– Ugye a magyarok és a szlovének megértik egymást? – kérdezte a csinos kazah kolléganő.
Először elgondolkoztam, azt híve, arra kérdez, a két nép jól kijön-e egymással, baráti-e a viszony. De kiderült: arra utal, a magyar és a szlovén annyira közeli rokonnyelvek-e, hogy megértik-e egymás nyelvét az emberek.
Aztán rájöttem, egy a Kaszpi-tenger parti volt Sevcsenkóból származó (ez volt a mai kazahsztáni Aktau szovjet neve, a nagy ukrán nemzeti költő, a modern ukrán irodalmi nyelv egyik megalkotójának nevét viselte 1991-ig) 35-éves körüli kazah lány fejében Közép-Európa össze van mosódva. Azt még tudja, hogy Magyarország fővárosa nem Bukarest – tehát az amerikai szinthez képest tájékozottabb -, de arról már fogalma sincs, az egyes nyelvek milyen nyelvcsaládba tartoznak.
Az átlag kazah ember ismerete a régiónkról odáig terjed, hogy volt a Római Birodalom, aztán valamikor később jöttek a Habsburgok és Hitler, majd a szovjetek bevonultak 1945-ben, aztán kivonultak 1991-ben (azt nyilván minden kazah tudja évre pontosan mikor ért véget a Szovjetunió), s azóta Európai Unió van.
Én nem akartam megalázni a lányt, eleve miért kellene ismernie Közép-Európa történelmét. Meghát szép is volt. Közép-Ázsia őshonos népei etnikailag a sárga és a fehér faj keveredésének terepe, az emberek zöme inkább fehér, de egyes sárga vonásokkal. Ennek oka, hogy alapvetően a mongol népek keveredtek az iráni népekkel. Ez a kombináció viszonylag sok esetben igencsak kellemes eredményt adott, szóval meglepően sok a szép nő.
Szóval én viccesen válaszoltam: igen, tökéletesen megértik egymást a magyarok és a szlovénok, pont mint a kazahok és a tadzsikok. Gyorsan felfogta a vicces választ, hiszen a kazahok és a tadzsikok egyáltalán nem értik egymást, ez két teljesen idegen nyelv, a kazahok és a tadzsikok egymás közt oroszul beszélnek, ill. ma már az angol használata is megesik a fiatalabb nemzedékben.
Aztán persze elmondtam: a magyar és a szlovén nemhogy azonos nyelvcsalád két ága, mint mondjuk a kazah és a türkmén (az egyik kipcsák, a másik oguz), hanem két eltérő nyelvcsalád, azaz mint a kazah és a tadzsik (az egyik türk, a másik indoeurópai).
Persze most már a kazah lány csodálkozott, én honnan tudom mindezt. Hát, mert érdekelnek az ilyen dolgok – magyaráztam.
S valóban: a kazahok és a kirgizek képesek egymással szabadon beszélgetni, annyira közeliek a nyelvek, mondjuk mint a dánok és a svédek, vagy a csehek és a szlovákok. Közben a türkmének a többiekkel nem tudnak szabadon beszélgetni, csak egyes szavakat ismernek fel, azaz nagyjából értik miről van szó, de nem lehetséges a folyékony beszéd, tehát ha egy kazah és egy türkmén beszél egymással, ezt jellemzően oroszul teszik. (A türkmének valójában jobban megértik a török beszédet, mint a kazahot.) Az üzbég meg valahol a kettő között van, azaz kicsit több az értés, mint a türkménnel, de megint ez nem olyan szint, mint ami lehetőséget ad szabad beszélgetésre.
Annak idején, a szovjet kor előtt az egész régió kétnyelvű volt. Minden iskolázott ember beszélt „türkül” – ez alatt a csagatáj nyelvet értették, ami tulajdonképpen a mai üzbég korábbi változata – és perzsául. Az egyes türk nyelveket nyelvjárásoknak tekintették.
Tulajdonképpen a sztálini nemzetiségi politika teremtette meg a külön irodalmi nyelveket és identitást. A szovjet vezetés semmiképpen se akart egy közös erős identitást, így a kommunista hatalom mindenhol segítette a kulturális szeparatizmust. Meg lett alkotva a kazah, a kirgiz, a tadzsik, a türkmén, s az üzbég „szocialista nemzet”.
Ez abszolút sikerrel járt: ma már ezek tényleg önálló nemzetek, s mindenki csak a saját nyelvén beszél, második nyelvként meg persze oroszul (bár az orosztudás folyamatosan csökken a Szovjetunió megszűnése óta). A csagatáj nyelv ma már kihalt, utódai – az üzbég és az ujgúr – meg csak az adott népek által beszélt. S perzsául meg ma már csak a tadzsikok beszélnek (a tadzsik a perzsa 3 változatának egyike, viszonya a fárszihoz (iráni perzsához) kb. mint a szerb és a horvát, azaz teljes kölcsönös értehetőség van, 99 % azonosság, csak az írás problémás: a fárszit arab betűkkel, a tadzsikot cirill betűkkel írják).
Ma az egész régió 3 külső hatalom terepe: Kína, Oroszország, Törökország. Gazdaságilag Kína mára ezt messze megnyerte. A törökök nyomulnak kulturálisan, de ez jelképes, a történelem kerekét nem lehet visszaforgatni, soha nem lesz itt már nagy-török egység, szóval a törökök sikere csak jelképes dolgokban mérhető: a türkmének és az üzbégek átvették de facto a török latin ábécét a cirill helyett, a kazahok és a kirgizek meg tervezik ezt. Oroszország abban erős, hogy oda a legkönnyebb elmenni munkát vállalni és egyetemre járni, meg kereskedni, tulajdonképpen ez a 3 tényező tartja fent mind a mai napig az orosz nyelv tanulási igényét a régióban.
A tadzsikok meg örök kakukktojás. Egyrészt a legszegényebbek, másrészt rokonaik leginkább a volt Szovjetunión kívül vannak – Iránban és Afganisztánban -, viszont magukat tekintik az egész régió kulturális elitjének, ami tulajdonképpen történelmileg indokolt is, hagyományosan a régióban a perzsa volt a magaskultúra nyelve. S erős a Trianon-szindrómájuk: a sztálini határmeghúzások annak idején az üzbégeknek kedveztek, így az eredetileg tadzsik többségű mai Délkelet-Üzbegisztán ma Tadzsikisztánon kívül van, benne a 2 legfájdalmasabb pont: Buhara és Szamarkand városok.
Vicces módon így a cirill ábécé megmaradása a legbiztosabb Tadzsikisztánban. A latin ábécét sokan ellenzik azon az alapon, hogy az „idegen üzbég dolog” és „nem vagyunk törökök, perzsák vagyunk”. Az arab ábécé felé pedig politikai ellenérzés van, az alapvetően csak kulturálisan muszlim tadzsik elit az „iszlamizálódás” jelének tekinti az arab ábécé felvételét. Így marad a Sztálin által bevezetett tadzsik cirill ábécé, mert az „semleges”.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
