Lizik Zoltán élete minden fontos döntésében Istenre hagyatkozott, és sosem bánta meg, hogy környezete ellenvetései ellenére igent mert mondani a szokatlan felkérésekre. Lelkészi szolgálatát egy Duna menti kis faluban kezdte, majd Közép-Európa legnagyobb református templomában, Cegléden folytatta 28 éven át, ahol aktív politikai szerepet vállalt a rendszerváltás éveiben. 16 éve elvállalta a kanadai Windsor gyülekezetének szolgálatát. 2018-ban először, 2023-ban másodszor választották az idén 100 éves Független Magyar Református Egyház püspökének. A kerek évfordulót az alapítási helyszín után az amerikai New Brunswick-on (New Jersey állam) nagyszabású rendezvény keretében ünnepelték meg.
Hivatását megalapozó döntéséről érdekes, bár kissé hihetetlen történetet mesélt. Sosem kételkedett abban, hogy a megfelelő útmutatást kapta akkor?
Hívő családból származom, anyai nagyszüleim és anyám is nagyon vallásosak voltak. Apám nem, ő már az „új” világot képviselte; tanítónak, mérnöknek vagy katonatisztnek szánt, ahogy az abban a kommunista világban divat volt. Én igazából nem tudtam, mi legyek, ezért is volt számomra meglepő, amikor 1970-ben, a budapesti 4-es-6-os villamoson utazva, váratlanul nagyon tisztán egy hangot hallottam: „Nem érdemes továbbmenned. Szállj le, és jelentkezz a teológiára”. Tudtam, hogy nem emberek szólnak hozzám, de emberi hang volt, ami bennem hangzott. Megdöbbentem, de rögtön tudtam, ez csak az Isten lehet. Azt viszont nem, hogy miért éppen ott, hiszen még azt sem tudtam, hol a teológia. Leszálltam tehát az Üllői út kereszteződésében, és bementem a Kálvin téren a lelkészi hivatalba, ahol elmondtam a lelkésznek, mi történt velem. Azt válaszolta: ez egy rendkívüli dolog, a teológia valóban itt van a közelben, a Ráday utcában, menjek oda és jelentkezzek. Aggódva mondtam neki, hogy vidékről jöttem, nem ismerek senkit, nincsenek egyházi kapcsolataim, mire megnyugtatott: majd ő ad lelkészi ajánlólevelet, neki elég, amit tőlem hallott. Megnyugodtam, mert onnantól kezdve egyértelművé vált, mi a dolgom, mi a sorsom. Persze, voltak, akik utána froclizlak: többet nem szólt hozzád az Isten? Azt válaszoltam nekik: már nem kellett szólnia, mert a döntést meghoztam, és utána már nem volt bennem kételkedés vagy bizonytalankodás. Tudtam, hogy lépésről lépésre, napról napra meg fogja nekem adni a következő útmutatást. És valóban: soha nem magam választottam az utamat, hanem mindig elfogadtam azt, ami szembejött és mindig megkaptam hozzá a segítségeket, vagyis azokat az embereket, akik tovább segítettek az utamon. Meg hát nyilván a Bibliára is támaszkodtam, így tényleg nem voltak kétségeim egy pillanatig sem.
Mielőtt végigmegyünk azon az úton, hadd kérdezzem a családjáról.
A feleségemmel még a teológián ismerkedtünk meg. Zsuzsanna a zsinati iroda jogi osztályán dolgozott titkárnőként, levelező hallgatóként csak időnként járt be. Felfigyeltünk egymásra és megszerettük egymást. Ő nyírbátori, ezért esküvőnket az ottani gyönyörű, ősi templomban tartottuk. Kislányunk, Zsuzsika még Budapesten született, vele mentünk Gerjenbe, ahol megszületett Emese és Zoltán, majd Cegléden István és Gábor Levente. Feleségem elsősorban a gyerekek nevelésével foglalkozott, engem kiszolgált – én voltam a hatodik gyermeke –, emellett vezette a háztartást és a gyakori vendéglátást, hiszen mi mindig sok vendéget fogadtunk, nemcsak a rokonságot, hanem a baráti kört is. Egy ideig Cegléden a Református Szeretetotthon vezetője is volt, de túl sok volt neki az a feladat, később részmunkaidős nevelőtanár lett. Az egyházi feladatokat én vittem.
