Majdnem a talicska vitte csődbe a Kádár-rendszert

Majdnem a talicska vitte csődbe a Kádár-rendszert

2015. augusztus 25-én új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, s ebből az alkalomból múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

 

Csak egy kerék hiányzik

Az eltűnt talicska, és akik eltüntették

A talicska, ami nincs – vastalicska. De lehetne fából is, mert az – sincs. Egyáltalán: 1966-ban a talicska, mint olyan, megszűnt létezni Ma­gyarországon. És ez – ha a munkaeszközök természetes fejlődésének, a nehéz fizikai munka tervszerű gépesítésé­nek következménye lenne – mindenképpen okot adhatna az ünnepélyes örömre. Így azonban – a való helyzet ismeretében – szó sem lehet semmiféle triumfálásról. Sőt!

Nem helikopterrel

Nem kutattuk mélyrehatób­ban a talicskafejlődés történe­tét, de így is valószínűnek látszik, hogy a néhai egy keréken és jelenleg napirenden forgó, emberi igával működő jármű egyike az ember leg­ősibb segítőtársának. Karrier­jére jellemző, hogy annak ide­jén, a talicska virágzó korsza­kában jobb kocsmárosok így reklámozták boraik minősé­gét: „öt liter után talicskával hazaszállítjuk”. A szocialista vendéglátóiparnak (nem fi­gyelve most az alkoholizmus elleni harc szempontjaira) az idei évtől kezdve a hirdetés­nek még ez a lehetősége sem adatik meg.

Nem a kocsmáknak, ven­déglőknek, de az öntödéknek, kohóknak, bányáknak se jut talicska. Pedig az említett helyeken szinte létkérdés, elemi szükséglet az idézett szerszám. A felhalmozódó salak ugyanis akadályozza a kemencék kiszolgálását, növeli a balesetveszélyt. A salakot pedig ezek­ből az üzemekből, de a bá­nyákból is, máig vastalicská­val (és nem helikopterrel!) szállították el. Nemcsak ná­lunk, de tőlünk nyugatra és keletre is! És ezzel szállítják ma is azokban az országok­ban, ahol gyártanak – talics­kát.

Amint ez már az előzőkből kiderült, nálunk az idén – nem gyártanak. Nem azért, mintha bárki is, akár az ér­dekeltek közül, különösebb előítélettel, elfogultsággal vi­seltetne ellene.

Végigjártam a talicska eltű­nésének útját, valamennyi fá­zisát. Valamennyi szervet, amelynek köze volt hozzá. Egyértelműen és egybehang­zóan, nagyon őszintén – saj­nálták. A talicskát. Sőt, a gyárakat, a bányákat, a nép­gazdaságot is, amelyek mind­egyikében jókora űr tátong váratlan távozásával. Amely elképesztő gyorsasággal ment végbe.

Ezt aztán igazán senki sem gondolta volna róla. Kivált az űrhajózás korszakában!

Csak egy kereke van

A Fővárosi Döntőbizottság legnagyobb szobája is szűknek bizonyult annak a pernek tárgyalása során, amelyben a MÜART (a Műszaki Árukat Értékesítő Vállalat) kérte negyven gyárral, üzemmel, bányával kötött szerződései­nek – kötbér nélküli! – fel­bontását. A fővárosi tanács első emeleti tanácstermét kel­lett kölcsönkérni, hogy a he­ves vitákkal lefolyt tárgyalást megtarthassák. A címszereplő – a talicska volt. Amelynek – mint köztudomású, csak egy kereke van. De ez untig elég ahhoz, hogy funkcióját maradéktalanul betöltse. Ha van.

A per során a következők derültek ki: a talicskát Magyarországon a szentendrei Erdészeti Fa- és Vegyesipari Vállalat (a volt Kocsigyár) gyártotta. Igen ám, de 1966-ra, fontosabb népgazdasági érde­kekre való hivatkozással az Országos Tervhivatal és az Országos Erdészeti Főigazga­tóság nem tervezte be a ta­licskagyártást Szentendrén. És ez még nem lett volna végze­tes hiba. A kézi erővel tolt talicskák helyett gépi erővel vont traktor utánfutók gyár­tását írja elő az idei terv a szentendreieknek. Fontos is, hasznos is, amit gyártanak. Közelebb is áll profiljukhoz, a mezőgazdasághoz. Elvégre a fától nemcsak az erdőt, de a mezőt is illik látni!

