Ülünk a néhai bányaműves bürgerek pazar polgárházai előtt az egyik besztercebányai főtéri kávéház teraszán. Megtorpan a felénk mozduló pincér, és kisvártatva a kolléganője áll meg az asztalunknál. Angolul indít, de szlovákra váltunk. Kedvesen kiböki, hogy amikor a munkatársa meghallotta magyar beszédünket, inkább őt küldte hozzánk, mert jobban tud angolul.
Miközben felveszi a rendelést, szó szót követ, és arról társalgunk vele, hogy Besztercebányától délre – légvonalban hatvan-hetven kilométernyire – magyarok is élnek. „Itteni” magyarok, nem magyarországiak. Említem neki, hogy több mint 458 ezer magyar nemzetiségű él Szlovákiában, az összlakosság nyolc és fél százaléka.
Azután asztaltársaságunk már magyarul diskurál tovább, és önkéntelenül is bele-belehallgatunk a covidos korlátozásokkal együtt feloldódó teraszi kommunikációba. A kedélyes zsongást a szlovák nyelv uralja, de angol és spanyol mondatfoszlányokat is fel-felkapnak az Óhegy vagy a Garam felől érkező szélfutamok. S persze mi is küldünk magyar szavakat – elindulnak az Alsó utcai Bethlen-ház vagy a városi erődítményen belüli Mátyás-ház felé. Eszembe jut Ipolyi Arnold Bél Mátyástól átvett története az itteni régi toronyőrökről, akik hajnalonta ezt kiáltották vigyázó társaiknak: „Szóljál, virrasztó, szóljál!” Mire amazok egy dallam kíséretében ekképpen válaszoltak:
Hajnal vagyon, szép piros hajnal, hajnal vagyon!
Majd megvirrad, hajnal vagyon, szép piros hajnal!
„Sokáig, midőn már ezen régi magyar őrkiáltásnak, mely más városokban is dívott, értelmét veszték, kiálták még Besztercebánya tót poroszló őrei a toronyból: Szalaj, virrasztaj!” – írja Ipolyi.
És ahogyan üldögélünk a hűvösebb fuvallatoktól visszafogottabb bányavárosi mediterrán estben, azon tűnődöm, miért tudunk a bennünket körülvevő múltkeretek és hagyományok ellenére is keveset a másikról. Miért ez a mentális lockdown?
Elsétálunk a városfalmaradványok mentén, és közben eszembe jut, hogy zárul az idei népszámlálás. Kérdés, hogyan lesünk ki az új helyzetre biztosnak vélt bástyáink sokszor szűklátókörűsítő lőrésein keresztül. Hogyan okoljuk majd egymást a kínosan csak „végvárakként” kommunikált közösségi pozícióink elvesztéséért, úgy téve, mintha egyenest az a másik magyar lenne az ostromló, akinek pártos moslékot kell a nyakába zúdítani nevetségesen törpe védfalainkról vagy alattomos szurokkiöntőinkön keresztül. Jönnek majd az énmegmondtam-kommentelők, hogy – a maguknak kiosztott pallosjog alapján – zugfórumaikon „fejezzék le” a vélt bűnösöket.
Majd megvirrad!
Másnap reggel kiballagok a Mátyás-ház mögötti városi temetőbe, Petrogalli Oszkár (1874–1925) sírjához. A csehszlovák időszak kezdetén a losonci székhelyű Szövetkezett Ellenzéki Pártok Központi Irodájának vezetője és a Prágai Magyar Hírlap (PMH) főszerkesztője volt. Ott, a temetőben arra gondolok, hogy neki is volt egy eszmevilága, amivel bizonyára sokan nem tudtak azonosulni, mégis elismerték az érdemi munkáját. Sokféleképpen közelíthetünk egy politikus életútjához, a döntő mégis az, hogy mennyire volt körültekintő, türelmes és integráló. Dzurányi László, a PMH akkori főszerkesztője e síremlék 1931-es felavatásakor azt írta Petrogalliról: „Ez a magasraemelt nemes fő sohasem ütközött pártépületek kicsinyes gerendáiba, mert ott boltozódott fölötte az átfogó magyar kisebbségi gondolat és patrióta hivatás”.
Petrogalli 1923-ban ezt jegyezte le: „Mindenki látja az ösvényt, ahová Európa népeit sodorják azok, akik a népek sorsáért felelősek, de nem keresnek sehol módot arra, hogy a katasztrófát megakadályozzák, minden művészetük abban telik ki, hogy megzavarják az emberek tisztánlátását, pillanatokra galvanizálják és így megszerezzék maguknak a tapsokat, az ünnepeltetést azok részéről, akiket romlásba taszítanak.”
Visszaballagok a főtérre, és egy kávé mellett pár kattintással átfutom, hogy – tapsot remélve – megint kik és hogyan ütköztek pártkalyibáik kicsinyes gerendáiba.
Szalaj, virrasztaj!
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