Miért kerültek Gerjenbe?
Az is érdekes történet. A teológián az elsőéves „gólyákra” az ötödévesek vigyáztak, felügyelték lelkivilágunkat. Az én korábbi szobavezetőm Ócsai Barnabás volt, aki később a Tolna megyei Mözsön lett lelkész. Egyszer csak szólt, hogy van egy üres hely Gerjen faluban, hagyjam ott Budapestet és legyek önálló lelkész! Akkoriban dr. Finta István, a Reformátusok Lapja akkori főszerkesztője mellett dolgoztam, tehát a legjobb helyen ahhoz, hogy előbb-utóbb egy budapesti lelkészi álláshoz jussak. Mégis igent mondtam. Nem tudtunk semmit Gerjenről, de nagyon megtetszett ez az ősmagyar „besenyőfalu” a Duna partján. Korábban volt ott egy uradalom, annak vezetője tervezte ezt a teljesen önellátó falut, egyenes utcákkal, saját pékséggel, halastavakkal, kacsa- és juhfarmmal, faluközponttal, templommal, lelkészi hivatallal, bolttal, öregotthonnal, óvodával, kultúrházzal. Szemben vele a Duna túlpartján ott van Kalocsa, légvonalban csak öt kilométerre, de akkoriban ha nem járt komp, akkor 80 kilométert kellett kerülni, északra Dunaföldvár vagy délre Baja fele. Erős gyülekezet volt, mindenre képes. Tudtunk utazni, kirándulni, meglátogatni a szomszéd gyülekezetet, segíteni másokat. A teológián elsajátítottam az elméletet, de a gerjeniektől tanultam meg a gyakorlatot. Nagyon megszerettem őket, ők is minket. Soha nem bántuk meg az ott töltött öt évet, pedig még Finta István is azt mondta, bolondság Budapestet elhagyni. De én éreztem, hogy hívásom van oda: ember szólt nekem, de ez is isteni invitálás volt.
Utána következett Cegléd, 28 hosszú éven át, benne a rendszerváltással…
Azt sem terveztem. Gerjenben egy vasárnap beállított az istentiszteletre öt ismeretlen ember. Mivel előző héten temetés volt, azt hittem, hogy a távolabbi rokonok jöttek vissza megemlékezni az elhunytról. De az istentisztelet után sem akartak elmenni. Kérték, hogy bejöhessenek a parókiára, ahol végre elárulták: ceglédiek és papot keresnek. És hozzétették: gyorsan kellene nekik válasz, mert szerdán a kerületi közgyűlés jóvá is hagyná. Azt válaszoltam nekik: elkéstek, én már elígérkeztem a tolna megyei Madocsára, ahol meghalt a lelkész. Mire ők: az nem baj, a püspök úr megígérte nekik, hogy náluk az lesz, akit ők akarnak – miután Molnár Miklós nagy tehetségű lelkipásztorukat akaratuk ellenére elvitte Ceglédről a budapesti Kálvin téri templomba. Kiderült az is, hogy előttem több, nagyhírű lelkészt is megkerestek, de ők mind nemet mondtak. A ceglédi gyülekezet 450 éves, templomuk Közép-Európában a legnagyobb, még a debreceninél is nagyobb. Hild József tervezte, aki az esztergomi bazilikát is, és katolikus ember révén katolikus méretű bazilikát alkotott, amit a ceglédiek elfogadtak. Tudtam, hogy rengeteg munka lesz vele, mégis igent mondtam. 28 éven át voltam ott lelkész, ebből tíz évet a kommunista világban, 18 évet pedig a rendszerváltás után. Miután megérkeztem, az akkori városvezetés, a tanácselnök-párttitkárral az élen elbeszélgetett velem. Kérdésükre azt válaszoltam: nagyon sok gyerek cselleng a templomkertben, velük szeretnék foglalkozni. Bárkivel foglalkozhatok – öregekkel, betegekkel, fogyatékosokkal -, csak a fiatalokhoz ne nyúljak, mondták. Nyilván azért, mert ők a jövő, és arra ők tartottak igényt. Isten aztán jól visszájára fordította ezt is, mert a rendszerváltáskor én igényeltem vissza legelőször a templom melletti egykori református iskolát, 43 pedagógussal és 750 gyerekkel. Ez nagyon nagy dolog volt, amire a mai napig büszke vagyok. Nagy volt a szegénység abban az időben, de amint összegyűlt rá a pénz, rögtön átfestettem az iskola élettelen színét, hogy örüljenek a gyerekek és a szülők. Azóta is a városközpont dísze.
