Magyarország és Ukrajna kapcsolatai nem véletlenül csak a XX. századra vonatkoztatva értelmezhetőek, hiszen az utóbbi állam csak ekkor jött létre – jóllehet, a nemzeti ébredésük már jóval korábban elkezdődött.
A magyar-ukrán államközi viszony egyes sarokpontjairól szóló írás első részében a kommunista diktatúra bukásáig terjedő évtizedeket tekintjük át.
A magyar-ukrán államközi viszony kezdeteiről sokkal kevesebb tudomásunk van, mint arról a tényről, hogy a két ország viszonya aszimmetrikus: vagyis az ukrán állam képviselőinek megnyilatkozásai, és az ukrán állam működése csalódást keltő a magyar fél számára. Jelen írásban a reménykeltő kezdeteket szeretném felidézni.
Mielőtt a kommunista diktatúra bukása utáni fejleményeket tárgyalnánk, a XX. századi magyar-ukrán kapcsolatok előzményei között mindössze néhány csomópontot szeretnék megemlíteni. Természetesen kérdés, hogy mi sorolható ide, hiszen Kárpátalja az első világháború végéig nem volt „ukrán”. Ugyanakkor az orosz cári szolgálatok ortodox vallási köntösben jelentkező behatolási kísérletét, amelynek keretében földet ígértek a kárpátaljai ruszin parasztoknak az orosz görögkeleti egyházba való áttérésért, mégiscsak ide kell sorolnunk. Ezek a „schisma-pörök”, vagyis a meginduló jogi eljárások jelezték, hogy a pánszláv eszmében Kárpátalja is szerepet játszik, vagyis a térség Moszkva számára már ekkor mint elcsatolandó területként jött szóba.
Az előzmények közé tartozik az is, hogy a tengerentúli ruszin emigráció az első világháború éveiben fordult a nagy-ukrán eszme felé, s 1918 után Kárpátalján is felmerült egy létrehozandó ukrán államhoz való csatlakozás gondolata. A Nyugat-Ukrán Népköztársasággal való egyesülést kimondó, Huszton megtartott gyűlés határozata azonban üres gesztus volt csupán. Részben azért, mert a magyar központi kormányzat (a Károlyi-rezsim) egyetlen sikeres vállalkozása éppen Kárpátalja vonatkozásában érvényesült: a magyarbarát ruszin többség képviselőivel meg tudtak állapodni, és létrejött a Ruszka Krajna autonóm térsége. Részben pedig azért, mert a Nyugat-ukrán Népköztársaságot a lengyelek 8-9 hónapi harc után, a térség ukrán lakosságának háborús fáradtságából fakadó apátiája mellett felszámolták. A kárpátaljai Ruszka Krajna rövid ideig Szovjet Ruszka Krajna lett a Magyarországi Szovjetköztársaság kebelében, majd a csehszlovák erők szállták meg. A tengerentúli ruszin emigráció szintén ezt, vagyis a „csehszlovák” megoldást támogatta. Azután kiderült, hogy ez nem az igazi a ruszinok számára, s a „magyarorosz” (ahogyan a magyarbarát ruszinokat hívták) párt mellett a csehszlovák-vonal híveiből kialakult a kifejezetten „kárpátukrán” identitású csoport. Közben egy rövid felvonás erejéig a magyar antibolsevik erők Kárpátalján felkelést kívántak kirobbantani, majd Rátz Kálmán vezetésével a ruszinokból is álló önkéntesek Lengyelországba (a mai Ukrajna nyugati részére) vonultak át, s részt vettek a lengyel-bolsevik (orosz) háborúban, természetesen a lengyel oldalon.
