Ideje fővárosunkban az új visszamagyarításnak, ideje az új honfoglalásnak
A modernizmus kommercializálja ünnepeinket, szinte pironkodó búvópataklétbe szorítva azok valódi tartalmát a generált rohanással, lökdösődéssel, egymásnak feszülő ingerültséggel, jóárasított fekete péntekekkel, meghosszabbított nyitvatartással, előrecsomagolt, helyettünk megtervezett, gondosan reklámozott élettel.
És így szép lassan elfelejtünk ünnepelni. Rituáléink, szertartásaink legjobb esetben is kedves népi hagyománnyá, de inkább elfeledett eredetű és tartalmú megszokássá váltak. Pedig, miként az európai vallásfilozófia egyik legnagyobbja, Mircea Eliade írja A szent és a profán című munkájában, a rituálék legmélyebb lényege éppen az, hogy általuk a hétköznapok geometriai tereiből mintegy kilépve megszentelt terek teremtessenek, és ezáltal a folyamatos, megállíthatatlan időből az ember kilépjen az állandó időbe, visszatérve a kezdethez, újra és újra megismételve a teremtés misztériumát.
A régi idők társadalmai még tudták ezt. Az ókori görögök a kétféle időfogalmat a kronosz, illetve a kairosz kifejezésekkel illették. Előbbi az egymás után pergő percek könyörtelen múlását, a fogyatkozó, végéhez közeledő, megállíthatatlan, visszafordíthatatlan időt jelölte, utóbbi az ebből mintegy kilépő, megálló időt, a lehetőségek, kegyelmi pillanatok egymásutánját jelentette.
A modern ember csak a kronoszt ismeri, és mivel minden pillanatban az egyre gyorsabban fogyatkozó idővel, az élet közeledő végével szembesül, egyre inkább hajszolja az élményeket, melyek azonban sohasem helyettesítik a kairoszt, az emberfelettivel való kapcsolatot.
És mivel az emberi élmények múlékonyak, hát egyre görcsösebben keres újabbakat és még újabbakat. Még modernebb ajándék, még finomabb bejgli, még látványosabban villogó fényfüzér. Pedig az idő szorításában űzött hétköznapi élménykergetés nem a kairosz időtlensége, hanem a kronosz szorító sodrása.
De nemcsak valódi ünnepet ünnepelni felejtünk el lassan, nem csupán a Megváltó születése fölött érzett bensőséges örömöt úthengerelnék le a karácsonyi kiárusítások, hanem magyar önazonosságunkat is lúgozza-lúgozgatja Gazdaságkor, hogy jeles írónk, Czakó Gábor e találó kifejezésével éljünk.
„A bevásárlóközpont és a plázakultúra nemzetidegen, de ne gondolja senki, hogy csak üzleti célokat szolgál. Igen, elsősorban és jelenleg még azt, de teljes feltöltődés után ezek a nemzetközivé lett város legfontosabb közterei lesznek.”
Csurka István írta ezt több mint húsz évvel ezelőtt Tízből tíz című igen fontos, ezért igen alaposan elhallgatott tanulmányában.
Hogy miért tolul elő ez a gondolat több mint két évtized távolából? Azért, mert aki magyar szívvel, nyitott szemmel és füllel jár, meggyőződhet a fent megfogalmazottak fojtogató valóságáról.
Mert miközben az önrendelkezését a létező geopolitikai adottságok közötti lehetőségek maximumáig visszaszerzett magyar állam, igen helyesen, kinyilvánítottan értékelvű nemzetépítő politikát folytat, legalábbis igyekszik azt folytatni, a társadalmi hétköznapokba beleitta magát a rutinszerűvé vált idegenség. Ennek tobzódására szomorú példa akármelyik nagyobb üzlet, különösen, ha plázáról van szó.
Már önmagában az is idegborzoló, hogy jobbára elektronikus zörejekből összeeszkábált minimálzenével támadják az agyunkat, ráadásul gyakran a személyes integritást ostromló hangerővel. Ennél is bántóbb, hogy a mindent és bármit vásárlás e gigantikus, jellemzően külföldi tulajdonú csarnokaiban gyakorlatilag kizárólag idegen nyelvű zenét zúdítanak a látogatókra.
Karácsony közeledtével ez különösen szembetűnő. Nemcsak a máskülönben kedves és ártalmatlan Jingle bells folyik a csapból mindenféle át-, fel-, alkalmasint ledolgozásban, hanem az angolszász szirup számtalan árnyalata. Mintha bizony nem Magyarországon lennénk, mintha nem a magyar vásárlók lennének a célközönség. Mintha bizony nem volna számtalan jól és kevésbé jól sikerült, de mindenesetre magyar szerzők által írt karácsonyi dalunk akár csak a – nevezzük így az egyszerűség kedvéért – könnyűzenei palettán.