A nagy gyülekezet valóban rengeteg munkát jelentett?
Igen. Cegléden három református gyülekezet volt, összesen 15 ezer reformátussal. Évente 105 temetésem volt. A többi lelkész gyülekezetéből is jöttek át hozzám, sőt még a katolikusoktól is, mert én nemcsak elmondtam a beszédemet – mint akinek semmi köze a halotthoz –, hanem beleéltem magamat a helyzetbe, és ezt szerették az emberek. Először imponált nekem a sok kérés, de egy idő után már nagyon terhes lett. Ezen kívül rengeteget készültem, soha nem mentem föl a szószékre felkészületlenül, amit nagyon értékelt a gyülekezet, de az is nagyon sok időt jelentett. S mindemellett még politizáltam is. Nálunk alakult meg annak idején a helyi MDF és a Kisgazdapárt, mert a művelődési házakba még nem engedték be őket, nekünk viszont 200-250 férőhelyes nagy termünk volt, ahol jó nagy gyűléseket lehetett szervezni. Csurka, Csoóri, Lezsák és mindenki, aki akkor az ellenzékhez tartozott, ott volt nálunk. Budapesttől csak 70 kilométer Cegléd, egy órán belül ott tudtak lenni. Egyszer még az első szabad választás előtt az amerikai nagykövet, Mark Palmer is eljött hozzánk. Először úgy hirdettük meg, hogy a gyülekezeti teremben leszünk, de annyian jelentkeztek, hogy kénytelenek voltunk az eseményt átszervezni a templomba, viszont nem tudtuk, hogy ő maga hajlandó lesz-e odajönni, ezért a két helyszínre párhuzamosan szerveztünk mindent: hangosítást, virágot, díszítést. Végül vállalta a beszédet a templomban, ahol a 2500 ülőhely és ugyanennyi állóhely zsúfolásig megtelt – persze civil ruhás nyomozó is volt bőven. A nagykövet azt mondta: „Emberek, higgyék el, itt demokrácia lesz”. Az emberek nem sírtak, hanem könnyeztek – óriási különbség. Kezdtük elhinni, hogy nem fognak minket mindezért lelőni. A rendszerváltáskor egy volt katolikus pap lett a polgármester, az én gondnokom az alpolgármester, én pedig a kulturális és sportbizottság elnöke – azokban az években amit hárman eldöntöttünk, az történt a városban. Például megbeszéltük: mivel Kossuth evangélikus volt, a március 15.-i ünnepséget az evangélikus templom szervezi, mivel István király katolikus volt, augusztus 20-a a katolikus templomé, október 23.-a pedig a református templomé lesz. A mai napig így szervezik a helyi megemlékezéseket, senki nem változtatott ezen a jól bevált rendszeren azóta sem.
Gerjenből Cegléd nagy lépés, de onnan a kanadai Windsor még nagyobb. Hogyan történt?
