Sorozatunk előző részét ott fejeztük be, hogy IV. Béla király az összegyűlt sereggel elindult kelet felé, a magyar katonák létszáma nem lehetett nagyobb 30 ezernél, de talán még reálisabb becslés a 15-20 ezres szám. S bár a szemben álló felek számának meghatározása mindig probléma, az is elképzelhető, hogy a Sajó túlpartján táborozó tatár sereg is hasonló nagyságú volt.
Dzsuvajní perzsa történetíró tudósítása szerint
mikor Batu indulásának hírét meghallották, ők is felkerekedtek négyszázezer harcban edzett, futást nem ismerő lovassal.”
Ez a szám a magyar seregről nyilvánvalóan a fantázia világába sorolandó. A kor Európájában azonban a 15-20 ezres hadi létszám már igencsak tekintélyesnek számított. Tíz-tizenöt nap alatt juthatott el a had Pestről a Tisza vidékére, de Négyesi Lajos, hadtörténész például 7 napra teszi a menetidőt. Talán lassúnak tűnhet, hogy ennyi idő kellett a 160-170 kilométeres táv megtételéhez, de ismerve a korabeli szokásokat, ez megmagyarázható. Kellett néhány nap, mire ország távolabbi részeiről érkező csapatok csatlakozni tudtak a fősereghez. Már azok, akiknek erre lehetőségük volt, hiszen a mongolok több irányból is támadtak. A magyar sereg végül a Sajó folyó jobb partján ütött tábort, és komoly őrséget állítottak a folyó hídjához, hogy azon a másik parton terpeszkedő tatárok ne tudjanak átkelni.
Az ütközet a Muhi csata néven került be a magyar történelmi tudatba, de pontosan ma sem tudjuk, hol volt az ütközet, bár komoly kutatások folynak ennek megállapítására.
Az egyik probléma, hogy a Sajó medre ma nem ott van, ahol 800 évvel ezelőtt, a másik pedig, hogy a mai Muhi település nem azonos a középkori Muhi vagy Mohi településsel. A középkori Mohi a török hódoltság idején elpusztult, a mai Muhi pedig, csak egy felvett név: 1928-ban a Poga nevű települést keresztelték át Muhira. Az eredeti Muhi valószínűleg ma az M30-as autópálya alatt található. A helyszín tisztázását segíthetik a kínai források, ezek egyikében a Hernád folyó neve bukkan fel. Magyar kutatók között pedig felmerült a Sajó folyó és a vele párhuzamosan futó Hejő patak között található Kerengő nevű ér, patak is.
A magyar tábort IV. Béla parancsára szekérvárral vették körül, hogy elkerüljék a tatár rajtaütéseket. Tamás, spalatói (Split, Horvátország) főesperes és rövid ideig érsek krónikájában írt a tatárjárás eseményeiről.
A magyar király pedig megparancsolta válogatott vitézeinek, hogy vonuljanak ki ellenük, akik miután felfegyverezték és kellően hadrendbe állították osztagaikat, megkezdték ellenük a kivonulást. … egész hadseregével a Tisza vizéig nyomul előre, azon átkelve … eljutott egy másik folyóhoz, a Sajóhoz. … Mikor a magyarok látták, hogy az ellenséges hadak a folyón túl megszállottak, ők is tábort ütöttek a folyón innen. Ekkor a király úgy rendelkezett, hogy ne szanaszét, hanem összetömörülve üssék fel sátraikat. Úgy rendeződtek el tehát, mintha valamilyen szűk karámban volnának mindnyájan, körös-körül állítva szekereiket és pajzsaikat, mintegy a tábor védelméül.”
Tőle ered tehát az utókor negatív véleménye Béla király hibás döntéséről, hogy összezsúfolta a magyar tábort, ami aztán a katasztrofális vereség egyik oka lett. Sőt, Tamásunk tovább megy és krónikájában tudósít Batu kán szavairól is, aki a csata előtt egy dombról (amit azóta sem találnak a régészek) megszemlélve a magyar tábort a következőket mondotta (volna):
Örvendezzünk, társaim, mert bár nagy annak a népnek száma, mégsem menekülnek ki kezeink közül, mert rövidlátó tanács kormányozza őket. Láttam ugyanis, hogy nyáj módjára valamiféle szűk akolba vannak berekesztve.”
B. Szabó János a tatárjárásról szóló könyvében írta Spalatói Tamásról, hogy sem ő, sem pedig forrásai nem kedvelték a magyarokat, és a mongol vész után mint Spalato város képviselője konfliktusba keveredett IV. Bélával is.