A jelenség annál sértőbb, hiszen a Kárpát-medencét járó magyarok tudják, hogy a trianoni utódállamokban ez elképzelhetetlen. Nem állítjuk, hogy az ottani bevásárlóközpontokban nem csúszik be egy-egy nemzetközi sláger, de elsöprően az adott utódállam hivatalos nyelvén megszólaló zeneszámokra költheti a pénzét a nép.
Mert létezik öntudat is a világon. Mi több, nemzeti felelősség.
A kultúra a szocializáció meghatározó összetevője. Még a rosszacska, hatásvadász, érzelgős kultúra is, mint a könnyed popzenék többsége. Ezért nem mindegy, miféle kultúra mászik be a tudatalattinkba.
Olyan-e, amely, legyen bár felszínes, habkönnyű dalfuvallat, anyanyelviségénél fogva mégiscsak az otthonosság, az itthonlét érzetét adja meg, vagy olyan, amely a hétköznapi idegenséghez szoktat.
Magyarországon sajnos az idegenség sulykolásával dolgozik a lélekgyalu. Valamely nyilvánvalóan idegen vagy idegen érdekű akarat következetesen igyekszik kiforgácsolni belőlünk magyarságunkat. Sajnos nem eredménytelenül, hiszen nem találkozni határozott tiltakozással ezen eljárás ellen.
A terjeszkedő idegenség lassan eluralja Budapestet. A belvárosban se szeri, se száma az olyan vendéglátóhelyeknek, egyéb üzleteknek, ahol nincs magyar felirat, magyar nyelvű étlap, kínálat, netán termékekhez használati utasítás. Ez azt üzeni, hogy nem minket várnak a magyar fővárosban. És e fölvetésre nem válasz, hogy hiszen úgyis mindenki megérti angolul is. Nem ez a kérdés, hanem az, hogy jogunk van-e Magyarország fővárosában a saját anyanyelvünkön tájékozódni.
Félreértés ne essék, nem más nyelvek, kultúrák kipurgálását akarjuk. Elfér éppenséggel a tájékoztatás számos nyelven. De elviselhetetlen, eltűrhetetlen a magyar nyelv látványos kirekesztése. Szabó Dezsőt parafrazálva nem azt kérjük, hogy hátrányban legyen bármely idegen nyelv. Azt kérjük, hogy ne legyen előnyben. Ez ugyanis az a lábtörlő alatt kúszó gyarmati szolgalelkűség, erkölcsi ballibsizmus, amit a politika síkján a „merjünk kicsik lenni” jelmondatban foglalt össze egy agg bolsevik.
Mert bár nem teljesen igaz jeles XIX. századi erdélyi történészünk, Kőváry László szállóigévé lett megállapítása, mely szerint nyelvében él a nemzet – hiszen a diaszpóramagyarság soraiban akadnak fiatalok, akik már nem beszélik őseik nyelvét, mégis feltámad bennük az érdeklődés az eredeti haza és a magyar kultúra iránt –, azért mégiscsak meghatározó és tudatformáló, hogy anyanyelvünkkel élhetjük-e idehaza mindennapjainkat.
Annál fájdalmasabb Budapest magyartalanodása, mert míg szerte a Kárpát-medencében hősies küzdelmet vívnak véreink a trianoni utódállamokkal kultúrájuk, nyelvük védelmében, addig a fővárosban sokan önként, már-már kérkedőn fordítanak hátat a nemzetnek.
Volt idő, amikor másképpen volt.
A reformkor a magyar nyelv újkori honfoglalásának szép időszaka volt, csiszolása, művelése elválaszthatatlanul kötődött a polgárosodásba forduló nemzetépítéshez. Döbrentei Gábor költő, királyi tanácsos, nem mellesleg történelem szavunk megalkotója 1847-ben Buda számos német földrajzi nevét magyarította híres dűlőkeresztelésével. Neki köszönhetjük többek között a Csillebérc, Farkasrét, Gazdagrét, Sas-hegy elnevezéseket.
Ma a sajátságos budapesti világ jelentős része épp ellenkező irányba tart plázástul, éttermestül, mindenféle üzletestül. Shopok, cornerek, cafék, massage-ok, breakfastok, store-ok, kizárólagosan idegen nyelvű feliratok és idegen nyelvű zenék az üzletekben, néha még az ajtónállók, az eladók, a pincérek is angol köszöntéssel indítanak, jelezve, hogy nem a bennszülötteket várták, sőt meg is lepődnek effélék betoppanásakor. Harsány idegenség provokál Budapesten hétköznap és ünnepen egyaránt. Ideje fővárosunkban az új visszamagyarításnak, ideje az új honfoglalásnak.
Ágoston Balázs – www.magyarnmezet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