Én soha nem akartam elhagyni a hazámat. Mindig is hazámhoz hű magyar voltam. A rendszerváltásban annyira benne voltunk, hogy ‘94-ben, amikor Horn Gyuláék visszajöttek, attól tartottam, hogy börtönbe kerül az egész családunk. Még 2001-ben egy napon felhívott egy számomra ismeretlen erdélyi lelkész, hogy adjak nekik néhány napra szállást, mert őt megválasztották Amerikában egy gyülekezethez lelkésznek, de a felesége utolsó hetes várandós, s Cegléden szeretne szülni, és majd utána továbbrepülnek. Nekem azóta is talány, hogy a három ceglédi lelkész közül miért éppen engem hívott fel, hiszen nem is ismertem. Mindenesetre igent mondtam neki. A baba hetekig nem érkezett meg, így egy idő után kértem a lelkészt, álljon be mellém dolgozni. Öt-hat héten át voltak nálunk, ezalatt megismerkedtünk, megszerettük egymást. Miután a baba megszületett és megkaptak minden iratot, elrepültek. Pár év múlva jött egy levél: szeretnék megköszönni, amit kaptak, ezért meghívtak minket egy hónapra hozzájuk Los Angeles-be. A feleségem nem tudott jönni, mert tanított, a gyerekek is tanultak, de én örömmel mentem. Jakabffy Zsolt ugyanúgy megdolgoztatott, ahogy korábban én is őt, de közben elkísértem mindenhová, iskolába, kirándulásokra. A végén megkérdezte: „Nem akarsz itt maradni? Olyan kevesen vagyunk magyar lelkészek, olyan nagy szükség lenne még egyre.” Amikor azt válaszoltam, hogy én rajta kívül nem ismerek senkit, fogalmam sincs hol kezdeném el, elvitt Szabó Sándor akkori püspökhöz, akiről kiderült, hogy ugyanabból a faluból való, ahonnan az apám és a nagyapám: Bodroghalomról. Először azt javasolta, menjek Houstonba templomot építeni, de azt nem vállaltam, így jött szóba a kanadai Windsor, ahol Szabó Béla, az ő nagybátyja volt lelkész, de két éve megüresedett a lelkészi állás. Azt sem tudtam, hol van a város, vízumom sem volt, de elintéztek mindent. Egy vasárnap odarepültem, 17-en voltak a templomban, meghallgattak, és azt mondták, majd visszajeleznek. Visszamentem Los Angeles-be, elköszöntem mindenkitől, és hazajöttem Magyarországra. Néhány hónapra rá jött egy levél: várnak Windsorba. Elmentem az espereshez, majd a püspökhöz és fölmondtam. Egyikük bolondságnak tartotta otthagyni Ceglédet, a másikuk butaságnak, mert nem is hallott még arról a gyülekezetről. De még az ottaniak is meglepődtek, mert nem nagyon szokott előfordulni, hogy Amerikába menjen egy lelkész Magyarországról – korábban általában disszidáltak vagy esetleg tanulmányok után ösztöndíjasként ott maradtak, de olyan, aki mindent otthon hagyva elindult volna, nem sok van…
Miért mondott igent? Azért ez tényleg nagy és kockázatos döntés volt…
Nagyon megfogott a windsori magyarok élete. Akikkel találkoztam, mind nagyon kedvesek voltak, szeretetteljesek, mélyen érzőek, és olyan történeteket meséltek el nekem, úgy tudtak hozzám szólni, hogy szinte meglepődtem: ahelyett, hogy én adnék tanácsot vagy nyújtanék nekik vigasztalást, ők mondanak nekem bölcs dolgokat. Megszerettem őket és úgy éreztem, szívesen szolgálnék nekik. Ezért jöttem el, pedig soha nem akartam elhagyni a hazámat. Angolul sem tudtam, szerencsére itt még magyarul kell istentiszteletet tartani. A gyerekeim akkorra már felnőttek voltak, élték a maguk életét, a feleségem pedig engedelmes asszony, egyértelmű volt számára, hogy ahova én megyek, oda jön ő is. Fél évig még tanított, majd nyugdíjba ment és utánam jött.
Mi fogadta Windsorban?
Már a legelső lépéseknél Isten két segítőt rendelt mellém. Amikor elkezdtem a kovácsoltvas kerítést festegetni, megállt mellettem egy bácsi, és megkérdezte, ki vagyok. Én vagyok az új pap – válaszoltam. Ezen nagyon elcsodálkozott, mert „ő még papot nem látott dolgozni”… De a második kérdése az volt: segíthetek? Kiderült, hogy festő – miközben én még azt sem tudtam, mennyi hígítót kell a festékbe tenni. Isten rögtön kirendelte mellém Jani bácsit, aki élete végéig nagyon sokat segített. ‘56-os menekült volt és jó magyar ember; az ünnepségeken mindig ő szavalta a Himnuszt és a Szózatot, mert kívülről tudta számos más vers mellett. Árva gyerekként nőtt föl, ő volt a legkisebb és sokat verték. Egyedül a tanárnője volt kedves vele, és az ő kedvéért minden verset, ami feladott, megtanulta kívülről.
