészi filmeket rendezni, míg Sztálin hálából agyon nem lövette (ahogy a Téli palota gondnoka jegyezte meg a 27’-es forgatáson, rendező elvtárs, a statisztái nagyobb kárt csináltak, mint Trockíj elvtárs emberei tíz éve, pedig az se volt semmi…), korunk nyugati filmgurujai – ezt a szellemirtók női (végtelenül feminista és végtelenül gyenge) remake-jének totális bukása vagy a szintén a Disney kezeli közül kikerült Csillagok háborúja-meggyalázás kapcsán is láthatjuk – olyan szinten vezetik elő a propagandát, hogy boldogult Zsdanov elvtárs hozzájuk vágná a vodkásüveget. Ugyanis, a tévedések elkerülése végett, az ötvenes évek Szovjetuniójában vagy éppen Magyarországán is születtek olyan filmek, mint az Állami áruház, a Talpalattnyi föld, a Körhinta, a Kétszer kettő néha öt, amire magától is bement a közönség a moziba, Gábor Miklós, Latabár Kálmán és Feleki Kamill bizony, nem a barátok közt szereplőgárdája, ami az ő játékukból jön ki, az élvezhető marad. A keleti blokkban, mivel nekünk van tapasztalatunk a politikai gagyit illetően (is), valahogy jobban tudjuk érezni a különbséget, a minket lenéző nyugaton manapság kezdenek rájönni arra, ami itt már 60 éve megbukott, célszerűen arra, hogy ha van a pénz és politikai akarat, akkor nyomjuk ezerrel a kutyának nem kellő brossúrákat. Sulykolj, hazudj, sulykolj, hazudj! – majdcsak megragad valami.
Látható, hogy a feminista (antirasszista, stb.) propaganda érdekében nemigen számolják már a közvetlen bekerülést, „magasabb cél” érdekében. A nyugati világlátás lassan teljesen leszámol a józan ésszel és az alapvető gazdasági, katonai és műszaki racionalitással, és azon kevés ember, aki képes gondolkodni, számára nem kérdéses, hogy ez milyen következményekkel fog járni.
Had mondjak megint egy szó szerint szakállas viccet. Az amerikai ENSZ nagykövet elhűlve hallgatja a szovjet diplomatát: – Maguk vádolnak minket antiszemitizmussal? – Tudja, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja Politikai Bizottsága tagjainak harminc százaléka zsidó? Hogy a Szovjet Tudományos Akadémia rendes tagjainak negyvenhét százaléka zsidó? Hogy a szovjet kormány államtitkárainak huszonöt százaléka zsidó? Hee? Maguknál vajon hány az arány? – Nem tudom – így a csendes válasz – tudja, mi egész egyszerűen nem vezetünk ilyen statisztikákat, nálunk ez nem kinevezési szempont. Vagy ahogy Göring fogalmazta meg Milch tábornokkal kapcsolatban, az, hogy ki a zsidó a Luftwaffénál, majd én eldöntöm. Más szavakkal: elég bugyuta az a rendszer, aki TÉNYLEG elhiszi a saját ideológiáját (-Párttikár elvtárs, az uram minden este Marxot és Lenint olvassa… – De én is azt teszem… – Jó, igaz, de az a hülye komolyan is gondolja!), legalábbis, mikor az szembe megy a racionalitással. A gyengébbik válasz az ideológia lokális felfüggesztése (mint Herman légimarsal példája), a helyesebbik válasz az egész ideológia azonnali kukázása, mert az igazság jellemzője, hogy MINDENRE igaz. Ezért nem tud a műszaki emberek, a természettudósok között gyökeret verni a politikai hülyeség (amely természetesen nem zárja ki egyrészt az opportunista, gerinctelen embereket, másrészt a tévedéseket, egyéb fajta hülyeségeket, emberi gyengeségeket), mert egy természettudós abban nő fel és öregszik meg, hogy bármely tudományos teóriát hiába bizonyítja ezer érv, ha azt bármikor egyetlen kísérleti megfigyelés meg megcáfolja, az onnantól abban a formában nincs tovább. Jól hangzott Newton fizikája 250 évig, aztán jött az a svájci