Ennek tudatában egyes kijelentéseit is fenntartásokkal kell kezelnünk.
Annyi bizonyos, hogy 1241. április 10-éről 11-ére virradó éjszaka a mongol csapatok egyszerre három helyen is átkeltek a Sajón. Észak felől egy gázlót találtak, délen tutajokon evickéltek át a folyón, középen pedig a hídon. A hídon való átkelési tervekről egy szláv fogoly értesítette a magyar tábort. Kálmán herceg és Ugrin érsek embereikkel a hídhoz vonultak, hogy az átkelést megakadályozzák.
Mire a hídhoz értek, a tatár előőrsök már átkeltek a folyón, így a magyar csapatok gyakorlatilag menetből megtámadták az éjszakai támadásra nem számító mongolokat. Az ellenséget sikerült lekaszabolni, illetve a folyóba szorítani, ezzel Batu azon terve, hogy főerőit a hídon átkelve az éjszaka leple alatt, minden probléma nélkül jutassa a magyar tábor közelébe, megdőlt.
Ugyanakkor a hídtól északra és délre átkeltek a mongol csapatok, de a déli átkelés a tutajokon nagyon elhúzódott. Szubutáj Bagatur csapatai csak késve érkeztek meg a csatába. Sorsdöntő pillanatok voltak ezek, hiszen Batu hiába foglalta el kora hajnalban kővető gépei segítségével a hidat, és vitte át csapatait végül a túlpartra, emberei kutyaszorítóba kerültek, visszaszorították őket a magyar csapatok. Az elit, nehézfegyverzetű mongol lovasok is súlyos veszteségeket szenvedtek el, Kínai források szerint Batu már-már a visszavonulást tervezgette, mikorra megérkeztek Szubutáj pihent csapatai. A mongolok tehát délelőttre eljutottak a magyar táborig. A magyar csapatok ki-ki csaptak a szekérvárból, de a nyílt terepen már nem tudtak hadrendbe állni.
Rogerius a következőképpen látta az eseményeket:
A tatárok nem messze a hadseregtől találtak egy gázlót, és egy éjszaka alatt mindnyájan átkeltek rajta, és hajnalban a király egész seregét körülvéve, jégesőként kezdték lőni nyilaikat a hadseregre. A magyarok, részint, hogy meglepték, részint, hogy ravaszsággal megelőzték őket, fegyvert öltve, lóra szálltak, de a katonák nem tudták uraikat, az urak katonáikat megtalálni, és amikor harcba indultak, lanyhán és egykedvűen vonultak. A nyíllövések oly sűrűn estek, hogy a harcosokat szinte árnyékba borították, és a nyilak úgy repdestek a levegőben, mint ahogyan a sáskák és szöcskék szoktak rajokban szállni. És így, mivel a nyilazást nem tudták megállni, visszatértek a sereg körletébe. És a király pedig nem volt képes felállítani a csatarendet.”
Délutánra már nyilvánvaló volt, hogy a mongol gyűrű bezárult, de a heves magyar ellenállás miatt a mongolok inkább réseket nyitottak, hogy azokon keresztül kijuthassanak a menekülő magyar csapatok
Ezért egyre több és több magyar vonta ki magát a seregből, felhasználva ezt az utat. És minél többen vonultak el itt, annál szélesebb utat hagytak nekik a tatárok. És ebben a nagy ütközetben sem lárma, sem egy szó nem volt közöttük. És amikor a király azt hitte, hogy az ütközetbe mennek, ezek inkább elszökdöstek, semhogy a harcba mentek volna. A tatárok pedig a király csapatára várakozva nem mozdultak. És amikor már több oldalon is nyitva állt az út a királyi csapat előtt, a király anélkül, hogy felismerték volna, utat talált az erdő felé.”
A csata elveszett, egyértelművé vált, hogy a királynak is menekülnie kell, nem kerülhet az ellenség kezére. IV. Bélának sikerült is kereket oldania, de a veszteségek így is hatalmasak voltak. Odaveszett az esztergomi és a kalocsai érsek, a templomosok magistere, több püspök, számos egyházi és világi előkelő. Kálmán herceg, a király öccse a csatából ugyan megmenekült, de súlyos sebeibe nemsokára belehalt. A magyar hadvezetés hiába igyekezett alkalmazkodni a körülményekhez, a mongolok fegyelme, tapasztalata, kitűnő parancsnoki rendszere felülmúlta a magyarokét.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