A másik segítőm egy asszony lett. 2008. március 14-én érkeztem, másnap volt a március 15-i ünnepség. Már kész volt a műsor, de kérték, mondjak legalább egy imát. Miután elmondtam, Klárika néni így szólt a férjéhez: „Miklós, mától kezdve ehhez a paphoz járunk templomba!”. Katolikusok voltak, 30 évig jártak a központi katolikus templomba, de otthagyták, sőt Klárika néni konfirmált és presbiter lett. Négy házzal odébb laktak, ő termesztette és hozta mindig a virágokat a templomba. És ott volt a Magyar Ház igazgatója, Zoli bácsi, aki főgondnok volt a másik református templomnál, de miattam átjött hozzánk. Akkor még két református gyülekezet volt Windsorban, mi vagyunk a Független Magyar Református Egyház (angolul Free Hungarian Reformed Church), ők pedig az Első Magyar Református Egyház (angolul First Presbyterian Church) voltak, amely három-négy éve szűnt meg. Persze kisebb botrány lett belőle, de ennek meg az volt az előzménye, hogy a Magyar Házban éjjel-nappal ott voltam vele együtt. Mindent együtt csináltunk, új ünnepeket vezettünk be, lett: Magyar Kultúra Napja, Költészet Napja, Magyar Nyelv Napja, stb. Történelmi és irodalmi kört indítottam, könyveket is adtunk ki. Ezek az emberek mankók lettek számomra, nem is tudtam volna nélkülük létezni. Sajnos nagyrészt már nincsenek az élők sorában, de beleivódtak az életembe…
Hogyan telt az elmúlt 16 év? Mekkora most a gyülekezet Windsorban?
Az a helyzet, hogy bár az amerikai autógyártás központja jó száz éve Michigan állam, és elsősorban Detroit, a Detroit-folyó túlpartján, a kanadai Windsorban több autót gyártottak, mint amott. Ezt nem nagyon vallják be, mert Amerika ravasz állam – de ha a kanadai dollár olcsóbb, miért ne fizetné inkább itt a munkabért? Ha a környezeti ártalmakat átteheti ide vagy a vámkedvezményt kihasználhatja, miért ne tenné? És még négy-öt ilyen érv van, ami miatt tíz bőrt is lehúztak a windsoriakról. Ez lett az esztergályosok központja, akik bedolgoztak a Fordnak, a GM-nek, a Chryslernek, elkészítve a gyártáshoz szükséges szerszámokat. Nagyon ügyesek voltak az itteni magyarok, nagyon jó üzleti érzékkel rendelkeztek, némelyik milliomos is lett. Állítólag valamikor nyolcezer magyar is élt itt. Hihetetlen, de valamikor öt magyar templom és öt magyar kultúrház is működött itt párhuzamosan. Én pont rosszkor érkeztem, a gazdasági válság során megroppantak az autógyárak is, rengetegen elköltöztek. A legutolsó összeírás szerint kb. 1300 ember vallotta magát magyar származásúnak a városban, de szerintem ennél sokkal többen lehetnek, viszont sokkal kevesebb, aki látható, azaz eljön eseményekre, és még kevesebb, aki ténylegesen segít.
Az öt templomból egyedül a miénk maradt, hozzánk nagyjából ugyanannyian járnak most is, általában 15-20, ünnepekkor 25-30 személy. A katolikusok bérelnek egy templomot, hozzájuk Detroitból járnak át a ferences atyák misézni. A miénk valamikor evangélikus magyar templom volt, de a hívek idővel beolvadtak a szlovák vagy a német evangélikus gyülekezetekbe és a reformátusok megvették tőlük az épületet. Mi őrizzük tehát az evangélikus templom építészeti örökségét is. Egy magyar végvár vagyunk, szó szerint is, hiszen Windsor egy kanadai határváros. A hozzánk tartozó, de önálló Magyar Ház is megvan még, bár Zoli bácsi után már közel sem szerveznek annyi programot, mint 10-15 éve. Van, amikor hetekig zárva van. Szomorú, az idősek nem ezt szokták meg, de hát ez van.
2018-ban püspökké avatták. Területileg mekkora az Önhöz tartozó egyház?