1938 őszétől, amikor Hitler elkezdte szétverni a versailles-i békerendszert, a náci vezérkarban felmerült egy „ukrán Piemont” létrehozásának gondolata Kárpátalján, amely egyszerre lengyel- és szovjetellenes célokat szolgált volna. Azután ejtették ezt a gondolatot, és nem ellenezték, hogy a Csehszlovákián belül alig néhány hónapja létrejött Kárpátaljai Autonóm Területet a magyar Honvédség 1939 márciusában visszafoglalhassa. Meg kell jegyezni, hogy ez az állam-kezdemény, az Avguszt Volosin vezetésével létrejött, radikális, erősen nacionalista, ellenmondást nem tűrő rezsim hasonlított leginkább a jelenlegi ukrajnai berendezkedésre. A bevonulás során a magyar Honvédség a Szics-gárdisták éppen csak szerveződő néhány alakulatával került szembe, s az összecsapásokban az utóbbiak húzták a rövidebbet. Eközben az Európa-szerte, de leginkább a náci németek védőszárnyai alatt szervezkedő ukrán emigráció már számon tartotta Kárpátalját; igaz, a Szovjetunió is már ekkor meg kívánta szerezni a területet. Kérdés, hogy a magyar területi revíziónak ez a sikeres fejezete törést jelentette-e a magyar-ukrán kapcsolatokban. Itt pontosítanunk kell: magyar oldalról értelemszerűen semmiképpen, ukrán oldalról pedig a kialakuló nemzetképben Kárpátalja bár számított, de nem a legfontosabb tétel volt. Annyi bizonyos, hogy amikor a német csapatok megindultak a Szovjetunió ellen, az Ukrán Nacionalisták Szervezete (a hírhedt OUN) olyan röplapokat osztogatott a Kárpátokon túli-, galíciai városokban, amelyekben a lengyelek, a zsidók, a magyarok és a „moszkoviták” elleni fellépésre hívták fel a lakosságot.
A második világháború során meg kell még említeni a magyar Honvédség megszálló alakulatainak szerepét. Mert az igaz, hogy a valódi partizánvadászat és a szimpla megtorló akciók sok áldozatot követeltek a civil, falusi lakosság részéről, de kérdés, hogy ennek az ukrán emlékezetben milyen lenyomata maradt. Ezt ugyanis a szovjet emlékezetpolitika sajátította ki és nagyította fel természetesen, miközben nem feltétlenül a „magyarokra”, hanem a „fasisztákra” hegyezték ki az ügyet. Az úgymond szovjetellenes „partizánvadászatok” ártatlan áldozatait pedig a szovjetellenes ukrán gerillák pedig nem feltétlenül tekintették a saját áldozataiknak. A jóval nagyobb horderejű események mellett az sem maradt meg a két nép emlékezetében, hogy a Volhínai Tragédia idején – amikor az ukrán felkelők és az őket támogató lakosság horrorisztikus módon számolt le a lengyel kisebbséggel – a magyar megszálló alakulatok közül az érintett egységek védelmükbe vették a lengyeleket, néha pedig fegyvert is adtak a lengyel önvédelmi osztagoknak. A magyarok és ukránok közötti szovjet- és németellenes összefogás kezdeményezése is elhalványult a történeti emlékezetben, pedig a magyar Honvédség és az Ukrán Felkelő Hadsereg között magas szintű kapcsolatfelvételre és tárgyalásokra került sor – mind Ukrajnában, mind pedig Budapesten. A megbeszélések eredményeként egyezményt is kötöttek a felek. Ebben az ukrán fél „elengedte” Kárpátalja kérdését. Sőt, azt is tudjuk, hogy a magyarok és ukránok pl. a Tatár-hágó előterében együtt harcoltak a szovjetek ellen. Végül az ukrán gerillamozgalom vezetőinek egy csoportja Magyarországon keresztül menekült Nyugatra.
