Soha ne feledjük a magyarok ellen elkövetett népirtást !
Írásunk a szolyvai koncentrációs táborban meggyilkolt vagy elhalálozott áldozatok emléke előtt tiszteleg.
A 4. ukrán front 0036. számú határozata
„Egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és hadifogolytáborba kell irányítani.
b) A német és magyar nemzetiségű hadköteles személyeket, akik Kárpátontúli Ukrajna felszabadított területén élnek, külön csapatokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogolytáborba kell irányítani.”
(Részlet a dokumentumból)
1944. november 13.
Másnap háromnapos kötelező közmunkára szedték össze a férfiakat. Hivatalosan a 18-50 közöttieket, a gyakorlatban azonban 16-tól 60-ig vittek „málenykij robotra”, a szolyvai gyűjtőtáborba.
A deportálást a katonai parancsnok 2. számú parancsa készítette elő, amit orosz és magyar nyelven sárga színű papírra nyomtatott falragaszok útján hozták a lakosság tudomására, a falvakban kidobolták.
A parancsban nem volt szó arról, hogy a jelentkező polgárokat közmunkára fogják fogni, vagy valahová elviszik.
A magyarok eleget tettek a jelentkezési kötelezettségnek, ekkor hitegették őket, hogy mindössze három napot fognak dolgozni a németek által felrobbantott utak, hidak, építmények romjainak eltakarításán, újjáépítésén.
Az 1994-ben felavatott szolyvai emlékpark
Az első menetoszlopok november 18-án, Erzsébet napjának előestéjén indultak el gyalogmenetben fegyveres katonák kíséretében Munkácson keresztül Szolyva felé.
Itt az egykori magyar laktanya területén sebtében kialakított gyűjtőtáborban embertelen körülmények között tartották az elhurcoltakat.
Fűtetlen helyiségekben helyezték el őket, a rossz élelmezés, a tisztálkodási lehetőségek és az orvosi ellátás teljes hiánya, az emberfeletti munka napról–napra szedte áldozatait.
A rossz minőségű ivóvíz következtében kiütéses tífusz- és vérhas járvány ütött ki a táborban, amely naponta százával szedte áldozatait.
Elhalálozásukat az is meggyorsította, hogy a barakkok télen fűtetlenek voltak, az embereknek nem volt meleg ruhájuk, cipőjük, az étkezés gyenge és silány minőségű volt.
Ezen okok miatt a legtöbben már a szolyvai táborban meghaltak.
A halottakat közös sírba temették el, de olyan esetről is tudunk, hogy a halottakat, miután egy gödörbe dobták, szolárkával leöntötték és elégették.
A szolyvai koncentrációs tábor két, nem egyforma területből állott, egymástól szögesdróttal elkerítve.
A nagyobbik felében őrizték az egyszerű foglyokat, a kisebbik részében pedig az ún. politikai rabokat.
Több száz embert istállókban helyeztek el, ahol levegő is alig volt.
A rendes épületeket, a téglaházakat a parancsnokság tisztjei, az alkalmazottak foglalták el.
Az istállók mögött fél méter vastagságú volt a szögesdrót.
Rengeteg volt a lágerben a halott.
Két lovas fogat hordta szünet nélkül a halottakat a láger melletti temetkező helyre.
Egy gödörbe húsznál több holtat is beletuszkoltak.
Naponta körülbelül száz-százhúsz ember hullott el.
Volt olyan, aki még akkor is nyöszörgött, meg is mozdult, amikor hányták befelé a földet.
Ki akarták húzni, de az őrök nem engedték.
Egy tömegsírba néha negyvenet, ötvenet is eltemettek.
Az őrök, a katonák nem mutattak sajnálatot.
A parancsnokság félvállról vette a tömeges elhullást.
Az otthon maradt feleségek, gyermekek, apák, idősebb testvérek nem nyugodtak ebbe bele.
