Domonkos László író, újságíró, televíziós szerkesztő új könyve a csángómagyarokról egyszerre történelem, szociográfia és vádirat. Megdöbbent, megrendít, olvasmányként lebilincsel, gazdag fotóanyaga – Hetzmann Róbert munkája – nemcsak illusztrál, de rejtett üzenetet is hordoz: néhány idős, név nélküli parasztasszonyon kívül ma is ott élő csángó személy nem látható a fényképeken. Erről kérdeztem először Domonkos Lászlótól:
Az emberek nem merték vállalni arcukat, vagy önök nem is akarták kényes helyzetbe hozni őket?
Nem merték vállalni, egyáltalán bármiféle kapcsolatba kerülni velünk, ha csak nem volt már valamilyen előzetes kapcsolatunk. Ha szóba is álltak esetleg velünk – a szállásadónkon kívül, – röviden válaszoltak, de fényképezés szóba sem jöhetett.
Többször is említi, hogy csupán egy-egy ház vagy utcarészlet fotózásakor már ellenséges arcok vették körül önöket, és menekülniük kellett a mikrobusszal.
Tettlegességig nem fajult a helyzet, de udvariasan, máskor elutasítóan, de volt, hogy fenyegetően közölték, hogy szólnak a papnak, ahogyan ők mondják: a papocskának, ami annyi, mintha a hatóságnak szólnának, mert olyan mértékű papi uralom van, hogy a pap a minden. És ha azt mondják neki, hogy itt idegenek járnak, és fotóznak, az már felér egy feljelentéssel. Ez többször előfordult, nem vártuk meg, tudtuk, hogy jobb, ha odébbállunk.
Tudjuk, hogy az ortodoxia világában az állam és az egyház nincs szétválasztva, de a csángók római katolikusok. Könyvéből kiderül a szomorú tény, hogy az ő egyházuk papjai is – egy két kivételtől eltekintve – beálltak az elrománosító erőszak mögé.
Sajnos, ennek „boszorkánykonyhája” a jászvásári püspöki székhely, amely nem a gyulafehérvári, hanem a bukaresti érsekség fennhatósága alá tartozik, s ahol a román állam megalakulása után 1886-ban megnyitották a katolikus szemináriumot, és megsemmisítettek mindent, amit „az ördög nyelvén”, vagyis magyarul írtak: régi magyar egyházi iratokat, értékes könyveket, s azokat a dokumentumokat, amelyek Jászvásár egykori jász alapítására utaltak. A római katolikus püspökség létét nem fenyegette az újdonsült román állam, de cserében alapvető feladata a csángók románná nevelése volt, amely egybevágott a Vatikán céljaival is.
Sajnos eredményesen látták el feladatukat, így alakult ki az a másoktól is hallott furcsa identitás, hogy azok a csángók, akik már nem tudnak magyarul, mégis megkülönböztetve magukat „román katolikus”-nak vallják magukat. Ezzel a jelenséggel gyakran találkozott, hiszen nagy területet jártak be, ugye?
Arra törekedtünk, hogy eljussunk minden csángó településre, sőt azon túlra is, keleten a Prut partjáig, ami a román határ, a túloldalon már Moldávia van. De jártunk olyan területeken, amelyeken már egyáltalán nem él magyar lakosság, még ilyen szerencsétlen elrománosodott csángó szórványok sem. Viszont megismertük a magyar huszita hagyományokat még jellegükben őrző településeket, középpontjukban Husz városával, amelynek arculata nem hasonlít a moldvaiakra, de az erdélyiekére sem: A magyar husziták, akik még az 1400-es évek első felétől kezdtek ott menekültként megjelenni, egy külön magyar világot teremtettek, amelynek mély nyomai megmaradtak a városkép egyes részeiben.
Ez a huszita hagyomány egyike a sok fontos részletnek, amellyel megismerteti az olvasókat, illetve próbál valami rendet, eligazítást adni a „nagy csángó zavar”-ban, ami a könyv első fejezetének címe. Hiszen sokunkban keveredik a moldvai, gyimesi, barcasági csángó fogalma.
