Az Első Magyar Önkéntes Zászlóalj Finnországban a téli háború idején címmel finn és angol nyelvű könyv jelent meg az 1939-40-es téli háborúban résztvevő magyar katonai különítmény finnországi emlékezetéről.
Amikor Sztálin „baráti segítségnyújtása” nyomán a balti államok a Szovjetunió fennhatósága alá kerültek, a finnek számára is világossá vált, hogy az alig harminc éve önálló Finnország puszta léte is kockán forog. Az évszázadokon át hol svéd, hol orosz uralom alatt élő (és túlélő) nép sokáig sem etnikailag, sem politikai értelemben nem volt egységesnek mondható, de az ország területi integritását fenyegető szovjet magatartás a finneket korábban nem látott egységbe kovácsolta 1939 végére. A finn vezetés bízott benne, hogy békésen rendezni tudja a szovjet ajánlat visszautasításával keletkező feszültséget, de a tárgyalások hamar félbeszakadtak.
A Vörös Hadsereg 1939. november 30-án megkezdte Helsinki bombázását, másnap pedig a Terijoki nevű határvároskában megalakult a Finn Népköztársaság Népi Kormánya, amely a munkásosztályt igyekezett a regnáló kormány ellen uszítani. A pártok és a lakosság azonban a hazájuk védelmére mozdultak, és ami azután következett, arra senki, még a mindenre elszánt finn vezetés sem volt felkészülve.
Az oroszoktól mind technikában, mind létszámban jóval elmaradó finn hadsereg komoly veszteségeket okozott az ellenségnek. A sítalpakon sikló, fehér álcaruhás finnek mellett a tapasztalatlan, döntésképtelen vagy döntéseiben rugalmatlan szovjet vezetést mintha váratlanul érte volna, hogy Finnországban erdők vannak, télen hideg van és hó esik. Az oroszok elégtelen ruházata, a téli fegyverviselésben és sítudásban mutatkozó hiányosságok nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a finnek négy hónapig kitartottak, és körülbelül 300 ezres emberveszteséget okoztak Sztálinnak, kétezer tank és rengeteg más harci eszköz elpusztítása mellett.
A finnek harcát Európa-szerte élénk figyelem kísérte, már csak azért is, mert a kontinens hatalmai, köztük a Harmadik Birodalom hasznos információkat gyűjthetett a Vörös Hadsereg erejéről. Az élénk figyelmet azonban a skandináv országokat és Magyarországot leszámítva nem követte különösebben nagy erőfeszítés a finnek megsegítésére.
Kevéssé ismert, de hazánk mérhető, kézzelfogható segítséget nyújtott mind anyagi, mind a kiküldött hadi felszerelést tekintve, és egyedüliként reguláris katonai egységgel járult hozzá a háborús erőfeszítésekhez. A lakosság és az egyházak adományai is számottevő értéket képviseltek.
Az Első Magyar Önkénes Zászlóalj egész Európát körbeutazva 1940 februárjának végén ért Lapuába, ahol a SISU Különítmény kötelékébe került. Ekkor azonban már készülőben volt a tűzszünet, majd a téli háborút lezáró, a finneknek győzelemmel felérő moszkvai békeszerződés, amely 1940. március 12-én véget vetett az öldöklésnek. S noha Finnország érzékeny területi és anyagi veszteségeket szenvedett, önálló állam maradt. Finnországban a téli háborút sikerként könyvelik el, amelynek lélektani hatása a mai napig érezhető a finn társadalomban.
A Magyarország Helsinki Nagykövetségének gondozásában megjelent Unkarilaiset vapaaehtoiset Suomen talvisodassa – Hungarian volunteers in Finland during the Winter War című finn és angol nyelven megjelent könyv azt mutatja be, hogy egy finn kisváros, Lapua lakói milyen emlékeket őriznek az Első Magyar Önkéntes Zászlóalj katonáiról, akik az 1939-1940-es szovjet-finn téli háború idején a finnek segítségére siettek. Az emlékezők történetei alapján a magyarok fegyelmezett, jóképű, jókedélyű fiatal férfiak voltak, akik nem mentek a szomszédba, ha udvarlásról volt szó.