Egyházunknak összesen harminchárom gyülekezete van: harminc Amerikában és három Kanadában. New York környékén kb. tíz gyülekezetünk működik; a keleti egyházmegyéhez tartozik Florida is, benne Miamival. A középső egyházmegyéhez tartozik Windsor, Detroit, Chicago, Toronto, Pittsburgh, Duquesne, a nyugatihoz pedig Los Angeles (Hollywood), San Francisco, Vancouver, Phoenix, Arizona, és Houston. Folyamatos átalakulásban vagyunk. Nem mindenhol van saját templomunk, például Vancouverben, Sarasotában, és még pár helyen csak béreljük a templomainkat. A keleti református gyülekezetek már több mint 100 évesek, ezért ott már kevesen beszélnek magyarul, a harmadik, negyedik vagy akár ötödik generációt sokkal nehezebb megtartani. Az összesen 24 lelkipásztorunk egy része nyolcvan feletti, de még mindig viszik a szolgálatukat. Nem hajtottam a püspöki címért soha, nem is nagyon vettem részt az észak-amerikai magyar egyházi életben, kanadaiként kilógtam a sok Amerikában szolgáló lelkész közül, ezért meglepett, hogy végül engem választottak. Két jelölt volt, mellettem döntöttek.
Püspöki jelmondata: „Idegenben is az ősi gyökérből táplálkozik”. Miért?
Nem kezdettől fogva szolgálok itt, hanem érett fejjel, 55 éves koromban jöttem ide. A gyökereim és életem nagy része Magyarországhoz köt, de a szolgálatom itt is meg tudott újulni, új hajtást hozni a 16 év alatt, ami szintén elég szép idő. Hálás vagyok az ittenieknek, mert tudtak valamit, amit mi már elfelejtettünk, vagy elfelejtettek velünk, pedig érdemes lenne követni, folytatni, sőt kötelességünk is lenne. Ugyanakkor mindent az otthoniaknak köszönhetek, a családomnak, a rokonságnak, az otthoni egyháznak. Csak azt tudtam idehozni és itt kamatoztatni, amire otthon neveltek, tanítottak, amiben felnőttem. Nagyon jó emberekre találtam itt, boldoggá tett ez a tudat, hogy nekik szolgálhatok. Csodálom életképességüket, ragaszkodásukat nyelvünkhöz, kultúránkhoz, hitünkhöz és egyházunkhoz.
Beiktatása után így fogalmazott: „Nagyon szeretnék a még nem vallásos és az egyházat elhagyó embereknek is a püspöke lenni”. Kifejtené?
Mindig is úgy gondoltam, nem elég csak a templomban szolgálni, prédikálni és azokat elérni, akik önként és maguktól jönnek oda, hanem el kellene érni azokat is, akik maguktól nem jönnek. Ezért mentem el mindig a Magyar Házba is: lássanak és halljanak az emberek. Ha csak egy imádságot is mondtam, étkezés előtt vagy után, már tudták, ki a pap, kihez kell fordulni, ha valami gondjuk, bajuk van. Rám jellemző volt: ha megtudtam, hogy valaki beteg és kórházban van, egy órán belül ott voltam nála – akkor is, ha nem hívtak. A családok néha szemérmesek, nem mindig szerették, ha úgy láttam az illetőt, ahogy a kórházban fekszik, de akikhez mentem, mindig örültek, hogy ott voltam velük, vigasztaltam vagy bátorítottam őket. Az öregek a kórházi helyzetben sokszor elfelejtenek angolul, és magyarul kezdenek beszélni, amit az ápolók meg az orvosok nem értenek. Mi fel vagyunk jegyezve a kórházban, mint magyarul beszélők; hívnak, ha kell. Ez mindig is egy szent szolgálatot jelentett számomra.
Amit az egyházat elhagyókat illeti, mindig vannak, akik megsértődnek; pláne, hogy itt két egyház volt: aki egyikben megsértődött, átment a másikba és fordítva. És természetesen volt, aki sehova nem ment, hanem teljesen elhagyta az egyházat. Én mindig elbeszélgettem ezekkel az emberekkel: talán nem biztos, hogy úgy történt, ahogy ő megélte vagy emlékszik, talán már elmúltak azok az idők, vagy már nem is élnek bizonyos emberek – másképpen is lehetne gondolkodni, vissza is lehetne jönni. Mindig megpróbáltam elérni és visszahozni őket, ha azt éreztem, hogy maguktól már nem mernének visszajönni, vagy nem volt, aki feloldja bennük a régi rossz érzéseket. Nem mondom, hogy mindig sikert arattam, mert vannak makrancos emberek; még a presbitereim közül is voltak olyanok, akik sajnos úgy haltak meg, hogy a saját testvéreikkel sem békültek ki, de ami rajtam múlott, azt igyekeztem megtenni.