Egészségüket, gyakran életüket kockáztatva, szekereken vagy egyéb szállítóeszközökön sokan indultak el Szolyvára, hogy találkozhassanak szeretteikkel, élelmiszercsomagot adjanak át nekik.
Legtöbb esetben csak messziről láthatták hozzátartozóikat, szerencsés esetben legfeljebb néhány szót válthattak velük.
A tábor őrei elvették a leveleket, a csomagokat és megsemmisítették, az élelmiszert ők maguk ették meg.
Az elhurcoltak hozzátartozói megpróbálták kérvényezni családtagjaik hazaengedését a községi népbizottságoknál, a járási, területi szerveknél, de az esetek többségében eredménytelenül.
A várparancsnokság 2. számú parancsa
„1. Ez év november 14-től három napon belül a legközelebbi katonai parancsnokságon kötelesek nyilvántartásba vételre jelentkezni azok a volt közkatonák és tisztek, akik a magyar és német hadseregben teljesítettek szolgálatot és Kárpátontúli Ukrajna felszabadított területén maradtak. Nyilvántartásba kell venni úgyszintén minden német és magyar nemzetiségű hadköteles személyt 18 évtől 50 évig.
2. Az említett időn belül ugyancsak nyilvántartásba vételre kell jelentkezniük azoknak a rendőrségi és csendőrségi hivatalnokoknak és alkalmazottaknak, akik Kárpátontúli Ukrajna magyar megszállása idején töltötték be hivatalukat.
3. A nyilvántartásba vétel csak a katonai parancsnokságon történik naponta 9 órától este 7 óráig. A nyilvántartásba vétel utolsó napja 1944. november 16. A nyilvántartásba vételre nem hajlandó személyeket őrizetbe kell venni és a háborús idők törvényei szerint felelősségre kell vonni.”
1944. november 13.”
Becslések szerint több mint 40 ezer kárpátaljai magyart és svábot zártak lágerbe.
Ukrajnai, belorussziai, kaukázusi és más munkatáborokban, lágerekben, mint hadifoglyokat tartották őket fogva.
Megtizedelték az értelmiséget, szibériai, sarkvidéki táborokba hajtották a papságot.
1946-tól fokozatosan hazaengedték az életben maradottakat.
Az elhurcoltaknak legalább 70 százaléka nem látta viszont szülőföldjét, csontjaik jeltelen sírokban nyugszanak Szolyvától a távoli Szibériáig.
A legtöbb áldozat sírja ma sem ismert, nevüket a megtorlók nem jegyezték fel, a levéltárak ilyen iratokat nem őriznek.
1945 júliusától egyes munkatáborokban a kárpátaljai magyarok fegyveres őrizetét fegyvertelen váltotta fel, a továbbiakban „átnevelésre szoruló” szovjet állampolgárként kezelték őket.
Így a lesoványodott árnyékembereket jó ideig még visszatartották, és éhbérért dolgoztatták.
A katonaköteles korú magyar férfiakkal szemben tanúsított bizalmatlanság jóformán Sztálin haláláig megmaradt, de előszeretettel, gyakran erőszakkal toborozták a magyar fiatalokat a Donyeck-medencei bányaüzemi munkára, illetve „tanulásra”.
Az önkényesen hazatérteket bíróság elé állították, és újabb lágeréveket sóztak a nyakukba.
Ez a rendelkezés az 1927 és 1938 között született fiatalokat érintette.
A hivatalos szervek (a helyi ukrán és magyar sajtó is) Kárpátalján a legutóbbi időkig mindent elkövettek, hogy ezt a szörnyűséget meg nem történtnek tüntessék fel, vagy legalábbis szigorúan a háború számlájára írják.
Vasihazafi
Fotó: Résztvevők a Kárpátalja magyar férfilakosságának 1944 novemberi, szovjet lágerekbe történt elhurcolásának 73. évfordulóján tartott megemlékezésen Szolyván, a deportáltak egykori gyűjtőtáborának helyén létesített emlékparkban 2017. november 18-án. MTI Fotó: Nemes János
magyartudat.com
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
