ELTE-s kutatók is közreműködtek a világ eddigi legnagyobb őskori genetikai vizsgálatában, amely a harang alakú edények közösségeivel kapcsolatos régi rejtélyt próbálta megfejteni. A sztyeppei elemek nyomon követésével igazolható lett a harang alakú edényeket használó közösségek tömeges áttelepülése az európai kontinensről a Brit-szigetekre.
A „harangedény-jelenségre” kereste a választ az az európai és tengerentúli vezető kutatóintézetekből és munkatársaikból álló 144 tagú kutatócsoport, mely közel 400 őskorban élt ember genetikai adatait elemezte. A kutatás sikeréhez 13 magyar régész, antropológus és genetikus kutató – köztük Szeniczey Tamás és Hajdu Tamás, az ELTE TTK Biológiai Intézet Embertani Tanszékének két oktatója – is hozzájárult. A tanulmány a Nature folyóiratban 2018. február 21-én jelent meg.
Az Kr. e. 2700–2400 közötti évszázadokban a Brit-szigetektől Észak-Afrikáig, Portugáliától Budapestig egységes kerámiaművességgel (az ún. harang alakú edényekkel), viselettel (csontgombokkal, csontból készült csüngőkkel) és fegyverekkel (réz tőrökkel, íjászattal kapcsolatba hozható nyílhegyekkel és csuklóvédő lemezekkel) jellemezhető jelenség mutatható ki. Ez az időszak tekinthető az európai réz- és bronzkor határának, melynek értelmezése régóta foglalkoztatja a régészettudományt. A legfontosabb kérdés, hogy egy ilyen nagymértékű egységes régészeti leletanyag mögött mi állhat: emberek/közösségek vándorlása, esetleg új kulturális hatások áramlása, vagy mindezek ötvözete. Erre a kérdésre kereste a választ a 144 tagú kutatócsoport 400 őskori ember genetikai adatainak elemezésével.
A harang alakú edények egyik keleti elterjedési határát Budapest térsége jelenti. Itt a Duna mentén figyelhetők meg a korszak települései és temetői, melyekben a keleti, nyugati és déli területekről érkező közösségek nyomait fedezhetjük fel. A Budakalászon, Békásmegyeren, Szigetszentmiklós határában feltárt bronzkori ésa Mezőcsátról vizsgált késő rézkori temetkezések elemzésével 13 magyar régész, antropológus és genetikus kutató, köztük Szeniczey Tamás és Hajdu Tamás, az ELTE TTK Biológiai Intézet Embertani Tanszékének oktatói vettek részt a tanulmányban. Az MTA BTK Régészeti Intézet és a Lendület Mobilitás Kutatócsoport széles hazai és nemzetközi együttműködésben dolgozott a projekten. A Budapest környékéről származó minták egy részének genetikai vizsgálatát az MTA BTK Régészeti Intézete Archeogenetikai Laboratóriumába Szécsényi-Nagy Anna vezetésével, más hazai leletanyagok elemzését pedig a Bécsi Egyetem Embertani Tanszékének és a Harvard Medical School Genetika Tanszékének archaeogenetikai laborjában végezték.
Hajdu Tamás szerint a tanulmány eredményei segíthetnek a kora bronzkori Közép-Európában – a történeti embertani kutatások során már több évtizede – kimutatott kisebb migrációs jelenségek pontosabb rekonstrukciójában. Ezek segítségével jobban megérthetjük, hogy a beérkező új közösségek helyi populációkkal történt keveredése és asszimilációja régiónként milyen mértékű volt, és hogyan zajlott le.
Kiss Viktória, a Lendület Mobilitás Kutatócsoport vezetője kiemelte, hogy az i. e. 2500–2200 Budapest környékén megfigyelhető közösségek körében a Nyugat- és Közép-Európából érkező bevándorlók mellett a – genetikailag – újkőkori-rézkori gyökerekkel bíró helyi lakosok is megtalálhatóak, akik minden bizonnyal felvették az új szokásokat, ugyanis sírjaikat az ide érkezők hagyományait követve rendezték be.
„Az összeurópai genomikai eredmények alapján megállapítható, hogy a harang alakú edények az Ibériai-félszigetről Közép-Európába a közösségek jelentősebb vándorlása nélkül jutottak el” – mondta el Szécsényi-Nagy Anna. Mindemellett azonban érdekesség, hogy most fény derült a már korábban vizsgált kelet-európai sztyeppvidék felől Európát elérő gödörsíros kurgánok (Jamnaja-kultúra) közösségeinek Nyugat-Európa genetikai történetét befolyásoló hatására is. Ezen keleti, sztyeppei elemek nyomon követésével igazolható lett a harang alakú edényeket használó közösségek tömeges áttelepülése az európai kontinensről a Brit-szigetekre. Ez utóbbi térség őskori genetikai képe mindezidáig szinte ismeretlen volt. A mostani kutatási eredmények arra utalnak, hogy a lakosság cseréje igen jelentős, közel 90%-os mértékű volt a szigeteken és ez a bronzkor hajnalán újonnan érkező közösségek adhatták a mai brit populáció genetikai örökségének nagy részét.
A 107 – köztük számos hazai – intézmény részvételével készült kiterjedt tanulmány az archeogenetikusok, régészek és antropológusok világszintű összefogásának eddigi legjelentősebb eredménye, amely Európa egyik legnagyobb őskori rejtélyét fejtette meg. „Jelenlegi tudásunk szerint ez tekinthető a világ legszélesebb körű őskori genetikai vizsgálatának” – mondta el Szécsényi-Nagy Anna.
A Kr. e. 3. évezredből származó emberi maradványokat régészekből, antropológusokból, genetikusból álló hazai kutatócsoport tagjai elemezték: az ELTE TTK Biológiai Intézet Embertani Tanszékéről Hajdu Tamás, Szeniczey Tamás, az MTA BTK Régészeti Intézetből Bánffy Eszter, Kiss Viktória, Köhler Kitti, Kulcsár Gabriella, Mende Balázs Gusztáv, Szécsényi-Nagy Anna, a Budapesti Történeti Múzeumból Endrődi Anna, a Pest megyei Ferenczy Múzeumból Patay Róbert, a Salisbury Kft-től. Czene András, a Magyar Természettudományi Múzeumból Bernert Zsolt, a debreceni Déri Múzeumból Dani János.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