Ami Kárpátalján 1944 októbere, vagyis a szovjet megszállás után történt, azt nehéz lenne magyar-ukrán kapcsolatok tárgykörébe sorolni. Hiszen az igaz, hogy az úgynevezett népi küldöttek gyűlése határozatot hozott az Ukrajnával való „újraegyesülésről”, és kimondják, hogy a „nép akaratából a német–magyar rabságból kiszabadult kárpátontúli nép az anyaországhoz, a Szovjetunióhoz csatlakozik”. Az is igaz, hogy nemsokára kiadták az úgy nevezett Manifesztumot, mely a következőket tartalmazta: „Ukrán földön véget ért a több száz éves idegen elnyomás. A kongresszus, Zakarpatszka-Ukrajna népe nevében, szívélyes köszönetet mond a győztes Vörös Hadseregnek, amely elűzte a német–magyar fasiszta hódítókat, s örömöt és boldogságot hozott népünknek. […] Éljen Sztálin marsall, a Szovjetunió hadseregének főparancsnoka. Zakarpatszka-Ukrajna népe évszázadokon át, elszakítva anyaországától, Ukrajnától, kihalásra volt ítélve. Népének túl-nyomó részét, a parasztságot, megfosztották a földtől. Népünk vérrel és verejtékkel szerzett kincseit idegen elnyomók elprédálták. […] Azért járhattak el így velünk, mert elszakítottak anyaországunktól, Szovjet-Ukrajnától, s védtelenek maradtunk. Csak azért járhattak így el velünk szemben, mert nem valósítottuk meg népünk Szovjet-Ukrajnához való csatlakozását. S így elmaradtunk a Szovjetunió nagy népeinek családjától. Történelme folyamán Zakarpatszka-Ukrajna népe nemegyszer szállt harcba idegen elnyomói ellen. Zakarpatszka-Ukrajna népe, miután a német–magyar fasizmus alól felszabadult, elhatározta, egyszer s mindenkorra megvalósítja örök álmát, Szovjet-Ukrajnához való csatlakozását.”
Mindez azonban akkor még nem érintette a magyar-ukrán kapcsolatokat, legalábbis annyiban biztosan nem, hogy a kárpátaljai ruszinok ugyanazt kapták jutalmul, mint a magyarok büntetésül: a szovjet elnyomást, terrort, téeszesítést. Ukrajnában magában pedig még folyt az az Ukrán Felkelő Hadsereg gerilláinak utóvédharca a szovjet elnyomókkal szemben. 1949-ben azután amerikai szervezésben egy újabb próbálkozás történt a felkelés, vagy legalábbis valamiféle mozgalom beindítására. Érdekes adalék, hogy a CIA (és elődjei, az OSS illetve az SSU) magyar nemzetiségű „tanácsadója” készítette elő az ukrán emigránsokkal a kapcsolatfelvételt, és dolgozta ki a taktikát. A CIA titkos programja azután 1953-ban kifutott, mivel a szovjet hatóságok általában gyorsan letartóztatták vagy lelőtték a repülőről ledobott ügynököket és diverzánsokat.
Legvégül meg kell említenünk az ukrán nacionalista emigráció lelkesedését az 1956-os magyar forradalom iránt. A háborút követően, a szovjetek ellen a németek oldalán harcoló politikai és/vagy fegyveres szervezetek, mozgalmak laza tömörülése, az Antibolsevista Nemzetek Blokkja immár amerikai védőszárnyak alatt alakult újra. Ukrán kezdeményezésről volt szó, de magyar emigráns szervezetek is tagok lettek – de ezek a tagok bizony a magyar emigráció szélsőséges csoportjaiból kerültek ki. Az ABN végül is a kelet-európai, balkáni (ukrán, román és bolgár, horvát) náci-típusú, vagy ha úgy tetszik, poszt-fasiszta szerveződések halmazaként azonosítható. A lengyel emigráció zöme élesen szembenállt ezzel a csoportosulással.
A rendszerváltoztatás idején azonban nem ezek az emigráns csoportok, hanem az új magyar kormány lépései alapozták meg a magyar-ukrán kapcsolatokat. Legalábbis egy időre.
(Folytatjuk)
Máthé Áron
történész, szociológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