Püspökként minden egyes gyülekezetet meglátogatott?
Mindegyiket meg kellene látogatni, igen, de sajnos nem tudok eljutni mindenhova. Mindez nemcsak idő, hanem pénz kérdése is. A nagyobb eseményekre mindig igyekszem eljutni, és akkor a környékbeli gyülekezeteket is végigjárom. De így is van lemaradásom: vannak kisebb gyülekezetek, amelyekhez még nem jutottam el.
2023-ban újraválasztották. Mi változott az előző időszakhoz képest?
Talán fegyelmezettebben mennek a dolgok. A három egyházmegyét egy-egy esperes felügyeli, azok jelentenek nekem és először ők intéznek mindent, én csak a második szinten járok el. Ha elakadnak, ha valamit nem tudnak elintézni, akkor közbeléphetek. Az elmúlt években történt személyi változásoknak köszönhetően sokkal komolyabb eredmények, jelentések érkeznek, és én is jobban tudom kezelni a felmerülő helyzeteket, hiszen most már több tapasztalattal rendelkezem, és jobban érzékelem, mik a helyi gondok, talán kicsit hathatósabban tudok hozzájuk nyúlni.
Nemrég került sor a százéves évforduló megünneplésére New Brunswickon, (New Jersey), amelyen Ön is részt vett. Miért éppen ott ünnepelnek?
Nagyon boldogok és büszkék vagyunk arra, hogy Isten minket arra méltatott, hogy ünnepelhessünk. Ez is egy kiválasztás, egy ajándék: az elődeink dolgoztak, az utódaik megtartották az egyházat, nekünk pedig az jutott, hogy megünnepeljük a száz évet. Itt a diaszpórában egyébként minden év egy évtizednek számít, hiszen itt minden olyan nehéz… Szeretnénk, ha mindenki velünk együtt örülne annak, hogy az Független Magyar Református Egyház megélte ezt a szép kort, s mindezt önállóan, saját erőből, hiszen más egyházakkal ellentétben, mi anyagilag nem tartozunk senkihez – a Magyarországi Református Egyházhoz is csak lelkileg. Az Orbán-kormány új egyházpolitikája miatt nyilván ez is változott, de korábban senki sem támogatott minket. Ugyanakkor mi döntünk magunkról, nem mások felettünk. Senki nem mondja meg nekünk, mit higgyünk, mit szabadna vagy kellene tennünk. A függetlenség anyagilag kihívást, de nagy örömet és boldogságot is jelent.
Két ünnepséget is tartottunk. Az egyiket a pennsylvaniai Duquesne-ben, ahol 1924. december 9-én megalakult az egyházunk. Mivel az hegyvidék, nagyon zord téli időjárással, nem mertünk ünnepséget oda szervezni decemberre, hanem előrehoztuk szeptember végére. Ugyanakkor mivel a gyülekezetek nagy része New York-ban és környékén, keleten van, arra gondoltunk, hogy ott is mindenképpen kellene egy ünnepséget tartani, ahova a környék gyülekezeteiből több százan is eljöhetnek, tehát lehet egy nagyszabású, komolyabb istentisztelet, majd ünneplés. Az első helyszínen a megtiszteltetésen és az emlékezésen volt a hangsúly, ahol az ősökhöz való ragaszkodást értékeltük kisebb körben, de a gyülekezetek tagjainak nagy része New Brunswickba tudott eljönni, amely egy igazán jól karbantartott, felépített, mindennel rendelkező gyülekezet, amely alkalmas egy ilyen ünnepség megrendezésére. Olyan megfelelő embert kellett keresnünk, aki tud angolul és magyarul, és aki tud szervezni, hiszen a vendégekről gondoskodni is kell. Nagyon hálásak vagyunk Ötvös Zsolt New Brunswick-i magyar lelkésznek, amiért elvállalta, hogy házigazdája legyen ennek a nagyszabású ünnepségnek!
Forrás: bocskairadio.org Antal-Ferencz Ildikó
Először megjelent a reformatus.hu portálon
The post Magyar végvár Kanadában – interjú Lizik Zoltán református püspökkel appeared first on Külhoni Magyarok.
Forrás:kulhonimagyarok.hu
Tovább a cikkre »