„Általánosságban mindenki odavolt a magyarokért, bár én még igen fiatal lány voltam akkoriban, alig töltöttem be a tizenötöt (…) Amikor felszolgáltam a kávét, azt mondogatták: ‘Szeretlek, szeretlek!” – egy idős lapuai asszony, Raakel K. így emlékezett a magyarokra, akik az iskolában és környékbeli családoknál voltak elszállásolva.
A magyar önkéntesek történetét sokáig titkolózás és elhallgatás övezte, mígnem a ’90-es évektől kezdve mind a hivatásos történészek, mind az amatőr műkedvelők értékes adalékokkal járultak ahhoz, hogy történetüket megismerhessük. A misszió létezése már évtizedek óta nyílt titok, de a Szovjetunió ellenében a finnek segítségére siető körülbelül 360 magyar története eddig leginkább Magyarországon volt ismert. Ezen kíván változtatni ez a nemrég megjelent könyv, amely kereskedelmi forgalomban nem elérhető, de ezen a linken letölthető.
A rengeteg fotóval illusztrált könyv három pillérre épül. Az első, bevezető részben Dr. Richly Gábor levéltári kutatásainak rövidebb kivonatát olvashatjuk, amelyben az 1939-es év magyarországi történései, és a finneknek szánt magyar segítségnyújtás részletesebb leírása is szerepel. A második szakasz a „Hétköznapi történetek” elnevezésű projekt képi és szöveges anyagát tartalmazza. A helyi fotómúzeum archívumából rengeteg magyar önkéntest ábrázoló portréfotót is sikerült azonosítani, ezekből is sokat láthatunk a könyvben.
A Niina Ala-Fossi – Vilisics Ferenc alkotópáros saját elhatározásából, saját finanszírozással kivitelezett portré- és interjúsorozata képet ad arról, hogy a lapuai lakosság, amely jóformán külföldit sem látott addig, milyennek látta a magyarokat. Idős emberek, akik közül többen el is hunytak azóta, elevenítik fel emlékeiket a magyarokról, akik a városukban éltek, akiket etettek-itattak, s akiktől a segítséget remélték. Az idegenek új szokásokat, új ételeket mutattak a helyieknek, akik kíváncsian szemlélték a „barátságos fekete férfiakat”.
„Nem hinném, hogy a lapuaiakban bármilyen kellemetlen emlék maradt volna a magyarokról. Olyan nehéz idők voltak azok, és ez így maradt meg bennem egész életemben. Bármilyen segítségért hálásak voltunk” – mondta R. Yliniemi, akinek a családját gyakran meglátogatta Götz Gyula tizedes, annak ellenére, hogy nem volt közös nyelv, amelyen beszélhettek volna.
„Kemény rend és fegyelem volt náluk. Máskülönben nem is működhetett volna” – mondta H. Tuovinen, aki kisfiúként folyton a magyarok után koslatott, és számos érdekes részlettel gazdagította az önkéntesek életéről kapott képet. „Aztán ott volt az az utazó ember (…), aki szörnyen tetves volt. A magyarokkal akart volna barátkozni, de igazából csak az ennivalójuk érdekelte. Mi meg mondtuk, hogy ‘Tetű! Tetű!’ és közben csettintgettünk az ujjainkkal. A magyarok megértették, és ők is mondták, hogy ‘Tetű!’, így a pasas felállt és elment. Nem volt Lapuába való, és mi csak ‘Tetű Anyahajónak’ neveztük őt.”
A harmadik, záró fejezetben a tavaly megnyílt finn háborús fotótár (SA-Kuva) szabadon letölthető képeiből szemezgettek a könyv alkotói. A képeken a magyar önkénteseket hazaindulásuk előtti órákban látjuk Turku kikötőjében, 1940 májusában. A fotók segítségével végigkövethetjük a főbb eseményeket: a magyarok bevonulását katonai zenekar kíséretében, a felsorakozást, ahogy Oscar Enckell felolvassa Mannerheim tábornagy magyarokhoz intézett levelét, majd a pihenőt. A képeken is látszik, hogy a hajó, az Arcturus gőzös már mögöttük vár, a magyarok azzal utaztak Gdanskig, majd onnan vonattal Budapestre.
Az egész nem volt több, mint pár hét, hátra senki nem maradt. És senki nem tudhatta, hogy a történelem szeszélyéből alig fél évtizeddel később már titkolniuk kell a kitüntetéseket, az emlékeket – az egész utat úgy, ahogy van.
(Múlt-Kor nyomán)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