Igyekszem kicsit tisztába tenni a fogalmakat, mert elég nagy a zűrzavar, mind a csángók különböző csoportjainak, mind a nevük eredetét illetően.
Külső jellegzetességekre is utal.
Valóban felfedezni vélek bizonyos különbségeket hajszínben és arcformában, de főként karakter, habitus, viselkedés, életforma tekintetében, ami a csángókban a több évszázados erőszakos elrománosítás ellenére is megmaradt.
Két dologra törekedtem, az egyik, hogy az utolsó 30 év, mondjuk: a rendszerváltás utáni évtizedekről adjak áttekintést, mert ezt még elég hiányosnak érzem. A másik, amit ön vádiratnak mondott, én „kis kárpáti kriminalisztika” címmel villantottam fel néhányat azokból a szörnyű bűncselekményekből, amelyek áldozatai között Petrás Ince Jánostól, Matthias Neumann német születésű páteren át Benedek Mártonig néhány katolikus szerzetes küzdelmével és sorsával példáztam a gátlástalan, erőszakos asszimiláció folyamatát.
Könyvének célja – feltételezem – nemcsak a csángókkal kapcsolatos hiányos vagy felszínes ismereteink bővítése, bár ez is nagyon fontos.
Valóban figyelmeztetni szeretnék a szórványosodás veszélyeire mindenütt a Kárpát-medencében, ahol ez a folyamat még a „pre-csángósodás” pillanatában van. A csángó-sors tanulságos, mert ők a szórványban is szórvány voltak: az anyaországtól is, de a Székelyföld tömbmagyarságától is elzárva, szinte prédái a hatalomnak. A közösségi alapok meggyengültek, és olyan mérvű lett az óvatoskodás, csúnya szóval: elgyávulás, sokszor jogos páni félelem, amitől a támadó csak vérszemet kap. Ennek egy szomorú epizódja: amikor 1849-ben Bem tábornok az Ojtozi-szorosban betör Moldvába, lelkesítő kiáltvánnyal szólítja csatlakozásra a csángókat. Hasztalan.
Mégis mindig voltak hősei, apostolai, írói, művészei, anyaországból érkező ébresztői, – megannyi nagyszerű név a múltból és a jelenből – bukkan fel az ön könyvében. De megmenthető-e egy népcsoport, ha már lemondott saját identitásáért, nyelvéért való küzdelemről?
Ez a legsúlyosabb kérdés, amire nem lehet sem igennel, sem nemmel válaszolni. Én a rendszerváltás utáni időket egy ilyen kegyelmi pillanatnak éreztem, amikor „divatba jöttek” a csángók: nemcsak figyelmet, segítséget is kaptak, sőt: egy nagyszerű finn asszony révén az ügyük nemzetközi politikai fórumokra is került. A román politika azonban, nagy gyakorlata volt ebben, bizánci fifikával le tudta szerelni a veszélyt. Sajnos tapasztalható volt, ami számos jelentős magyar ügynél megtörténik, hogy a nagy felbuzdulás felületességgel, felszínességgel párosul, majd alább is hagy. De legalább az ezredfordulóra megmaradt a köztudatban: elindult a keresztszülő program, s az itt tanuló diákok meg a csángó bálok a figyelmet fenntartották.
2010 óta, mióta valóban nemzeti kormány van, rengeteg történik a csángókért: óvodákat, iskolákat, magyar házakat láttunk, jelentős akciókat. Persze, azért előfordulnak balfogások, nem mindig az alkalmas ember kezébe kerül a feladat, vagy nem oda megy a pénz, ahová kellene, de mindennek ellenére, van remény. Például Pusztinán, ahol a feltámasztott Szent István kultusz alapjain éledő magyar világ épül, az ottani nagyszerű emberek között bizakodni kezdünk: talán megmarad a csángóság.
(A Magyar Moldva című könyv kereskedelmi forgalomba nem kerül, azt közvetlenül a kiadótól, a Jogar Alapítvány honlapján lehet megrendelni)
Cservenka Judit/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
