Hát, akkor megérkeztünk. 2008. végállomás. Kérjük, hagyják el a szerelvényt, és erre figyelmeztessék utastársaikat is!
Mi, akik azt hittük, hogy 2018 után 2019 jön, az tegnap irgalmatlan erejű kijózanító Batman-pofont kapott. Magyarországon 2018-at 2008 követi. Egy évtized alatt visszajutottunk oda, ahonnan elindultunk: Orbán és a kamujobboldali hazaffyas, nemzetthy néphülyítés az egyik oldalon, Gyurcsány és a hiperkozmopolita, határontúlizó, a progresszió sztanioljába csomagolt posztkommunizmus a másikon.
Ennek a nemzetnek két zsarnokoskodó, kegyetlen, bántalmazó mostohaapja van – és az ország nagy többsége valamelyiknek a gyereke akar lenni.
A hazai politikát alapjaiban megújítani vágyó politikai kísérletek beborultak a magyar társadalom betemethetetlennek bizonyuló lövészárkaiba, mondanivalójuk elveszett a frusztrált, egymásra acsargó szekták harci dobok kísérte tébolyult kántálásában.
És mégsem szabad elhallgatni. Ha véresre kiabáljuk a torkunkat, és így is süket marad ránk a saját népünk, akkor se!
Az igazságot ugyanis nem azért képviseljük, mert népszerű. Hanem, mert tudjuk, hogy igazság.
Tegnap kiderült, mennyire kevesen merünk újat álmodni Hunniában. És nem, ebből nem az következik, hogy hagyjuk a francba az egészet. Hanem az, hogy ránk, a kevesekre még több felelősség jut, még jobban egymásnak kell vetnünk a hátunkat, keményebben kell harcolnunk. Leszegett fejjel, konokan. Nem méricskélve, hogy hányan vagyunk, és hányan lehetnénk, ha lemondanánk az igazság egy részéről. Mert, ha ezt tesszük, akkor ezt a maroknyi embert is eláruljuk, akkor maholnap ennyien se leszünk. És, akik maradunk, már nem fogjuk tudni, kik is vagyunk valójában.
Az igazságot nem suttogni, hanem harsogni, nem dadogni, hanem határozottan kimondani, nem patikamérlegen kimérni, hanem egy, az egyben kell lecsapni az asztalra.
Ha van világos, és megkerülhetetlen tanulsága ennek a mázsás súlyú tegnapi napnak, akkor ez az.
Akkor is, ha elemi erővel tör fel most sokakban az epeízű, keserű felkiáltás:
„Ez a nép ennyit is érdemel!”
És tökéletesen igazuk is van. Ez az ország nem érdemel jobb sorsot, mint, amit kap – de a hazánk. Nem a pasink, vagy a csajunk, hanem az anyánk. Ha a párunk sorozatosan csalódást okoz nekünk, megbánt, hűtlen hozzánk, hazudik nekünk, akkor egy idő után elengedjük a kezét. De az az édesanyánkét soha. Ő akkor is az anyánk marad, amikor nem ért minket, amikor mi nem értjük őt, amikor szid minket, és amikor mi szidjuk őt.
A hazánkért nem azért küzdünk, mert megérdemli. Hanem azért, mert nincs másik.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