szabadalmi hivatalnok gyerek a muris bajszával, és felülírta két perc alatt az egészet. Van a racionalitás, és kétszer kettő akkor se lesz öt, ha NKVD-s gumibottal, vagy ballib meetoo-terrorral verik a fejébe az embernek. Tehát például, majdnem napra pontosan, 50 évvel ezelőtt, mikor Armstrongék leszálltak a Holdon (majd jönnek a kommentben buggyant összeesküvőelméleték, hogy nem is, de nem tartozik ide…), az Apolló-programban a kiválasztott űrhajósok valamennyien (nyilván gonosz rasszista) fehér férfiak (mérnökök, repülőtisztek) voltak, nem volt kvótanő és kvótanéger, kvótahomokos és kvótarokkant, hanem – nahát, elképesztő -, azok álltak oda, akik arra alkalmasak voltak. Azt, hogy ebben mennyire nem volt szerepe másnak, mint az alkalmasságnak, szépen jelzi, hogy például a matematikai háttérszámításokat egy fekete nő, Katherine Johnson felügyelte, akinek a szakvéleménye nélkül Armstrong felszállni sem lett volna hajlandó, ahogyan ezt egyszer kijelentette. Más nők és feketék szintén mindenféle felhajtás nélkül munkát és kitüntetést kaptak, ha alkalmasak voltak, és ez lényegében fel sem tűnt senkinek, még abban az Amerikában sem, ahol szemben Magyarországgal egyébként TÉNYLEG volt faji megkülönböztetés (akkor is), azaz ők akár még szégyellhetnék is magukat, nekünk viszont nem kell.
Most, hogy újra felmerült (minden évforduló kapcsán felmerül), hogy vissza kellene menni a Holdra, mi az első? Még fogalmunk sincs, hogy milyen technikával, mikor, mennyiből, ki, hogyan, miért, de az tuti, hogy lesz közte nő! Tehát, ha van nekünk egy három fős csapatunk, a legalkalmasabb emberekből, és ha az mind a három legalkalmasabb történetesen férfi, akkor lerontjuk a csapatot, mert csak. Azaz, nem a jelölt képessége hogy dönteni, hanem hogy munkásszármazású legyen elvtársak, illetve hogy megfelelő árja legyen, jaj dehogy, nő legyen és passz. Gondolom, a másodiknak feketének kell lennie, a harmadiknak meg homoszexuálisnak, nehogy már az ufók megússzák. Naszóval, mondom, volt már ilyen, és ha valaki kíváncsi, hogy mi a különbség a doktríner hülyeség és a politikai szabadság, a kutatási szabadság és a vállalkozási szabadság világa között, az nézze meg, hogy mi a különbség a Trabant 601 és a vele egy időben ugyanolyan nyelvet beszélő emberek által gyártott Mercedes SL között. És pont. Ezek után kezdjünk el azon gondolkodni, hogy milyen jövő áll egy olyan társadalom előtt, amely a józan teljesítmény szerinti válogatás elvét a politikai kontraszelekció utánra tolja. Az ilyen világot az ördög viszi, és vigye is, és a legfelkészültebb női James Bond vagy Julcsa Bond se tudja megakadályozni.
Ha már ördög, én gyakran szoktam említeni, hogy a latin „diabolo”, azaz ördög nem azt jelenti, hogy gonosz, vagy bűnbe vivő, vagy ellenség, vagy halál, hanem ez a szó azt jelenti: összekeverő. Az ördög – a plagizátor, isten majma, ahogy Néri Szent Fülöp nevezte – nem bűnbe visz, nem bűnre csábít, nem meghülyít, nem. Az ördög – összezavar. Az ördög – hazudik. Az ördög – maga a hazugság. Nem véletlenül nevezte el C.S. Lewis ördögfiguráját úgy: Csűrcsavar.
A nőből készült James Bond pedig egyszerűen – csak hazugság. Úgy, ahogy van, mindenestül. Mondhatjuk, hogy nincs akkora hazugság, mint a proletárdiktatúra világméretű győzelme, de az a helyzet, hogy van. Csak első pillantásra tűnik ártalmatlanabbnak, valójában ugyanaz. Nem véletlen: ugyanaz keveri mindkettőt, csak átöltözött.
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