Ahol a baj elkezdődik: nem­csak Szentendrén, de másutt sem jelöltek ki termelőegysé­get a talicskagyártásra. Hogy elfelejtették-e, vagy egysze­rűen azt hitték, már nem lesz rá többé szükség, ezt későbbi, privát szorgalomból végzett, a tárgyalástól független nyomo­zásaim során sem sikerült tisztáznom. Pedig a talicska kell! Amint ezt az alábbi ábra mutatja.

Próbálták menteni

Kohászok, öntők, martiná­szok állnak nap mint nap a szüntelenül növekvő salak­hegy tövében. És nap mint nap reménytelenebbül. Nincs talicska, amivel ismét egész­séges éghajlatú síksággá vál­toztathatnák dimbes-dombos munkahelyüket.

Mit mondanak a MÜÁRT-nál? Először semmit. Éppen csak elővesznek egy talicskányi papírt, ami mind arról szól, ho­gyan próbálták menteni a ta­licska létezését, további fenn­állását. Nem sikerült. Nem akadt gyártó vállalat – gyár, üzem, ktsz, maszek –, aki vállalta volna. Ezek után érthető, ha nem maradt számukra más, mint a döntőbizottsá­gi tárgyalás. Ahol végül is megnyerték a pert. Vétlennek minősítették őket. Amivel minden józan gondolkozású magyar állampolgár egyetért­het. Elvégre egy kereskedelmi vállalat a semmiből nem varázsolhat elő talicskát.

De mit mondanak az Erdé­szeti Főigazgatóságon?… A szentendrei gyár felettes ható­ságán.

– Korszerűtlen, régi gyár­telepen termeltünk évi száz­millió forintot. Illetékesek közbeszóltak. Joggal. Hetvenmillióban szabtuk meg a ter­melés mértékét. Azóta is túl­teljesítettük mindig. Kény­szerből. Jó kényszerből. Idén az Országos Tervhivatal, hi­vatkozással a rúd- és idomacél-ellátás nehézségeire, nem látott lehetőséget az eddigi nyersanyagmennyiség biztosí­tására. Ezért javasolta, hogy Szentendrén csökkentsük a termelést. Egyben felszólította az Országos Erdészeti Főigaz­gatóság Faipari Főosztályát, hogy értesítse erről ügyfeleit. A megszüntetésre kerülő gyártmányokról. A talicskáról például. Mert az OÉF tervfőosztályán a talicskát ítélték halálra.

A szimbólum

Az igazságnak tartozunk ve­le, ha elmondjuk, hogy jog­gal ítélkeztek így. Elvégre, ha fából nem lesz vaskarika, egyetlen faipari vállalatot sem lehet kötelezni, hogy vas­talicskát gyártson. Ez KGM-téma lenne. Talyigás főosz­tályvezető, a Kohó- és Gép­ipari Minisztériumban – ezt is az Erdészeti Főigazgatósá­gon hallottuk –, most min­dent elkövet, hogy a talicska­gyártáshoz szükséges anyagot mégis biztosítsa. (És még mondja valaki, hogy a nomen est non omen, hogy a név nem kötelez.) Szentendrén még megvannak a gyártáshoz szük­séges szerszámok. És a jó szán­dék is. Stróbl Kálmán, a fa­ipari főosztály vezetője vállalta, hogy – az igények tel­jes kielégítésére – 500 vasta­licskát legyártat.

És a fatalicska? – Az külön téma. Fatalicskát az idén nem gyártanak. Hacsak…

Azt hiszem, ez volt a pilla­nat, amikor az egykerekű jár­mű, szállítóeszköz: a talics­ka – bonyolult áttételű szim­bólummá nőtt. A gazdasági bürokratizmus szimbólumává. Ezért kellett megírni ezt az esetet. Okulásul, tanulságként. Na és persze azért, hogy végül is legyen talicska.

Csillag István (1966. április 17., 5. oldal)

 

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a bittner.levente@mno.hu címre!


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »