Kicsi unokám fosszíliát, vagyis ősmaradványokat keresett, és talált két üres csigaházat. Hazavitte, megmosta, megszárította és felrakta a polcra, ahol a könyvecskéit tartja. Szeptembertől erre a polcra felkerülnek az első tankönyvek. Bizony, elrepült az idő, iskolába megy a kisgyerek.
Méghozzá a pozsonyi magyar iskolába, ahogy ez már hagyomány a családban. Nyugodtan nevezhetem annak, hiszen én és a gyerekeim is ide jártunk, így az unokám már a harmadik nemzedék, aki ebben az iskolában fog tanulni. De a családból ezeket a padokat koptatta a nővérem és a sógorom is. Majd az unokahúgom, s bizony, ő sem veszett el az életben, a szakterületén, az egészségügyben évekig vezető pozíciót töltött be. Temérdek sikeres ember végzett ebben az iskolában, akárcsak más magyar iskolákban is. Nemcsak olyanok, akikről az újságban írnak, vagy épp maguk írják az újságot, hanem számtalan olyan ember is, akinek munkája, élete a nagyközönség számára láthatatlan, ismeretlen, de attól még ugyanolyan fontos, sőt néha még fontosabb, mint a közszereplőké. Ők az élő bizonyítékai annak, hogy lehet valaki egyszerre magyar iskolát végzett és sikeres. Ezt fontos újra és újra hangsúlyozni, mert mindig vannak magyar szülők, akik azt hiszik, hogy gyermekük érvényesülésének, sikerességének a szlovák iskola a záloga. Ez egyszerűen téveszme.
S azt látom, hogy újabban egyre több az olyan szlovák szülőpár, aki angol tanítási nyelvű iskolába íratja a gyermekét, mert ők meg azt tartják az érvényesülés zálogának. Ha ez a tendencia erősödni fog, akkor csak idő kérdése, hogy a magyar szülők között is megjelenjen egy réteg, amely szintén az angol iskolát fogja preferálni. Egyébként az említett szlovák szülők közül azok, akiket ismerek, ugyanazt mondják, mint a gyermekeiket szlovák iskolába írató magyar szülők: nem baj, ha a kicsi gyerek nem az anyanyelvén tanul, hiszen otthon úgyis azt használja. Kultúra, történelem? Hogy a gyerekek Petőfi, Széchenyi vagy Janko Kráľ, Ľudovít Štúr és a többiek helyett idegen kultúra és történelem személyiségeit és eseményeit, s idegen nyelvet fognak magukba szívni, az ezeket a szülőket csöppet sem izgatja. Van, aki nem érti a kérdést, aki pedig érti, azzal érvel, hogy mindez a múlt, s a múlt nem fontos. Mert akinek fontos a múlt, az tulajdonképpen nem a jelenben, hanem a múltban él. Szerintem ez is téveszme. Ismerni a nemzeti múltunkat nem azt jelenti, hogy leragadunk benne – persze olyan is van –, hanem azt, hogy tudatosítjuk, honnan jövünk. Van biztos pontunk. Biztonságunk. Gyökerünk. Hogy aztán a gyermek később mit csinál ezzel a gyökérrel, saját maga fájává növeszti-e vagy elvágja, eltemeti, az egyszer majd az ő döntése lesz. De legalább esélyt kap erre a döntésre.
Az is érdekes, hogy ezek az általam ismert szülők szóban mennyire lelkesednek a multikulturális társadalom eszméjéért, azt viszont mintha nem látnák, hogy gyermekük szlovák, illetve angol iskolába íratásával tulajdonképpen a kulturális egyesítést és a globalizációt támogatják.
Mindkettő öngól a javából.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
